A 20-as és 30-as évek fordulóján átalakult az amerikai filmgyártás, amelynek két csomópontja az ún. „hangrobbanás” és a stúdiórendszer születése volt. Az új korszak új arcokat is jelentett. A nézőknek szüksége volt friss történetekre és egy új, aktuális fiatal lázadóra, aki példaképe lehetett egy egész generációnak. Frank Lloyd ügyesen használta ki ezt a hiányt a Lázadás a Bountyn című filmjében.
Egy kicsit messziről kezdeném. Lehet, hogy furcsának hangzik a megállapítás, de Magyarország filmdramaturgiai nagyhatalom volt 1931-ben. A hangosfilm az Egyesült Államokból indult el hódító útjára, ám a hollywoodi (és más országok) produkcióinak egy része képtelen volt ráérezni a beszélő film intenzitására. Valószínűleg a némafilmen edződött rendező-generációk ügyetlenkedéseiből fakadhat ez a hiányosság. Ha például összehasonlítjuk a Bounty-sztori 1933-as második, ausztrál filmfeldolgozását, a Bounty lázadóit az 1931-es Hippolyt a lakájjal, nemcsak a színészvezetésben, a rendezésben, a vágásokban, az operatőri munkában, de még a hanglejtésben is ég és föld a különbség. S a probléma nem a témában vagy a műfajban, hanem sokkal inkább abban fedezhető fel, hogy az alkotók mekkora tehetséggel nyúltak a film változó médiumához. Az amerikaiak lassan, de biztosan nőttek fel a feladathoz, kidolgozva azokat a finom fogásokat, amitől a hangosfilm élni kezdett. Ez még tárgyalt filmünk, a Lázadás a Bountyn színészeinek fejlődésén is meglátszik, hiszen az első mellékszerepeit dögunalmasan megformáló Clark Gable, a Festett sivatag (Howard Higgin, 1931) Rance Brettjeként még sótlan, de most Christian Fletcher hadnagy szerepében már élettől duzzadó figura. Talán a 30-as évek musicaljeinek megjelenése, s ennek intenzitása (pl: Mark Sandrich: Dalol a flotta, 1936), frissítette dramaturgiailag a hollywoodi műfajokat, amelyek így képesek voltak megtanulni és használni a kalandot.
Az 1937. március 5-én tartott akadémiai díjkiosztó sok szempontból fordulópontja a díj történetének. Egyrészről azért, mert valójában itt keresztelték el Oscarnak a kitüntetést. A legenda első verziójának főszereplője Sidney Skolsky újságíró, aki „Van cigid, Oscar?” viccével ragasztotta rá a nevet. A második verzió az ismertebb, amelyben Margaret Herrick könyvtáros Oscar Pierce nevű nagybácsijáról nevezte el a szobrot. A harmadik történet szerint Bette Davis első férjéről, Harmon Oscar Nelson Jr.-ról ragadt át az elnevezés. Hogy melyik a hitelesebb legenda, nem tudni. Másrészről azért érdekes ez a ceremónia, mert a Lázadás a Bountyn 2 milliós büdzséjével, az 1929-es fekete csütörtök gazdasági csődje után visszahozta a hollywoodi vásznakra és a honoráltak sorába a blockbuster-filmet. A Bounty története már a 19. század második felétől nagy kultusznak örvendett. Mítosza (a valósággal ellentétben) a mai napig is az egyik legismertebb sztori a lázadásról. A történetben rejlő sikert először Sir John Barrow használta ki 1831-ben megjelent könyvében, majd a kultuszgyártásban olyan szerzők csatlakoztak hozzá, mint Verne és Byron. Az ausztrálok először Raymond Longford rendezésében, 1916-ban forgatták a The Mutiny of the Bounty-t. A már említett második, 1933-as változatban aztán az androgün kinézetű Errol Flynn igyekezett Fletcher karakterét magára ölteni (ez volt az első filmszerepe). 1932-ben John Normal Hall és Charles Nordhoff könyvtrilógiát kezdett írni a lázadók történetéről, amelynek befejező kötete épp akkor jött ki, amikor ezen, belőle készült (harmadik) filmet Frank Lloyd rendezésében bemutatták.
A sztori az egyszerű jó-rossz ellentétéről szól, allegóriája minden elnyomó hatalomnak. A Bounty nevű vitorlás Tahitire indul kenyérfa-palántákért, hogy azokat a gyarmatokra szállítva ültetvényeken hasznosítsák. A kegyetlenkedő Bligh kapitány (Charles Laughton) és energikus tisztje, Christian Fletcher (Clark Gable) között a kezdetektől fogva nagy a szakadék. A szigetekre érkező legénység megrészegül a helybéli lányok mesés szépségétől és illatától. A távozás után a nyílt tengeren fellázadnak. Miután megszabadulnak a kapitánytól, visszacsónakáznak az „édenkertbe”, ahol összeállva a bennszülöttekkel benépesítik még a környező szigeteket is. A történelmi hűség – amely inkább a tengerészek Tahitin maradt barátnői/feleségei utáni vágyakozással magyarázza a lázadás okát, mint Bligh kegyetlenkedéseivel – nem témája sem a könyveknek, sem a filmnek. A Nordhoff és Hall páros eredetijét Talbot Jennings írta át filmre, aki forgatókönyvében alapvetően három pillérre építette fel a mozit. Látszólag igyekezett a lehető legtöbb kalandot belezsúfolni a játékidőbe. Az egyik szál néhány lecsúszott ember története, akik között nemcsak börtöntöltelék (Donald Crisp), de frissen házasodott naiv fiatal (Eddie Quillan) is található. Őket kényszerűségből sorozták a Bounty fedélzetére. A második „csoport” az energikus elsőtiszt Fletcher és az őstengerész családból származó, karrierjét csak most kezdő Byme (Franchot Tone) kettőse. A harmadik mozgatórugója a filmnek a kissé torz külsejű Bligh kapitány, aki persze annyira gonosz, hogy fogalmunk sincsen, miért követi el népnyúzó tetteit. A dramaturgia nagyon eszesen váltogatja a kínzások drámáját a humorosnak szánt betétekkel. Utóbbiak általában Mr. Bacchus (Dudley Digges) hajóorvos permanens részegségéből, vagy az hajószakács ügyetlenkedésiből fakadnak.
