A dokumentumfilmes zsűri elnöke, Sára Sándor szerint nehezen alkothat valaki képet napjaink Magyarországáról, ha végignézi az idei versenyfilmeket. De vajon mit gondolhat egy külső szemlélő a nagy múlttal rendelkező magyar dokumentumfilm-gyártás mai állapotáról ezek alapján a művek alapján?
A kettő kétségkívül összefügg: a választott témák, megközelítésmódok, a gyártók tüzetesebb szemrevétele sok mindenről árulkodik. Egy dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: a versenyprogram negyvenegy filmjét száztizenegy benevezett alkotásból válogatták ki. A „kimaradtak” illusztris névsora alapján azt a hiú reményt táplálhattuk, hogy idén különösen erős mezőnyre számíthatunk, és talán épp ez a túlzó elvárás erősítette fel összességében a csalódottság érzetét.
A dokumentumfilmek esetében többnyire világossá válik az alkotók abbéli szándéka, hogy az adott mű terjesztéséhez a televíziós csatornákat célozzák meg. Ez nemcsak az időkorlát betartásában, hanem bizonyos kategóriáknál a megformálásban is tetten érhető. Gyakori az olyan megközelítésmód, ami a tárgyat „fogyaszthatóvá” teszi, különösen a szociográfiák, portrék, az ismeretterjesztő művek között. Bizonyos esetekben a mozis forgalmazáshoz, fesztiválszerepléshez szükséges stratégia kellékei is fellelhetők a kész műben
Árral szemben
Szerencsére azonban számos olyan alkotás is bemutatásra került, amelyekre épp nem az „alkalmazkodási kényszer”, hanem inkább az egyéni útkeresés jellemző. Ilyen „makacs önkifejezési vágy” hajthatta Lakatos Róbertet annak a kolozsvári „mozgó anziksznak” az elkészítésében, amelynek a Spílerek – Avagy Casino Transsylvaniae címet adta. Lakatos eddigi munkái, kísérletei (Csendország, Gen(i)us Diabolis – Ördögtérgye a tavalyi kisjátékfilmek nyertese) sorra bizonyítják, hogy a fiatal rendező hogyan képes rátalálni a választott tárgyhoz megfelelő kifejezésmódra. A Spílerek rövid annotációja sok mindent elárul a megközelítésről: „Szűr a reál egy ismeretlen szitán. Nem tudhatod mi csúszhat át.” A kolozsvári életképek „nagyon valóságos” helyszínein, pályaudvaron, lakótelepen, piacon, forgalmas utcán moldvai maskarásokat, cigány zenészeket, kóbor kutyákat látunk: Lakatos kulturális örökségünk morzsáit szedegeti a nagy múltú erdélyi nagyváros aszfaltján minden pátosz nélkül, szándékosan profán módon. Gondolhatnánk, hogy egyszerű hangulatok képi megjelenítései, de a szerző költő barátját is megidézi: részegen szavaló alakjával úgymond „reflektál” a látottakra. Az (ön)iróniát a körben ülő ismerősök kissé zavart arckifejezése, „viselkedése” oldja. A szerkesztési módot meghatározó „kint és bent” játékkal Lakatos különös látásmódját ruházza a nézőre, szenvedélyes megfigyelési kényszerével, nyers modorával a szürreális víziónak tűnő jeleneteket szinte „belülről” képes láttatni.
Egy erdélyi kis faluban talált rá hőseire az idei szemle másik fontos művének alkotója, Zsigmond Dezső. A Csigavár szereplőit bensőséges, néhol költői, néhol groteszk elemekkel tarkított jelenetekben ismerjük meg egészen közelről. Zsigmond Dezső (hasonlóan a tavalyi Aranykalyibához) itt is megtalálja az egyensúlyt a festői természeti képek és az emberi jellemeket, kapcsolatokat feltáró apró részletek ábrázolása között. A szerző tapintatos közeledése, hőseivel kialakított viszonya a kulcsa az ábrázolásmódnak: a varázslatos természeti környezetet ugyanaz a melegség járja át, mint ami a szereplők (pózokat nélkülöző) viselkedéséből árad. A film egyik legnagyobb varázsa ahogyan a hétköznapi örömöknek, gondoknak, kérdéseknek a meseszerű ábrázolásmóddal új távlatokat nyit.
