Tobias Lindholm dán rendező második nagyjátékfilmje remek példa arra, hogy egyrészt olyan rétegei is vannak a világnak, amelyekről a kényelmes európainak fogalma sem lehet (ez már amennyiben reálisnak tekintjük a cselekmény körülményeit), másrészt pedig egy, az akcióról a pszichológiai thriller felé elmozduló, lassú, minimalista, nyomokban dogma-jegyeket tartalmazó film még mindig megállja helyét a 21. század felpörgött (3D-s) tempójában.

A film dogmával való rokonsága nem véletlen áthallás, Lindholm ugyanis Thomas Vinterberggel, a dán film nagyágyújával együtt írta a tavaly megjelent, hasonlóan a pszichológiai folyamatokra összpontosító és roppant kegyetlen A vadászat forgatókönyvét. Lindholm, úgy tűnik, kitanulta a mesterséget, mert az Emberrablás 100 percében a néző nemhogy nem unatkozik, de úrrá lesz rajta az események feszült hangulata, a végkifejletet előrejelezni pedig nem lehet – de hiszen nem is a grandiózus zárásra tevődik majd a hangsúly, inkább a feloldozás, a szabadulás, az igazságszolgáltatás reménye tartja bennünk a lelket.

Bennünk, és természetesen az összes szereplőben. Az Emberrablás címe korántsem félrevezető, és az elkerülhetetlen már a film első perceiben megtörténik. Egy szomáliai partok felé tartó teherszállító hajón Mikkel (Pilou Asbæk), a hajószakács lelkesen, de kissé rossz szájízzel telefonál feleségének és kislányának, mert, sajnos, a tervezett megérkezés 15-e helyett 17-ére tolódott. A feleség haragszik picit, de megértő, nagyon hiányzik neki már bohókás férje, aki ráadásul a legfinomabb paprikás rántottát készíti a világon. A hajó legénységének hazatérés-közeli boldogsága azonban nem tart sokáig: nemsokára kalózok lepik el a hajót, és a kalandfilm máris túszdrámává lett.

Ezek a szikár, gépfegyveres feketék pedig vérprofik. Vérprofi kalózok, akik tolmácsot hoznak magukkal és rögtön meg is kezdik az alkudozást. Egyértelmű, hogy itt senki nem ölni akar, üzlet az egész, amit ha rendesen csinálnak, valamelyik fél, de lehet, hogy mindkettő, jól jön ki a dologból. A kalózok Omaron (Abdihakin Asgar), a fordítón keresztül intézik a tárgyalást, és kiinduló összegként 15 millió dollárt kérnek. Omarnak semmi köze nincs a kalózokhoz, el is mondja Mikkelnek, hogy ő ugyanolyan fogságban van, mint a dán legénység. Azonban ismeri az alkudozás mechanizmusát és tudja, hogy ez akár hetekig, hónapokig is elhúzodhat: ezért kéri meg a szakácsot, hogy beszéljen a koppenhágai céggel, és győzze meg mihamarabb az ottani főnököt, hogy járjon le a tranzakció és mindenki menjen dolgára.

A főnök azonban nem verhető át ilyen könnyen. A főnök Peter C. Ludvigsen szerepében Søren Mallingot látjuk, akit többek között a Forbrydelsen sorozatból ismerhetünk. Malling itt is szigorú, kimért játékot hoz, és ez remekül illik ahhoz a profisághoz, amely üzletemberként karakterét jellemzi – úgy tűnik, a dán alkalmazottak legalább annyira körültekintőek üzleti ügyekben, mint a kalózok. Ludvigsennek azonban nincs hasonló tapasztalata, nem tudja, mit tehet egy CEO hasonló esetben, ezért egy furcsa terület szakemberéhez fordul: Connor Julian (Gary Skjoldmose Porter) kalózszakértő segítségét kéri, aki tanácsaival fogja irányítani és jóformán levezeti az alkudozást, hideg érzéketlenségre buzdítva Ludvigsent.,

És elkezdődik a tágyalást. Nem napok, nem hetek, hanem hónapok kérdése lesz, amíg egyezségre jutnak. Megannyi telefonhívás, vészjelzés és újabb, egyre csökkenő összegek felajánlása következik. Ezek végtelenül feszültségkeltőek, a néző szeretné már, ha valahogy a kalózok és az üzletemberek megegyeznének. A nagy alkudozás ugyanis – amelyet a szaki segítségével Ludvigsen már a tökéletességig elsajátított – a legénység fizikai és szellemi leépülését, a média felháborodottságát és a Ludvigsen családi kapcsolatainak megromlását eredményezik. Connor bízik abban, hogy módszerei megingatják majd az irreális összeget követelő kalózokat, és türelem kérdése csupán az egész. A hajón pedig a legények embertelen körülmények, halálfenyegetések között élnek, Mikkel pedig sehogy sem érti, miért annyira könyörtelen és önző a főnökük...

Kérdéses, hogy egy ilyen trauma után a személyiség működőképes marad-e, vissza lehet-e integrálódni egy olyan közösségbe, amelyről azt hittük, teljesen megfeledkezett, lemondott rólunk. Lindholm nyitott véget ad filmjének, de a felszabadulás után sem a túszokban, sem bennünk nem múlhat el egyik perctől a másikra a szorongásélmény, amelyet a kvázi közös fogság és tehetetlenség okozott.