Jelen műfaj nevét a „kisrealista tündérmesébe ojtott romantiko-tragiko-szatirikus nevelődéstörténet, amely nem nélkülöz némi szociografikus ihletettséget sem”-kifejezésben találtam meg. A nagyralátó elképzelés azonban valahogy kificamodott kivitelezés közben. Sok rosszat lehet mondani a magyar filmekről, és nem árt, ha néhányat most is megemlítünk…
Mi a teendő, ha filmet szeretnénk forgatni egy, a nevelőintézetből frissen szabadult, majd egykettőre prostituálódó lány életéről és megpróbáltatásairól, kalandjairól és révbe éréséről, ugyanakkor szándékunk szerint tartózkodunk az úgymond „filmnyelvi újítások” használatától? Az egyik lehetséges válasz: meséljük el a lány történetét például úgy, hogy egy kidolgozott cselekményvázra ügyesen aggassuk fel az egyes, jól megválogatott eseményeket, melyek aztán a közöttük létrejövő kohéziós erő segítségével érthetően, ne adj isten, bizonyos tanulságok levonására is alkalmas módon létrehozzák az ún. filmi elbeszélést (ha mindeközben a kamerát is bekapcsoltuk, akkor magát a filmet is…), aminek elkészítésére vállalkoztunk. Ha jól dolgoztunk, akkor filmünk nem csak fordulatos és elgondolkodtató, hanem stílusos is lesz. Ugye milyen egyszerű?
Nos, Bacsó Péter – akinek azért jó pár telitalálatot köszönhetünk (és köszönünk is!) –, mintha az utóbbi időben – értsd: a rendszerváltás óta – híján volna nem csak a filmnyelvi invenciónak, hanem sajnos legnagyobb erősségének: az eltalált és legfőképp arányosan megszerkesztett forgatókönyvi gondolatoknak is. A fent felvázolt minta ugyanis minden egyszerűsége ellenére kifogott a mesteren. Anélkül, hogy most belemennénk a manapság lépten-nyomon előkerülő zsáner- és szerzői filmes kategóriák között dúló háborúba, különös tekintettel arra, hogy egyáltalán léteznek-e ma még ezek a kategóriák, nem állom meg, hogy ne próbáljam megadni a Majdnem szűz műfaját, amit a „kisrealista tündérmesébe ojtott romantiko-tragiko-szatirikus nevelődéstörténet, amely nem nélkülöz némi szociografikus ihletettséget sem”-kifejezésben találtam meg. Hogy mármost ezen nagyralátó elképzelés hogyan bírt kificamodni kivitelezés közben, azt szeretném a film történetének rövid összefoglalásával érzékeltetni:
A milliomos, de naiv árva lány a pénz elverése után undok pasijához költözik, aki egy motorért eladja őt egy stricinek, majd miután az útszélén álló lányon végigmegy egy kamionnyi török sofőr, segít a kerítője beteg anyjának szülinapozni a Halászbástyán, ám szerepébe később beleunva megszökik egy lagymatag kirakatrendezővel, csakhogy később egy tetoválószalonban nyomkövetős köldökpiercinget kap, minekutána a nyomára bukkan a strigó, de őt lerázva egykori vezérigazgató kuncsaftját ráveszi tízezer piros esernyő megvásárlására, hiszen közben – mivel a miniszterasszony a parlamentben nem fogadta a küldöttségüket, mert a hastánctanfolyam alatt nem egyeztettek kellőképpen – kénytelen volt a kirakatrendezővel hamisíttatott érettségi bizonyítványa felhasználásával marketingtanfolyamot végezni, így tehát már csak egy hajléktalannal kell együtt aludnia és később a lábát megmosnia, meg a kondizó kitartottját lefújnia zöld festékkel, hogy bátran szerelembe eshessen az időközben eltört könyökű dekoratőrjével, majd – miután elmotorozott az ezek alatt újra előkerült első pasijával (az undokkal – ha még emlékszünk), és később fellökte őt motorostul –, együtt ülhessenek fel a libegőre.
Még mielőtt bárki a spoilerezés vádjával illetne, annak el kell mondanom, hogy a felsorolt néhány epizód csak pár a sok közül, aki ezután készül megnézni a mozit, annak sajnos maradt még egy csomó. Azért sajnos, mert ez a cselekmény szempontjából is döntőnek bizonyult: a film kereteit a rengeteg divergens beállítás gyakorlatilag szétfeszítette, fizikai képtelenség volt ezek után bármely, az önállósult jeleneteken túlmutató összefüggést, a jellemek sokszor oly kívánatos változásait, vagy egyáltalán bármely komolyan (is) vehető mondanivalót megjeleníteni.
A rendező 1990 előtt született nagyszerű szatírái mind-mind a maguk összetéveszthetetlenül ironikus nyelvén szóltak a mindenkori hatalom természetéről és a fennálló rendszer működésmódjáról. Ebben a filmjében azonban semmilyen rejtett vagy akár nyílt társadalombírálatként hasznosítható elvárásnak, sőt jó pár alapvető szerkesztési elvnek sem tudott megfelelni. Az ötletek megmaradtak ötleteknek, nem sikerült őket biztos kézzel a történet szolgálatába állítani. Véletlen vagy sem (nyilván nem az), a filmnek ebből a szempontból számomra legszomorúbb jelenete, mikor a hajléktalanok sorban állnak az ingyenebédhez – közöttük a főhőssel –, mialatt az Üdvhadsereg három önjelölt zenésze a Te rongyos élet!... rontott dallamait nyekergi trombitáin, torz egyenlőségjelet téve ezzel Sziráky Lucie és a kis prosti közé. Ennél pontosabban talán még maga Bacsó sem tudta volna felsejdíteni azt a letűnt világot, mikor Bacsó még képes volt az ún. „sírva vigadtatásra”.
Hogy a film minden hibája ellenére sem marad le a kifejezetten vígjátéknak – mi több, romantikus vígjátéknak – kikiáltott, és nemegyszer Valentin-napra időzített bemutatóval rendelkező magyar „szuperprodukcióktól”, az a főszereplő Ubrankovics Júlia friss, energikus jelenlétének köszönhető. Játéka élettel tölti meg a szétszálazódó jeleneteket, így végeredményben egy szatirikus „bacsós” korrajz helyett helyes kis kamaradarabok laza láncolatával vigasztalódhatunk.
