Judd Apatow szerepe a hollywoodi vígjátékok megreformálásának terén tagadhatatlan. Az utóbbi tíz év legtöbb bevételt hozó vígjátékainak nagy hányadát vagy ő rendezte, vagy íróként, producerként vett részt az elkészülésükben.
Judd Apatow szerepe a hollywoodi vígjátékok megreformálásának terén tagadhatatlan. Az utóbbi tíz év legtöbb bevételt hozó (és legjobb) vígjátékainak nagy hányadát vagy ő rendezte (pl.: Felkoppintva, A negyven éves szűz, Ki nevet a végén?), vagy íróként, producerként vett részt az elkészülésükben (pl.: Ananász expressz, Csajok), s ha nem is minden jó komédia stáblistájában találjuk ott a nevét, az „istállójából” kikerült arcok még ezeket is megtöltik (pl.: Scott Pilgrim a világ ellen, Másnaposok, Túl jó nő a csajom). Nem régen jött ki az Itt a vége című film, amiben ezek az arcok szinte mind összegyűlnek egy preapokaliptikus parti erejéig, önmagukat (illetve saját karikatúrájukat) alakítva, összesítve az eddigi munkájukat, ennek apropóján megvizsáljuk, hogy honnan is indult az Apatow-mozgalom, mi az, ami megkülönbezteti kortársaiktól ezeket a filmeket, és hogy mi is teszi igazán (és másképpen) viccessé őket.
Iskolateremtés iskolásokkal – Freaks and Geeks
Minden egy 80-as években játszódó, (nem feltétlenül vígjátéknak) szánt sorozattal indult, a tragikusan rövid életű (egy szezont megélt) Freaks and Geeks celluloidanyagából eredeztethető minden. Ebben a sorozatban felbukkan csaknem mindenki, aki a mai hollywoodi komédiában számít.
Sokatmondó kránozással indult a pilot-epizód: egy liceum sportpályáján amerikaifoci-edzés zajlik, a lelátón pedig egy focista és egy szép szőke pompomlány beszélgetnek. A lány győzködi a fiút, hogy kommunikáljon, beszéljen vele az érzelmeiről, a fiú pedig annyit nyög ki: annyira szeretlek, hogy félek tőle. És természetesen a krán továbbáll, nem róluk lesz itt szó, a lelátó alatt a bőrdzsekiben és fekete polókban, zsírós hajjal feszítő, cigiző, drogozó, rockzenét hallgató freakekről, és a Bill Murray-, Star Wars-, Star Trek- és egyéb csillagos dolgokat imádó, túl magas, túl alacsony vagy túl szemüveges geekekről.
Ebben az egy kameramozgással felvett snittben már látni lehet az Apatow-féle filmkészítés lényegét: nem forradalmi, nem szegül szembe a klissékkel teli hollywoodi bagázsnak, hanem megutatja, hogy az is ott van, létezik, hasznosítani lehet a felhalmozott kultúrát, éppcsak más oldalaira rávilágítva. Hiszen nem lehet azt mondani, hogy Judd ne használna kliséket, hiszen a Freaks and Geeks sem sokkal több egy remekül megírt sorozatnál, kasztokat, modern archetípusokat használ, róluk szól, annyira emberi, amennyire az írója.
Tudvalevő, hogy a sorozat részeinek történetei Apatow, Paul Feig és Seth Rogen (aki már ekkor társíróként szerepelt bizonyos részekben) gimnazista életéből inspirálódtak, ezek után kifejezetten meglepő, hogy nem merült ki a sorozat sajnálatos lelövése után az irói és rendezői kedv. Bizonyos értelemben talán nem is gond, hogy csak egy szezont élt meg a Freaks and Geeks, hiszen így ideje sem volt kifáradni, ötletfogyástól szenvedni, és arra sarkallta a rendezőt, hogy más formákkal, kevert humorforással fogyaszthatóbbá tegye mondanivalóját.
Új benyomások – Undeclared
Bár nagyrészt a Freaks and Geeks folytatássorozataként is fel lehet fogni az Undeclaredet, hiszen ezúttal is egy geeky, sötét hajú srác a főszereplő, aki ezúttal az egyetemen próbál elhelyezkedni, szórakozni, tanulni, szexelni. Lényeges különbség a két sorozat között a részek hossza és a hangvétel, ezáltal a humorforrás. A húsz perces részek pörgősebbek, fogyaszthatóabbak, a karakterek egy része Apatow-univerzumon kívülről érkezett klisére épül, például Charlie Hunnam nőcsábász, szőke és szépfiú Lloydja, aki mintha a Jóbarátokból érkezett volna a göndör hajú, kisebbségi komplexusos, nem feltétlenül fotogén csapatba. Ez egyfatja nyitásként is értékelhető az Apatow-csapat részéről, a karaktereken keresztül a hangvétel oldása is nagyban hozzájárult a humornyelvi fejlődésükhöz.