Hasonló érzékenységgel formálta meg egy idős falusi tanító portréját Czétényi Csilla és Nagy-Bozsoky József Az utolsó kántortanító című művében. Munkájuk egyik erénye, ahogyan a bensőséges jelenetekben, a tárgyi és természeti környezetben rejlő szépségekkel összhangban megfestik az idős ember portréját, megmutatják a kis közösség életében betöltött szerepét. Némi hiányérzetet kelt azonban épp azoknak a lehetőségeknek az elmulasztása, amelyek a hosszú, egész századon átívelő életút állomásainak az adott történelmi eseményekkel való egybevetésében rejlettek. Az időnként egymást ismétlő visszaemlékezések helyett érdekes lett volna nyomon követni, hogyan igyekezett helytállni a kis falusi iskolában a tanító, megfelelni az épp aktuális szakmai-politikai követelményeknek.
Dokumentum és fikció határmezsgyéjén halad Spitzer Barbara az Ami megmaradt című filmjében. A magyar zsidó származású lány, aki Franciaországban nevelkedett, megkísérli feldolgozni több utazás történetét: elindul térben és időben, valóságban és képzeletben, hogy összegyűjtse egy hányatott sorsú család emlékeit. Az apa központi alakjának, pontosabban emlékképeinek segítségével próbálja bejárni saját személyiségének rejtett zugait, összerakni széttöredezett identitásának darabjait. A nem hibátlan, mégis figyelemre méltó, naplószerű alkotás számos, rendkívül „időszerű” kérdést feszeget, feltár egy folyamatot, amely során az egyén számára történelemből emlékezet lesz: utat keres egy távoli kultúrához, a gyökerekhez.
Sodrásban
Szép számmal szerepeltek az idei szemlén is hagyományosnak mondható történelmi dokumentumfilmek, amelyek több-kevesebb sikerrel igyekeztek eddig teljesen ismeretlen vagy csak részben ismert eseményeket feleleveníteni, keresték a kapcsolatot a mával, a még élő áldozatokkal vagy bűnelkövetőkkel szembesítve a következményeket.
A múltfeltárásnál többre vállalkozott Varga Ágota Leszármazottak című filmjében egy olyan kulcsfontosságú történelmi hős fiáról készített portréfilmben, amely számos etikai, ábrázolásbeli kérdést vet fel. Endre Lászlót, aki 1944-ben belügyi államtitkárként egyik felelőse volt a magyarországi zsidók deportálásának és meggyilkolásának a háború után kötél általi halálra ítélték. Fia Argentínába menekült, ott családot alapított, de a rendszerváltozás után hazatért: visszaköltözött Gödöllőre, ahol gyermekkorát töltötte, s ahol apja „karriere” is elkezdődött. Az idős ember hamis tudattal él: minden dokumentumot gyűjt, amellyel az antiszemita apa gondolatait, cselekedeteit igazolni véli, és minden ránézve – terhelő náci háborús bűnös, tömeggyilkos mivoltára vonatkozó – bizonyítékot semmisnek nyilvánít vagy átértékel. A film ennek a hamis tudatnak a működésére koncentrál: provokatív kérdéseket csak ott és olyan mértékben tesz fel, ahol és amennyire az interjúalany azt „engedi”, úgymond pengeélen táncol. Ez a vállalt visszahúzódás teszi lehetővé egy nyíltan rasszista nézeteket valló egyén szilárd, álságos-keresztény értékrendjének vizsgálatát, és azt, ahogyan a kettőt látszólag problémamentesen összeegyezteti. A film tetőpontja az Endre Zsigmond (Argentínában élő) gyermekeivel folytatott telefonbeszélgetések visszahallgatása, és azoknak az idős emberre tett hatása. Az unokák vallomásaiban tetten érhető gyötrelmes hárítás, a számukra vállalhatatlan családi örökség iránti tisztelet ambivalens érzelmeket keltő kifejezése zárja, de leginkább nyitva hagyja Varga Ágota filmjét. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ezzel az alkotói szemlélettel, hozzáállással a Leszármazottak mentegetni kíván, netalán érzelmi azonosulást kiváltva rokonszenvet próbál ébreszteni. Nyilvánvalóan nem ez a célja. Inkább a megismeréshez való jogért folyamodva, kimérten egyensúlyozó filmes eszközökkel vállalkozik a szélsőséges gondolkodásmódot tápláló érzelmek, személyiségvonások bemutatására.
