Valahányszor társaságban David Lynch filmjeiről esik szó, mindig elmondom: felfoghatatlan, hogy az előbb említett rendező még eddig nem vitte filmvászonra egy Mihail Bulgakov nevű orosz író-zseni remekművét, A Mester és Margaritát. De úgy tűnik, Lynch mester más tájakon van igazán elemében.
Kiindulva abból a felismerésből, hogy a Sátán amúgy is mindenütt otthon van, megteremt egy párhuzamos, másfajta hollywoodi (?!) mitológiát, gonoszról, romlásról, őrületről – ha már Amerika (film)fantáziájából eddig max. Darth Vaderekre futotta. Úgy gondolom, ebből máris világossá vált, hogy kedvelem és jelentősnek tartom Lynch filmjeit. Most nem fogom eljátszani, hogy – vélhetőleg elsőként a filmnézők sokaságából – értem is azokat. A Mulholland Drive című produkciót például eleddig kétszer néztem meg, és még mindig az az érzésem néha, hogy a felfogóképességem hagy némi kívánnivalót maga után. Hatását elsősorban képeinek szuggesztivitásával érte el, valamint hangulatával: azzal a bizonyos „Lynch-hangulattal”. Az ember ül egy elsötétített nézőtéren, és egy autó lassan halad Los Angeles felé, a Mulholland sugárúton. Benne pedig egy nő, a hátsó ülésen, ahol egy úri hölgynek ülnie kell. És ettől az ember libabőrös lesz hirtelen.
A nők. Lynch hátborzongatóan ért ahhoz, hogy kiválogassa női szereplőit. Ezek a nők egy meséből lépnek elő vagy egy álomból talán, de hogy nem földi lények, arra mérget lehet venni (nézzük csak meg a Twin Peaks nőalakjait). Bizonyos helyzetekben persze nagyon is földiek, hogy úgy mondjam, hússzagúak, de abban a környezetben, amely a film legautentikusabb, legjellemzőbb (említett rendezőnél ez azt jelenti: leghihetetlenebb, legálomszerűbb) közege, valami stilizált idegenség aurája lengi körül őket; ez valószínűleg összefüggésben van a megváltozott, szürreális tér- és időviszonyokkal. Valószínűleg egy más típusú filmben (mondjuk, egy vígjátékban) Laura Harring láttára sem fogna el egyfajta – a szó legmágikusabb értelmében vett – erotikus borzongás. A két nő kétségtelenül a film húzóeleme, a szereposztás ismerős, majdhogynem közhelyes: van a fekete démon és van egy szende szőke. A cselekmény kétségtelenül a fekete démon körül sűrűsödik, ő a „vágy tárgya”, a végzet asszonya, a, a...igen, ő. Az a nő, aki után mindannyian vágyunk – de legfennebb csak (csak?!) olyanokat kaphatunk meg, mint szőke partnernője. Mivelhogy Camilla Rhodes nem létezik. Ő egy fikció, egy álomteremtmény, aki mindenkit megőrjít (férfiakat, nőket egyaránt), minden szerepet elnyer (a film első részében is ő nyeri el, „ő az a lány”, csak más alakban), és mindenki miatta rohan a vesztébe. Betty-Diane mindvégig statiszta marad, a filmvilágban és Camilla életében egyaránt. Ebben az értelmezésben a film első része egy kompenzatorikus álom, a szőke lány önmegnyugtató-önmarcangoló fantáziája.
Álmában Camilla (Diane? Rita?) az övé lesz, olyannyira, hogy teljes rajta kívüli élete feledésbe merül, amnéziája folytán; a második részben csábítót játszó Adam rendesen pórul jár; ő maga pedig elindul a karrier felé. A nyugtalanság azonban, mely végül őrülethez vezet, itt is jelen van, gondoljunk csak az oszló női hullára. Vagy fordítva. Az álomszínházi jelenet – a film csúcsjelenete, számomra – mindent összekuszál, és mindent érthetővé tesz egyszersmind. A tény, hogy a bizarr, hátborzongató előadás csupán felvétel, illúzió (ez is milyen öreg toposz – a Kháron-cowboyról már ne is beszéljünk), de mégis fontosabb az ún. valóságnál (az énekesnő a színen meghal, de ez senkit sem érdekel, hisz a hangját hallják), megteremti az átjárást a titokzatos kék kockában rejtőző alagút vagy labirintus másik kijárata felé: egy másik városba és egy másik történetbe, melyből nézve a film azután következő része Betty szorongásos képzelődésének tűnik. A titok valószínűleg a kék kulcs körül van elrejtve; ha számon lehetne tartani, hogy pontosan milyen helyzetekben bukkan fel, megoldód(hat)na a rejtély. De így csak egy biztos: mindkét nő ott ült abban a fekete limuzinban, és végigment a Mulholland Drive-on. Hajlok arra, hogy a történetnek koránt sincs vége: Camilla egy autóbaleset révén megmenekül a Diane által előkészített haláltól, ellehetetlenítve ezzel minden racionális magyarázatot.
Amúgy teljesen mindegy. Az egész gyönyörű, elképesztő történetet felülről (alulról?) nézi a Gonosz, egy lepattant csöves, illetve egy gnóm alakjában, ő birtokolja a kék kockát, melyben a szerelem és a halál, a siker és az egzisztenciális kiszolgáltatottság útvesztői nyílnak. Régi történet. Woland mester ezúttal Los Angelest kísérti. Az ő idejéből erre is telik.