A Freaks and Geeksben a humor nagyon finoman van adagolva, és leginkább a szereplők saját tulajdonságaikból jön, ráadásul elsősorban a mellékszereplők voltak viccesek. Példa: Jason Segel Nickje, Seth Rogen Kenje és James Franco Danielje arról beszélgetnek, hogy Danielt nem engedték be a templomba fekete rockerpolóban, Franco szivatja a papot ezért, hisz a templomban mindenkinek meg szokta bocsátani, Segel pedig felkiált: van isten, és neve Jon Bonham (a Led Zeppelin dobosa). Két szereplő nagyon fontos jellemző tulajdonsága rögtön kiderül, és emiatt lesz humoros a beszélgetés.
Az Undeclared ehhez képest a külső eseményeket is épp olyan fontossá emeli, egymás szivatása (az egyik részben a főszereplők teljes bentlakási bútorzatát a gyepre csempészik ki a nem-jófej-csávók, árcimkékkel rajtuk), az útkeresés (a Timm Sharp által játszott Marshall papagájjal próbál kívánatosnak tűnni a lányoknál, máskor pedig fordítógéppel udvarol a kínai cserediáknak) tematikái miatt sokkal inkább külső szinteken zajlik le a szereplők közötti interakció, emiatt ezt tisztábban lehet komédiának nevezni, mint elődsorozatát.
Az Undeclaredben ugyanakkor az apatowi kínos humor is kezd kiteljesedni, ami talán a legjellegezetesebb megkülönböztetője eme iskola filmjeinek, hiszen ez esetben a humorfaktor jó része a kiszámíthatalanságból, megmagyarázhatatlanságból, megírhatatlanságból fakad – köztudott az is, hogy ezen filmek forgatásakor a színészek improvizációs játékai közül nagyon sok belekerül a végtermékbe, a filmek szerkezetét alapvetően nem változtatják meg, csupán árnyalják a karaktereket, úgy, ahogy a helyzet és a színészek kémiája adja.
Az egyik legtisztábban kínos jelenetben, sőt teljes epizódban Adam Sandler (magát alakítja) látogat el a kampuszra, mindenki ben van zsongva attól, hogy ez a sikeres komikus velük fog inni, ezért nagy előkészületek folynak az érkezésére. Aztán persze a liftben összezárva a nagy sztárral a lelkes egyetemisták közül egyik sem képes értelmesen megszólalni, és Sandler sem lazasággal, hanem inkább kínos kérdésekkel, megjegyzésekkel válaszol. Ráadásul nagyon kínosan hosszúra van hagyva a jelenet, és az ezt követő helyzet is, emiatt az ember inkább kínjában röhög.
A stand-up comedy egyik legnagyobb arcának felbukkanása egy Apatow produkcióban pedig már tematizálja is a következő fejlődési szakasz legfontosabb plusz elemét, az improvizált, stand up comedyra hajazó szövegezésű párbeszédes jeleneteket.
Negyven éves szüzek...
Időrendileg következett Apatow első nagyjátékfilmes rendezése, ami a két rövid életű sorozat után végre mainstreammé tette az apatowi komédiákat. Ez volt a Steve Carell főszereplésével készült A negyven éves szűz, ami már kifejlettnek tekinthető humornyelvileg, hiszen itt a szereplők belső és külső történései egyformán fontosak, de igazán viccessé és sikeressé azok az improvizatív, dramaturgiailag csaknem fölösleges részekkel vált, amelyek mégis szagosabbá, valóságosabbá teszik az egész történetet.
Az alapsztori remekül példázza a külső és belső folyamatok keverésével létrejövő történetalakítást: Andy (Carell) többször próbálkozott már lányokkal lefeküdni, de bizonyos felmerült problémák miatt ez sosem jött össze neki. Aztán pedig egyre frusztráltabb lett a sikertelensége miatt, negyven évesen egy elektronikai boltban dolgozik, egyedül él, és még mindig érintetlen. Ez felmerül egy kollégáival folytatott beszélgetés folyamán, innentől pedig minden munkatársa, így vagy úgy, igykeszik Andynek segíteni elveszteni a szüzességét.
