Vágvölgyi B. András hányattatott sorsú munkája (egyáltalán tud valaki nem hányattatott sorsú magyar filmről?) végre-valahára elkészült a Szemlére, lassan talán forgalomba is kerül. A hazai gonzo újságírás megteremtőjének ’56-os témájú filmje azonban távolról sem a rendező szándékai szerint sült el. A Kolorádó Kid fájó csalódás és kimaradt lehetőség.
A legelső csalódás az, hogy Vágvölgyi a film párbeszédeiben teljesen érthetetlen módon erőlteti a korabeli szlenget, amivel azt a benyomást kelti a nézőben, hogy az 50-es évek végén senki emberfia nem beszélt normálisan. Az pedig már csak részletkérdés, hogy mennyire illenek vagy nem illenek a megírt karakterek és szövegek mondjuk Sárosdi Lillához vagy Kokics Péterhez. A szleng és általában a párbeszédek problémája azért is zavaró, mert az tükröződik benne, hogy a magyar film és forgatókönyv nem képes elmenekülni a hibái elől, még egy olyan félig posztmodern(-nek tűnő) alkotásban sem, mint a Kolorádó Kid. Menő akar lenni, ehelyett nagyon sok helyen kínos lesz.
Ez akár lehetne a másik legfőbb problémája. Vagyis, hogy Vágvölgyinek el kellett volna döntenie, hogy Tarantino-szerű posztmodern, neo-noir (a műfaji felsorolás tetszőlegesen folytatható), vagy kissé komor hangvételű, de komolyan vehető filmet akar csinálni. Ehelyett az ígéretes próbálkozásból formai és filmnyelvi káosz lett. A film noir-vonalat erőltető narrációs szálat úgy, ahogy van ki kellett volna hagyni, csak kárára van a filmnek. Az angol riporter, Noel Free (micsoda név!) által elbeszélt részek ugyanis teljesen kizökkentik a nézőt a már-már megtalált filmritmusból, és egy teljesen másik irányba kezdik terelni. Batár Buick, köd, egy altszaxofon szólója, az újságíró hosszú ballonkabátja – semmi szükség rájuk, és amellett, hogy összezavarják a nézőt, még teljesen öncélúvá is teszik – ha nem is a film egészét, de bizonyos részeit mindenképpen.
A stílust jellemző keveredéshez vagy bizonytalansághoz tartozik az is, hogy a terek felváltva realisztikusak és posztmodernek. Úgy tűnik, a Szemle egyik legfontosabb tanulsága az, hogy egyetlen neonfelirat sem működik megfelelően, legalább egy betű kötelezően pislákol a kiégés határán. Pontosan ugyanebbe a zsákutcába futott be Géczy Dávid is a Stricikkel: ez kérem nem Amerika, még ha nagyon szeretjük/szeretnénk is. Tényleg érthetetlen, hogy Vágvölgyi miért erőlteti rá a különben remek történetre a retro-vonulatot, vagy ha már igen, akkor miért nem használja következetesen. A film egységét borzasztóan megzavarja, hogy az Estike presszó képei és belsőinek vizuális orgiája árasztják magából a Tarantino-hangulatot, míg nem sokkal később a szétlőtt, romos utcakép, vagy éppen Kreuzerék börtöncellájának felépítésén a realizmusra irányuló törekvés látszik. Nem mintha nem lennének eredeti ötletek a filmben, csak túl sok mindenhez nyúlnak, és abból is túl sokat merítenek a készítők.
A számtalan cameo sem segít a filmnek, legalábbis ami a szerkezet egységességét illeti. Rózsa Gyuri és Bakáts Tibor rövid „vendégjátéka” még elmegy (bár tökéletesen kihagyható lett volna), de Menyhárt Jenő és Kiss Tibi a Corvin-közös partizánok szerepében legalább annyira kizökkentő, mint az angol újságíró narrációs szála. Egész egyszerűen nem passzol a sok közszereplő a film hangulatához (még szerencse, hogy Dr. Máriást nem ismeri fel senki, különben az ő jelenléte is nevetésre ingerelte volna a nagyérdeműt). Legutoljára a Csinibabában találkozhattunk hasonlóval, ott viszont remekül belepasszoltak abba az ironikus miliőbe, amivel a Kolorádó Kid is próbálkozik, de nem tud kopját törni mellette. Sőt, épphogy ellentétesen kezd működni, és csak bomlasztja a film struktúráját.
Ezek után úgy tűnhet, hogy az újságíróból lett filmes Vágvölgyi bitangrossz filmet csinált, holott ez egyáltalán nincs így. Az ’56-os események szinte csak említés szintjén szerepelnek a filmben, és ez nagyon is jól van így, mert ezáltal tud kidomborodni Kreuzer személyes sorsa, amiről valójában a Kolorádó Kid szól. Kreuzer ugyanis Corvin-közös volt az ominózus év októberében és novemberében, s pár évvel később szépen el is kapták emiatt. A börtönben aztán szembesülnie kellett azzal, hogy a barátai, élettársa ellene vallanak, sőt, még a falak közt sincs „bajtársi” biztonságban. Végre feltűnik az egyéni ember, az egyéni sors egy olyan, általában kényszeresen romantikusnak ábrázolt témában, mint az 1956-os események, s a karakter megformálását remekül végzi Nagy Zsolt, aki magabiztosan és eredetien hozza az eddig már szintén igencsak lejáratottnak tűnt „pesti vagány” figurát: egyértelműen a színész eddigi egyik legjobb filmes alakítása.
A Kolorádó Kid tehát alapvetően nem egységes film – mind a filmnyelv és a stílus, mind a hangulat és a történet szempontjából a keveredés jellemzi, amit Vágvölgyi nem volt képes összhangra hozni. Legnagyobb tragédiája, hogy egyébként könnyen jó, sőt kiváló is lehetett volna ezzel az alapötlettel. A történet erős, nem heroizál, nem tipikus, főleg úgy nem, hogy szinte semmilyen ’56-os klisét nem szerepeltet, a paradigmatikus magyar-orosz szembenállás is szinte teljesen kimarad a filmből. A film szinte hemzseg a hibáktól, de nagyon is lehet szeretni, és végre egy játékfilmes példán is látjuk, hogy lehet erről a témáról nem sarkítottan is beszélni.
