Szappanoperába oltott humanista (feminista?) tanmese, csodaszép képekkel és elragadó arab dallamokkal. A Lüszisztráté-történet komolyabb, összetettebb változata, egy Törökországban megtörtént eseménnyel ötvözve. Az ötlet kísértetiesen emlékeztet a néhány éve készült Abszurdisztánra, mégis érdemes megnézni Mihăileanu új filmjét.

A zsidó családból származó, Romániából kivándorolt és Franciaországban befutott Radu Mihăileanu korábbi mozifilmjei valamilyen módon egytől egyig kapcsolódtak a zsidóság történetéhez (a legdrámaibb példa erre az Életvonat, a legtávolabbi az Árulás, a legsziruposabb az Élj és boldogulj!, a legutóbbi pedig a 2009-ben bemutatott A koncert). A tavalyi Cannes-i Fesztiválon debütált és a román mozikban március végén bemutatott Asszonyok kútja – amelyet Mihăileanu rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyez –, eltér ettől a témakörtől. Helyette abba a világba vezeti vissza nézőjét, amelyikből az Élj és boldogulj! cselekménye elindult: az észak-afrikai Magreb távoli, idegen és egzotikus vidékére.

A történet napjainkban az Atlasz-hegység lábainál elhelyezkedő kicsiny faluban játszódik¹, ahol szikkadt hőség és megkövesedett iszlám hagyományok uralkodnak. A harcos múltjukra büszkén visszaemlékező férfiak törzsi viszályok és munkahely híján kihívások és feladatok nélkül maradtak, és restségbe süppedtek. Asszonyaikra ezzel szemben a gyereknevelés és a háztartás összes feladata rászakadt a rőzsecipeléstől a vízhordásig. Vízforrás pedig csak nagyon messze van, ahova hegyen-völgyön át vezet egyetlen szűk, éles kövekkel borított, igen veszélyes ösvény. A balesetek – és az általuk okozott vetélések – száma döbbenetesen nagy.

Egy friss tragédia hatására a fiatal Leila fellázad, és „dzsihádra” bírja asszonytársait.² Szerelmi sztrájkba kezdenek: nincs többet szex, de még egyetlen simogatás sem (a film egyenlőségjelet tesz szex és szerelem közé), amíg a férfiak meg nem oldják a vízproblémát. Ez az asszonyok egyetlen fegyvere, a férfiak feletti hatalmuk egyetlen „forrása”, amint azt az eredeti cím is sejtteti. A férfiak először nevetnek, aztán megdöbbennek, majd feldühödnek az engedetlenségen. Elszabadulnak az indulatok, a durvaság és az erőszak miatt egyre nyomasztóbb légkör veszi körül a boszorkánynak bélyegzett Leilát és őt támogató jegyesét. A kérdés csak az, hova vezethet egy ilyen abszurd és elkeseredett harc, ám Mihăileanu filmjeit ismerve happy endre számíthatunk.

Mihăileanu együttérzően, humorosan és meglehetősen feminista szemszögből tálalja az eseményeket. Ezáltal a film egy mese naivitását ölti magára, a mese maga pedig – mint azt korábban is tapasztalhattuk – cseppet sem áll távol a rendező-forgatókönyvíró világától. A mesemondót most elbűvölte Az ezeregy éjszaka meséinek kerettörténete (a könyv meg is jelenik a filmben): a történet egyszerre szól férfi és nő harcáról, a szerelemről és a túlélésről; az ezeregy mese arab darabjai rímes prózában íródtak, s ez a filmbeli „népdalok” egy részében köszön vissza; a történetekben a hősök ravaszságának legalább akkora jelentősége van, mint a jótettek jutalmának – a film asszonyai is kellőképpen fondorlatosak. A kerettörténet középpontjában az okos lány figurája áll: meséivel képes felkelteni a herceg érdeklődését estéről estére, ezáltal életben maradni és elnyerni a Boldogságot – ez a jellemzésváz Leilára is érvényes.

