A TIFF korábbi kiadásai elkényeztettek bennünket az új román film legfrissebb és legdíjazottabb terméseinek ősbemutatóival, az idén azonban nemcsak a fiatal filmeseknek jutott premier. Mircea Daneliuc a román filmkészítés régi motorosa ugyan, de legújabb filmje új időkről szól. Tragikomédiába csomagolt aktualitások, bukaresti kulőrlokál a Marilena című filmben.
Valamikor a 70-es években Mircea Daneliuc is a román film új hullámához tartozott, akárcsak Alexandru Tatoş, akinek filmjeit a 3x3-as szekcióban láthatjuk. A forradalom utáni korszak egyik legtermékenyebb román rendezőjének számít: a Marilena a kilencedik 1989 után készített játékfilmje. Meglepetten fedeztem fel, hogy korábbi filmjét, az Idegen légiót szintén 2008-ban mutatták be, sőt, saját premierjén éppen azért nem lehetett jelen, mert épp új filmjéhez keresett helyszíneket. Az új rendszerben készült Daneliuc-filmeket leginkább a tragikomédiába csomagolt aktualitásuk jellemzi, a filmbeli sztori hátterében épp zajló politikai események, társadalmi állapotok bújnak meg, melyek nemzetspecifikusak: például az Idegen légióban utalás történik a madárinfluenza elleni sterilizálásra, a vezeték- és kábellopásokra és a spanyolországi eperszedőkre. A „jobb világba” való kivándorlás, az üzérkedés és a román rendőr toposza csak néhány azok közül, melyekre a Marilena világának kulőrlokálja épül.
A film egy jeep és egy Dacia összeütközésével indul – ez máris elegendő ahhoz, hogy a sztorit Bukarestbe lokalizáljuk, s ezt a feltevésünket csak tovább erősíti a két sofőr ízes káromkodása, melynek minden verbális és gesztusnyelvhez tartozó mozzanatát jó akkurátusan megfigyelhetjük. Merthogy a káromkodást lassított képekben láthatjuk, méghozzá némán, ennek ellenére a nézőtéren minden replikát hahotázva fogadott a nézőközönség – már aki románul tudott –, és a perlekedők szájának nagyközelijéről folyékonyan le tudta olvasni az anyázás és az ide-oda küldözgetés variánsait. A film elkövetkező két órájában azonban a szereplők sosem látszottak ennyire egyértelműen groteszknek, inkább egyfajta realizmus és karikatúraszerűség között ingadoztak. Biztató volt az ezt követő jelenet is: felbukkan ő, Marilena, és lenge nyári ruhájában belibben a cipő- és gumicsizmagyárba, ahol tudniillik dolgozik. Ebben persze még semmi különös nincs, csakhogy mindezt mi egy olyan hosszú daruzással láthatjuk, mint amilyennel a klasszikus hollywoodi filmekben mondjuk Ingrid Bergman vonulna be egy bálterembe. Sajnos ezzel véget is ér a hasonló poénok sora, és egy elég semleges filmnyelven követhetjük végig ezt a tragikomédiát.
A rendező azonos című regényéből adaptált film főhőse egy 30 éves nő, aki körül három pasas legyeskedik: Radu, Sebi és Smîntînică. Radu egy sötét bőrű kosztümös-kalapos-aranyláncos vagány, akit épp Kanadából toloncolnak haza, de már útközben intézkedni kezd, hogy pár héten belül visszatérhessen. Sebi pedig két gyerekes családapa, Radu jó barátja, aki nem meri nyakába venni a világot, ezért aztán Radu távollétében van ideje eltartani és gyereket nemzeni Marilenának. Smîntînică mérnök úr pedig nem más mint Marilena megértő, dagadt főnöke, akivel közösülni már-már munkahelyi kötelesség. Hármuk világában ő a femme fatale, aki lázba és izgalomba hozza őket, de azon túl semmilyen cselekvésre nem hajlandóak. Számunkra azonban ő csak egy banális nőcske, ahogyan a három férfi is csak a kisszerűség fokozataiként nézhető.
A kisstílű szerelmi szálak bogozódására épülő sztorit tovább bonyolítja egy ötödik szereplő, Marilena és Sebi párhónapos kislánya, akit Radu érkezésekor el kell rejteni, és hogy cifrább legyen a dolog, Smîntînică mérnök úr lesz a babysitter.
A bonyodalmakat sorolni sem lehet, merthogy a cselekmény olyan tekervényes, mint a Marilena alagsori tömbházlakásában díszelgő porcelánnippek balettszoknyája vagy lila streccsnadrágjának piros virágmintája – és sajnos nem sokkal tartalmasabb azoknál. Az még valamennyire lejön, hogy a komikus szituációk és karakterek tragédiája az, hogy nem látnak túl banális világuk határain, és még annyit sem tudnak, hogy rend a lelke mindennek. Hazudozással és állandó intézkedések közepette élnek egyik napról a másikra, semmilyen értékrend nélkül, például Marilena nem tudja eldönteni, hogy melyik pasas tetszik neki a leginkább, aztán valahogy feljelenti Smîntînică mérnök urat nemi erőszakért, de rögtön bocsánatot is kér tőle. Ők nem imádkoznak, hanem azzal hoznak áldozatot, hogy négy liter vizet isznak meg naponta és visszatartják vizeletüket.
A film vígjátékként nézhető, vannak benne kedves poénok, mint az akcióba lendülő rendőr esete, akit a felesége ráncigál vissza a villamosra a „nem mész te sehová” szlogennel. A szegényes, lepukkant környezet (mely legalább annyira beszédes mint a szereplők), a csúnya, plöttyedő hasú szereplők, és trágár szókincsük azonban nem transzcendentál, nincs egy mögöttes metafizikai szint, amiért épp ezt a világot és ezt a nyelvezetet kellene nézzük és nem mást. Ezek a szereplők ilyenek és így beszélnek, és pont. Ez nem olyan mint egy Caragiale-világban a szereplők, akik kisstílűek ugyan, de még tudják, hogy mi az a látszat, amit fent kellene tartani.
A Radu karakterét alakító Serghei Mizil (aki mellesleg nem színész, hanem hírhedt üzletember és festő, de nagyon meggyőzően alakítja szerepét) a film vetítése után azt mondta, hogy a film Románia egy csúnyább, de létező részéről szól. Ez lehet hogy így is van, de a film távol áll a realizmus különböző filmtörténeti hagyományaitól. Meglátásom szerint Danieluc mégiscsak egy kicsit öncélúan, bukaresti egzotikumként tematizálja ezt a közeget, és távol áll attól a szociális érzékenységtől, mint amilyennel például a francia külvárosok világában játszódó filmekben találkozhatunk. Groteszknek nem elég groteszk, tragédiának nem elég tragikus, de a két óra nevetés garantált. De csak annyi.
Vetítik még szombaton 13:00 órától a Köztársaság moziban.