Az érzelmi túlfűtöttség bizonyos esetekben épp a film céljaival ellenkező hatást érhet el, leronthatja a látottak hitelét, ha nem párosul kellő fegyelmezettséggel a kifejezőeszközök megválasztásában. Fátyol Tivadar filmje (Út a halálba) a Roma holocaust és kárpótlás alcímet viseli. A film első része interjúkból, lírai képsorokból áll, amelyeket az áldozatoknak emléket állító név és elhalálozási dátum felsorolása tagol részekre. Ezzel a gesztussal az (évtizedeken át elmulasztott) emlékezés fontosságára is felhívják a figyelmet a szerzők. A film második része azonban egészen más megközelítésben készült: a televíziós zsurnalizmus stílusában igyekszik utánajárni a még élő cigány áldozatok kárpótlásával kapcsolatos visszaéléseknek(nem véletlenül, hiszen a filmet a számos elismerést szerzett Provokátor Magazin stábja készítette). A látottak számos megdöbbentő tényt tartalmaznak, különösen figyelemre méltóak a rejtett kamerával készült felvételek, amelyek egy cigányoknak tartott „egészséges életmódról” szóló előadáson készültek (szervezésük a kárpótlásra szánt pénzekből történt). Fátyol Tivadar alkotása tehát ugyanazon téma (a holocaust) kapcsán két eltérő megközelítést kívánó és vállaló filmet illeszt egymás mellé. A feldolgozás, az emlékezés olyan társadalmi, közösségi tetté válhat, amelyet bármilyen művészeti alkotás elősegíthet (virtuális emlékhelyet hozhat létre). Ez esetben a lírai megközelítés, a megfelelő zenehasználat összhangban áll a választott tárggyal. A második rész ellenben a jogvédelem körébe tartozik, ahol alaposabb tényfeltárás, körültekintőbb kérdésfeltevés és nem utolsósorban a hatáskeltő elemek kerülése lenne elvárható.
A zsűri mindezek ellenére Fátyol Tivadar alkotását jutalmazta a Schiffer-díjjal: amire talán épp azért kényszerült, mert meglepően gyenge szociográfiák kerültek idén a versenyprogramba. Pedig számos érdekes téma megfilmesítésére vállalkoztak: Tölgyesi Ágnes sikertelenül töltött el stábjával három évet Alsószentmártonon, azokra a kérdésekre, amelyeket a tárgy kiválasztásával felvetett („Van-e joga és lehetősége ma Magyarországon egy duplán hátrányos helyzetű – hiszen egyszerre cigány és falusi – közösségnek arra, hogy a saját életét emberi méltóságban élje?”) még pontatlan válaszokat sem sikerült adnia. A nyilvánvalóan számos összetevőből álló helyzet feltérképezése alaposabb helyismeretet, valamint rendszerező látásmódot kívánt volna, hogy pontosabb látleletet adjon egy mai szegény falut érintő problémákról és lehetséges kiutakról. Ehhez azonban nemcsak átgondoltabb koncepció, szerkesztett anyag, de valószínűleg hosszabb ott tartózkodás szükségeltetett volna.
A szociográfiák közül mindenképp említésre méltó Csík Juci Tollas című munkája. A Roma Média Iskola egyik tehetséges, fiatal diákja Orosháza környékén forgatott a rendkívül nehéz, egészségtelen körülmények között dolgozó tollfosztó cigányokról. A kitűnő helyismerettel rendelkező alkotó értékes interjúkban, megdöbbentő képsorokkal vázolja az ott élők kilátástalan helyzetét, tényszerűen mégis kellő érzékenységgel tudósít (ebben nagy segítséget nyújt a kiváló operatőri munka). A helyesen megválasztott filmes eszközök hatását azonban kissé lerontja az iskolás hangnemben íródott narrátorszöveg.
A kiszolgáltatottak
Idén is számos olyan alkotás került bemutatásra, amely valamilyen hátrányos helyzetű , periférián élő társadalmi csoport problémáival foglalkozik. Ezek közül a témák közül talán a legnehezebb a hajléktalanok, drogosok, a leginkább kiszolgáltatottak megközelítése. Valószínűleg nincsenek olyan jól körülírható alapelvek, amelyek ezeknek az embereknek az ábrázolását meghatároznák, mindig az adott helyzettől, de leginkább a filmkészítőt a tárgyhoz fűző viszonytól függ a kész mű „sikere”. Kármán Irén T. Zselenszky Péterről készült portréjában nem sikerül közel férkőznie ehhez a különös, sokszínű személyiséghez, aki önként vállalja a társadalmon kívüli létet, miközben termékeny kapcsolatot tart fenn annak bizonyos „elemeivel”. Az „erősen” megrendezett jelenetek, melyek adott előfeltevések igazolását szolgálják, vagy a főhősről szerzett ismeretek valós volta utáni kutatás közben épp ez a különös életbölcseletet megalkotó és azt mindenáron megélni igyekvő ember alakja hull szét darabokra; ami valószínűleg a szerzői bizonytalanság eredménye.