A férfiak meglehetősen egyoldalú bemutatásához a „harcias” nőtársadalom árnyalt jellemzése társul. Az asszonyok meglehetősen rafináltak, vonzóak, pajzánok, maguk sem vetik meg a testi örömöket, de a hagyományokhoz híven keményen dolgoznak naphosszat családjuk fenntartásáért. Leila mellett kiemelkedik közülük a sokat megért Öreg Fusil, akit népi gyógyítóként tisztelnek, és aki régen eltemette számos gyermekének apját (s jól meg is taposta a sírján a földet). A férfiak elleni „szent háborújuk” egyik legfontosabb eszköze a humor és a metsző irónia, valamint a hagyományok: igazságtalan részük ellen a többivel küzdenek. Felejthetetlen jelenet az, amelyben a turisták számára bájos, de érthetetlen „folklórműsorban” népdalok helyett a hadüzenetet fogalmazzák meg csípősen  – a csodaszép dalok egyébként mindegyre visszatérnek, különleges, lírai hangulatot kölcsönözve a filmnek. A tetőponton is egy énekes-táncos „produkció” áll, amelyben a nők megadják a kegyelemdöfést a vaskalapos férfiaknak: nevetségessé teszik őket ország-világ előtt. 

És itt jegyezzük meg azt is, hogy remek színészi alakításokat találunk a filmben, főképp a színésznőknek köszönhetően (férfi kollégáik számára nem is kínálkozik nagyobb kihívás). Potenciális, ha nem is túl hatásos humorforrás az, hogy a színészek válogatott szépségek, mint a szappanoperákban (még a rosszindulatú anyós is), s nem véletlen, hogy a lányok a tévére tapadva csüggnek a spanyol telenovella-hősök szavain, amelyekből csak annyit értenek, hogy „te quiero, mi amor”.

Az Asszonyok kútjában számos toposz és a Mihăileanu-filmek visszatérő motívumai is felbukkannak. Például a rendező összes korábbi munkáján végigvonuló szabadságvágy itt is megjelenik, és ezúttal a víz toposzában ölt testet. A nemek harcán kívül a cselekmény mozgatórugója éppen a víz: a film elején az élettel egyenértékű ősi jelkép az élet ellenségévé válik, hiszen közvetve a magzatok halálát okozza; a végcél pedig az, hogy ez a toposz visszanyerje hagyományosan pozitív értéktöltetét. 

Az idegen alakja ezúttal nem azzal bűvöl el vagy rí ki a többiek közül, hogy egy távoli kultúrából érkezett: Leila „csak” egy másik arab törzsből való, bár családja módosabb, a lány fogékony a nyugati típusú műveltségre, megtanul írni-olvasni (és a Koránt harca eszközeként felhasználni az imámmal szemben) férjétől, a tanító Samitól (aki már a sztrájk elkezdése előtt is összetűzésbe került a fennálló társadalmi renddel, hiszen a kislányok iskoláztatását sürgette). Leila miatt érkezik a faluba az újságíró is, aki „végtelenül apró rovarokat” tanulmányoz, és erre kérik a falubeliek is: írjon cikket az iszlám világban végtelenül apró... asszonyokról.

Mihăileanu ezúttal nem harcosként, hanem távolságtartó, de maró iróniával szegül ellen a hatalomnak: a családon belüli hatalmat képviselő puhány férfiakat gúnyolja, vagy izzadt hivatalnokot állít elénk, aki puszta restségből sem hajlandó előmozdítani az évekkel korábban kérvényezett vízvezeték ügyét (inkább érvel: ha lesz víz, akkor az asszonyok mosógépet fognak követelni).

A film egyetlen hibája a felületesség: a szépen kidolgozott motívumrendszer és a gyönyörű képek súlyos témákat (szegénység, családon belüli erőszak, muzulmán vaskalaposság, a nők helyzete az iszlám világban, szülők diktálta házasság, kislányok férjhez adása, analfabétizmus stb.) villantanak fel, de nem fejtik ki azokat. Ráadásul didaktikusan próbálja – elsősorban – a nyugati életstílusú nézők szájába rágni a tanulságot: örüljetek, hogy ti nem így éltek, nem kell ilyen nevetséges „szent háborúkat” megvívnotok.