Radu Mihăileanu napjaink egyik legjelentősebb román rendezője. Precíz és aprólékos, rendező-forgatókönyvíróként nem igyekszik egyik filmet a másik után legyártani, gondosan építgeti életművét. Öt nagyjátékfilm után – amelyekkel nagyjából négyévente jelentkezett – Radu Mihăileanu szabad rendező marad: szabadon választ témát, szabadon dönti el, milyen fényképezés a legmegfelelőbb, kivonja magát a divatok és a példaképek hatása alól, és mentes mindenféle előítélettől.
„Ha Hitler élne és látná a holokausztról szóló, unalmas és sötét televíziós tudósításokat, és hallaná a zsidók sírását és gyászát, boldog lenne. Az egyetlen mód, ahogyan megalázhatjuk – megbolondíthatjuk – a Dél-Amerikában ma is élő nácikat, az az, hogy megmutatjuk nekik, élünk, nem tudtak tönkretenni, a humorunkat nem pusztította el a kegyetlenségük…” Idéztem egy Radu Mihăileanu-interjúból, és azt hiszem, ez a néhány mondat jellemzi a legtalálóbban az Életvonatot (Train de vie / Trenul vieţii, 1998), a rendező második filmjét.1 Ha „az Isten nem biztos abban, hogy az ember létezik” – ahogy a filmben elhangzik –, a nevetés, az irónia és az önirónia meggyőzheti az ellenkezőjéről; ha az sem, akkor majd az emberi túlélés eszközei…
A tényszerű történelem szempontjából fikciós, de nem lehetetlen történet egy zsidó faluról szól, amely önmagát deportálja azért, hogy megmeneküljön a holokauszttól. A falu bolondja – „mert a rabbi posztja már foglalt volt…” –, Shlomo (Lionel Abelanski emlékezetes a szerepében) szemszögéből bemutatott történet valóban csordultig van humorral, de tudva mindazt, ami a valóságban megtörtént, egyik szemeddel nevetsz, a másikkal és a lelkeddel sírsz. A zárás egyébként átterel mindent a tragikumba, és a legavatatlanabb nézőnek a kezébe is kulcsot ad a film megértéséhez: „A film a végétől az eleje felé volt megírva, kitalálva. Én azt reméltem, hogy a nézők újra megnézik majd, és ezúttal a végétől kezdik, hogy megértsenek minden egyes jelenetet, hisz minden jelenetben rejtőzik egy kód, amit a zárlat függvényében lehet megfejteni. Tehát olyan, mintha héberül lenne megírva (a héber nyelvben, akárcsak az arabban jobbról balra írnak), a végétől az eleje felé van írva, fordítva is kell kiolvasni.”2
Az Életvonat a remekmű kategória határát súrolja, és amint újranézed – egyszer, kétszer, háromszor –, az apró hibák egyre parányibbaknak és jelentéktelenebbnek látszanak, amíg végül teljesen el nem tűnnek.