Szalay Péter és Juhász Zsolt egy érdekes terápiát követ nyomon, amely során a betegek függőségüktől próbálnak megszabadulni: az erősen leromlott fizikai állapotú, gyenge akaratú fiatalok „zarándoklaton” vesznek részt. A film bemutatja a drogosoknak a természetjárás és a hozzá kapcsolódó program során tanúsított viselkedését, a beszélgetéseket, amelyek számos értékes adalékkal szolgálnak a függőségben élőkről kialakított (gyakran tévhiteken alapuló) képhez. Közben pedig tapintatosan tudósít a rendkívül kemény „megtisztulási” folyamat drámai pillanatairól, a bukásokról és a sikerekről.
Nem ez a fajta visszafogottság jellemzi azonban Pesty László filmjét a Budapest, végállomást. A szemle dokumentumfilmes programjának legnépszerűbb filmje (mármint a nézőszám alapján) hajléktalan heroinosok életében vájkál, méghozzá meglehetősen gátlástalanul. A film alapján feltételezhetjük, hogy a szerzők és a filmhősök között nem az adott téma megközelítéséhez elengedhetetlen személyes viszony, hanem egyfajta érdekkapcsolat szövődött. A bensőséges légkört sugárzó jelenetek hitelessége erősen meginog azokban a szituációkban, amelyekbe a rendező a hőseit bizonyos állítások demonstrálása céljából vonja be. A fiatalok sokáig igyekeznek eljátszani a rájuk szabott szerepeket, hol lelkesen, hol rezignáltan válaszolgatva Pesty László agresszív kérdéseire. A filmben folyamatként próbálják láttatni velünk a kitörési kísérletet, miközben a szereplők személyiségének mozaikszerű darabjait vagyunk kénytelenek összerakni egy adott nézőpont szerint. A képek azonban „árulkodnak”, beszédesek a hősök gesztusai, révedező tekintetük, mozdulataik, a nem verbális kommunikáció eszközeivel egy másik történet „íródik” a filmben. Mindez a nézőből ambivalens érzelmeket vált ki: a szerző cinkosának érzi magát, aki sérült emberek intim pillanatai után leselkedik.
Szándék és tett
A filmkészítők erkölcsi felelősségének mindig is óriási jelentősége volt:mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a zsűri a szemle fődíját Kocsis Tibor Új Eldorádó c. filmjének adományozta. A rövid indoklásban nem a film érdemeire esett a hangsúly, hanem a szerzőnek „arra a felelősségteljes magatartására, amellyel mindannyiunk környezetének védelméért harcol, immár világszerte”. Ennek a méltatásnak elemzése messzire vezet, hiszen a verespataki környezeti katasztrófa megakadályozásáért kampány folyik, amelynek egyik leghatékonyabb eszköze az említett dokumentumfilm és annak terjesztési stratégiája (a vidéki vetítésektől a fesztiválszerepléseken át a környezetvédelmi extrákkal ellátott DVD forgalmazásáig). Valóban ebben az összefüggés-rendszerben kell-e szemlélnünk az Új Eldorádót és talán elnéznünk a számos, hatáskeltésre irányuló eszköz használatát, a céltudatos, önmagába záruló szerkesztésmódot?
Ez a fajta filmkészítés ugyanis leginkább a meggyőzésre irányul: nem sok teret hagy az önálló véleményformálásnak Kocsis Tibor filmje azonban kétségkívül új korszakot nyithat a magyar dokumentumfilm-készítésben, ha az átalakuló támogatási rendszer, az elkötelezett magatartásmód vállalása együttesen érezteti majd hatását, és a jól eladott filmtermékek egyre szélesebb közönséghez jutnak majd el. Ez esetben azonban át kellene gondolni és világossá tenni az értékelési szempontokat, felülvizsgálni a hagyományos kategóriákat és más-más díjakkal jutalmazni – valós érdemeik tisztázásával – az eltérő céllal készült műveket.