A filmben több olyan jelenet is van, amelyek nem voltak megírva a forgatókönyvben, a színészek a helyszínen improvizálták a szövegüket, az egyik legjobb (és leghosszabban hagyott) példa Cal és David (Rogen, Paul Rudd) „Tudod, honnan tudom, hogy meleg vagy?” kezdetű párbeszédei, ezek színtiszta stand up szövegek.
És hogy mi ezeknek a dramaturgialag indokolatlan jeleneteknek a szerepe? Véleményem szerint az egyik legfontosabb, legmodernebb elemei a humorkoktélnak, ezek a szövegek mutatják meg, hogy a humor nem annyira véges, amennyire egy-egy átlag komédia mutatja, és nem ugyanazon ötletek folyamatos tromfolása tehet viccessé egy-egy filmet, hiszen valljuk be, Chaplin és Buster Keaton óta nem változott lényegeset a hollywoodi vígjáték műfaja működési elv terén. Van egy sztori, egy stabil szerkezet, a főszereplő pedig akadályokat kell, hogy legyőzzön, eközben megbotlik, megverik, megcsalják, megcsal, aztán a végén győzedelmeskedik.
Ezek a jelenetek teljesen más szereppel bírnak, lassítják a történetmesélést (a leggyakoribb kifogás Apatow filmjei ellen, hogy túl hosszúak, a Ki nevet a végén? és a 40 és annyi is hosszabb két óránál), és nem is viszik különösebben előre azt. Viszont pontosan ezért beszélhetünk egyfajta posztmodern komédiáról, ahol a vicc nemcsak egyfajta metafora, hanem színesítése az önmagában is vicces életnek, helyzeteknek.
...és negyven éves házasok
Ha jól megnézzük az időrendileg Apatow-istálló következő filmjeit, nagyon könnyen rájöhetünk, hogy nem is feltétlenül komédiák ezek, sőt már a Freaks and Geeks sem volt az. A Negyven éves szűz után pedig a rajzás és disztingválódás is elkezdődött, hiszen nem vesz rész minden filmben Judd Apatow személyesen, a Lepattintvát például egyedül Jason Segel írta, Az Ananász expresszt és az Itt a végét Seth Rogen és Evan Goldberg, és bár folyamatosan vannak átfedések a filmek között, nehéz lenne annyira közös működési és tematikai pontokat találni, mint a két fentebb tárgyalt sorozatban. A Lepattintva párkapcsolati témával és kínos beszélgetésekkel, helyzetekkel, néhol testi humorral (nehéz elfelejteni Jason Segel teljesen meztelen szakítós jelenetét) operál, az Ananász expressz inkább okos, pergő párbeszédekkel, a füvezésből származó ökörködéssel, abszurd helyzetekkel és karakterekkel.
Apatow személyes stílusa is más, ennek legjobb példái a Ki nevet a végén? és a 40 és annyi: hosszabbak, komolyabbak (szerintem kevesen számítottak arra, hogy a fő téma Adam Sandler magáról mintázott főszereplőjének a halálos betegsége és magánemberi kiállhatatlansága lesz), egyfajta metafilmek, hiszen a Ki nevet a végén? halálkomolyan, függöny mögé nézve szól a komédiások életéről, a 40 és annyi pedig házassági problémákról, ráadásul a rendező felesége és gyermekei játszanak benne, így pedig nehezen lehetne nem önéletrajzi indíttatásúnak értelmezni a felbukkanó helyzeteket, problémákat.
Itt, a végén ki nevet?
Különböző fokozatokon, de magukon röhög ezen alkotók mindegyike, és teszi ezt úgy, hogy közben nagyon is komolyan veszi az önkritikát, az elképzelhető élethelyzetek, és nem a strukturálisan tökéletes forgatókönyvek eseményeinek a szintjén nevettetnek. Az is biztos, hogy a fent említett filmek egyáltalán nincsenek mindig ugyanazon a szinten, vannak közöttük viccesebbek, jobbak, komolyabbak, unalmasabbak, hosszabbak (szerintem például a Ki nevet a végén? egy nagyon alulértékelt, remek dráma, a 40 és annyi viszont már túl hosszú, és túl triviális), de egy közös: kísérleteznek a különböző működésű humorstílusokkal, a klasszikustól a posztmodernig, és amikor úgy tűnne, kifulladtak, nincs tovább akkor felbukkan egy Csajok vagy egy Itt a vége, más stílussal, mint az eddigiek, más célközönséggel, más működési mechanizmusokkal, újabb és újabb olyan dolgokat mutatva meg magunkban, életünkben, amiken nevetni tudunk. Remélem, nem itt a vége, de ha igen, legalább mondhatjuk, hogy mi nevettünk rajta.