A 80-as években Izrael amerikai segítséggel levezényelt egy bonyolult műveletet, amelynek során Izraelbe költöztették az etiópiai néger zsidókat. Hogy a haláltól megmentse, egy keresztény anya kisfiát egy zsidó nőnek adja, akinek a saját gyereke éppen az indulás előtt halt meg. Kevéssel Izraelbe érkezésük után a kis Shlomo – ez a gyerek fogadott neve – elárvul, majd örökbe veszi egy Tel Aviv-i család. Itt kezdődik az önazonosság hosszan tartó keresése, az új körülményekhez való alkalmazkodás bonyolult és nehéz folyamata. Shlomo gyerekéveitől felnőttkoráig szakadatlanul keresi a helyét a világban. Ez a témája Radu Mihălileanu harmadik filmjének; a címe Élj és boldogulj! (Va, vis et deviens / Trăieşte!, 2005). Lenyűgöző a tökéletes kiegyensúlyozottság, az elbeszélés koherenciája, az élettapasztalatok, érzelmek, rágódások, a szereplő útkereséseinek gyógyszertári adagolása (elnézést a barbár megfogalmazásért), amelyeket a rendező-társforgatókönyvíró mindvégig fenntart a filmben. Radu Mihăileanu kerüli – egy-egy párbeszéddel, „fájdalmas” vágással vagy csupán egy „egyszerű” megérzéssel – a felületes melodrámát, a bármi nemű tézismegfogalmazást, az ideológiákat (mindazt, ami meghatározta alkotói indulását). A zsidó családban született Radu Mihăileanu nem esik az olcsó propaganda csapdájába, de nem is távolodik el teljesen zsidó voltától.3 Filmje nem „mellette” vagy „ellene” típusú érvelés (bármit is jelentene ideológiai vagy politikai szempontból ez a „mellette” vagy „ellene”). Az Élj és boldogulj! – még ha patetikusan is hangzik – nem más, mint érvelés az életért, a toleranciáért, az emberiességért. Bizonyítja egyebek mellett a rendező humorát is, ami ezúttal sokkal visszafogottabb, de semmivel sem jelentéktelenebb, mint az Életvonatban. Az Élj és boldogulj! ugyanakkor kegyetlenül tragikus költemény az anyaságról (az anya feláldozza életének értelmét azért, hogy a fia életben maradjon), de a gyermeki ragaszkodás gyönyörű bemutatása is: Shlomo érzelmileg minden pillanatban anyja mellett él, és sosem adja fel a reményt, hogy a közelebbi vagy a távolabbi jövőben újra rátaláljon. Csak egy igazi profi mentheti meg a pátosztól azt a jelenetet, amelyikben valóban találkoznak. És Radu Mihăileanunak ez sikerül.
A következő filmjével, A koncerttel (Le concert / Concertul, 2009), úgy tűnik, Radu Mihăileanu átlépi a saját határait. Ritkán látni ennél harmonikusabb alkotást; ritka az olyan rendező, aki ennyire ügyesen tudja használni a melodrámát úgy, hogy közben elkerülje a felületességet és a tucatkommercializmust. A koncert egy álom, egy csoda, egy mese. Ha nem fogadod el, hogy csodák léteznek, ez a film (szinte) semmit nem fog jelenteni számodra. A csoda pedig, jelen esetben a mozit magát is jelenti: a film egyezség; amikor az egyezményt mindkét fél – alkotó és néző – egyaránt elfogadja, a film valósággá válik; többé nem csak utánozza az életet, hanem (egyfajta) valósággá lesz.
A 80-as években a moszkvai karmester Andrej Filipovot kirúgják a Bolsoj színházból, mert ellenszegült a brezsnyevi politikának, amely szerint meg kellene tisztítania a zsidóktól a zenekart. „Megengedik” viszont neki, hogy takarítóként az intézményben dolgozzon. 30 évvel később a párizsi Châtelet színházból érkezett fax megváltoztatja, vagy inkább helyrehozza az életét. Elhatározza, hogy újra összehozza az egykori zenekart, és megtartja élete és életük legfontosabb koncertjét. Műsoron Filipov örökös vesszőparipája: Csajkovszkij D-dúr hegedűversenye, amelyet 30 évvel korábban félbeszakítottak, s amely közben őt elűzték a színpadról. Céljáért éppen Ivan Gavrilovval szövetkezik, a megrögzött kommunistával, aki annak idején „a nép ellenségének” bélyegezte őt. Párizsban aztán… De a történet túlságosan is szerteágazó ahhoz, hogy most részletesen elmeséljük. Helyenként könnyfakasztó is. Vagyis nem könnyfakasztó, inkább egyszerűen csak érzelmes; Radu Mihăileanu teljes filmje érzelem. És humor, rengeteg humor, zsidó és román humor egyaránt, irónia és önirónia, szatíra és gag, mindez kifinomultan, jó érzékkel és mértékkel egybeolvasztva. A koncert egy olyan mese, amelyikben a zene a jó tündér. Bár van halál ebben a mozimesében, A koncert az életörömről szól: arról a kegyelmi pillanatról beszél, ami megkoronázhat egy életet, s ami jóvá tehet sok évnyi megaláztatást és hiányt.
Az Asszonyok kútja (La source des femmes / Izvorul femeilor, 2011) Radu Mihăileanu ötödik „opusza” nem sikerült ennyire jól. Ha mellőzzük az Abszurdisztánnal (r. Veit Helmer, 2008) való hasonlóságot, hiszen ott is egy Isten háta mögötti kis falu asszonyainak a vízhiány és a férfiak tunyasága miatti „szex-sztrájkjáról” van szó, az Asszonyok kútja korrektül van filmezve, szándékai tiszták, a film mégis jelentéktelen, rendezői fáradtságról árulkodik. A film monoton, lineáris, hiányzik belőle a tetőpont, aminek hatásossá kellene tennie a cselekményt.
E félig-meddig kudarc dacára is Radu Mihăileanu az egyik legjelentősebb kortárs filmrendező. Precíz és aprólékos, rendező-forgatókönyvíróként nem igyekszik egyik filmet a másik után legyártani, gondosan építgeti életművét. Öt nagyjátékfilm után – amelyekkel nagyjából négyévente jelentkezett – Radu Mihăileanu szabad rendező marad: szabadon választ témát, szabadon dönti el, milyen fényképezés a legmegfelelőbb, kivonja magát a divatok és a példaképek hatása alól, és mentes mindenféle előítélettől.4
És még nem mondta ki az utolsó szót.
(Fordította Buzogány Klára)
1 „Tragikomédia, amely véletlen egybeesésként a La vita é bella bemutatásával egy évben jelent meg. Ez volt a peche Mihăileanu filmjének, amely ugyan hatásos ötletből indul ki, gagekkel van megspékelve, és egészen jók a zenei betétek (a zeneszerző Goran Bregović), mégsem bír az olasz film metaforikus integritásával.” (Tudor Caranfil: Dicţionar de filme româneşti. Bukarest, Litera Internaţional Kiadó, II. kiadás, 2003, p. 264)
2 Radu Mihăileanu: „Arta este un dialog între perfect şi imperfect” (Radu Mihăileanu: „A művészet a tökéletes és a tökéletlen közötti párbeszéd” ). A szerző interjúja a Tribuna című folyóirat 93. számában, Kolozsvár, 2006. július 16–31., pp. 24–25–26.
3 „A forgatókönyvírás legnehezebb része a dokumentálódás volt, nem a dramaturgiai felépítés. Tudtam, hogy nagyon kényes, ismeretlen témához nyúlok, amelynek dokumentumai olykor ellentmondanak egymásnak, nekem pedig nagyon alaposan kellett dokumentálódnom. Nem hibázhattam, nem véthettem sem az egyik, sem a másik oldalon; nem készíthettem zsidófilmet, de Izrael vagy a palesztinok elleni propagandát sem – csak embernek kellett lennem, egy akárkinek erről a bolygóról, akinek van nézőpontja és igyekszik objektív lenni. Mielőtt a forgatókönyvet elkezdtem volna, minden állításnak tisztává és támadhatatlanná kellett válnia. Ezért töltöttem olyan öt évet az előkészületekkel, amíg elégedett nem lettem a történet minden milliméterével.” (Uo.)
4 „Így vagyok én tökéletesen szabad ma: nem kell megrendelésre dolgoznom, vagyis csak azért csinálnom filmet, hogy pénzt keressek vele. Boldog vagyok, amiért pontosan azokat a filmeket készíthetem el, amelyeket szeretném és amelyek tükrözik az én világszemléletemet. [...] Mert nem forgathatok le egy filmet, írhatom alá és mondhatom, hogy nézzétek, aláírtam ugyan, de nem épp azt tükrözi, amit gondolok; ez lehetetlen… A mozit – legalábbis az általam és a románok többsége által gyakorolt változatát – műalkotásnak tartom, tehát nem adhatom hozzá a kézjegyemet, hogy később, tíz év múlva azt mondjam, tudjátok, valójában nem is úgy gondoltam, ő gondolkozott így, én ártatlan vagyok… Nem, ha valamit kijelentek, amellett szilárdan kitartok, és elmegyek érte a végsőkig.” (Uo.)