Arra azonban nem kapunk választ, hogy a hajónak miért nem sikerül megkerülnie a Horn-fokot, ha a pár perccel azelőtti jelenetben még erről beszélget Bligh és Fletcher (talán ezért is kell megnézni a ’62-es változatot is). A Tahitin látható édenkert a film egyik vad kolonialista tobzódása. A bennszülöttek főnöke, Hitihiti (Bill Bambridge) ugyanis az első megszólalása után szinte már profin beszéli az angolt, ráadásul olyan europid kinézete van, mint a gall harcos Asterixnek. Ellentétben lányával, Maimitivel (Mamo Clark), akinek fiatalos mosolya zavarbaejtően a mai Kate Winsletéhez hasonlít – Gable karaktere meg is hódítja a hajzuhatagos hercegnő szívét. Sőt, a szótárt összeállító Byme is talál magának partnert. Ugyanígy tesznek „matrózhőseink” is.
A visszaindulás után azonban a főszereplők Byme, Bligh és Fletcher is változásokon megy keresztül. A gonosz kapitány megmutatja: annak ellenére, hogy gnóm, azért még kemény fából faragták, és egy kis csónakban többedmagával átszeli a Csendes-óceánt, majd újra eljön megkeresni rebellis ex-legénységét. Byme és Fletcher a hajó elrablásából fakadó kezdeti sértődős hiszti után egy pillanat alatt olyan jó barátokká válnak, hogy félmeztelenül hemperegnek egymás mellett és búcsúzáskor is szenvedélyesebben bánkódnak, mint feleségeik miatt. Ha egyes kritikusok homoszexuális vonzódást feltételeznek Howard Hawks westernjeiben, akkor a Lázadás a Bountyn néhány jelenetén szinte perzselő vásznat láthatnak. Az öntörvényű Fletcher kapitánya lesz a menekülő Bountynak, s kendőt kötve a kobakjára, egyfajta kalózzá, a korabeli Blood kapitánnyá (Kertész Mihály, 1935) avanzsálódik. Ellentétben más feldolgozásokkal (és a történelemmel), happy enddel végződik a film, bár a perverz kapitány megússza a történteket. Egy pátosszal teli, bírósági filmeket idéző jelenet alatt halálra ítélik Byme-ot. Azért nem kell aggódnunk, mert egy huszárvágással ő is kiszabadul, sőt, „priusza” ellenére újra beáll a haditengerészethez. Igazi tragédia csak a matrózokkal történik, akiket a film írója az utolsó harmadban szinte teljesen elfelejt. A válságos évek hatása és a befektetett költségek mértéke közönségbarát verziót kívánt.
Frank Lloyd rendező, aki 1930-ban a The Divine Lady-ért és 1934-ben a Cavalcade-ért már elnyerte a rendezői díjat, nem tudott triplázni. John Ford ír szabadságharcos Besúgója (The Informer) elhalászta előle az akadémiai elismerést (a western mesterének ez volt az első Oscarja). Hasonlóan jártak a szereplők és a technikusok is, több díjat Ford műve és a Szentivánéji álom (William Dieterle, 1935) vitt el. Ennek ellenére Gable és Laugthon kettőse igazi főnyereménynek mutatkozott. A későbbi feldolgozásokban sem Marlon Brando-Trevor Howard (szintén Mutiny on the Bounty, Lewis Milestone, 1962), sem Mel Gibson-Anthony Hopkins (The Bounty, Roger Donaldson, 1984) párosa nem tudott olyan feszült és kifejező lenni, mint e korai verzióban. A harmincas évek sármos szívtiprójának születése ez a film, aki megküzd az akkori ügyeletes főgonosszal. Gable-nek az Ez történt az éjszakában (Frank Capra, 1934) alakított jófiú-karaktere ütközik a VIII. Henrik magánélete (Korda Sándor, 1933) óta remek „gonosz-figurának” számító Laughtonnal. Már miattuk is érdemes megnézni a filmet, s emellett szól még a fordulatos történet is: hiába lövik le az egész sztorit a felvezető szövegben, a feszültség folyton érezhető. Egy-két, ma már gyengének ható trükk ellenére a látványra sem lehet kifogásunk. A hajó kifutásának remek képsoraiban még Eisenstein hatását is felfedezhetjük. Lloyd ügyesen vegyítette a stúdió felvételeket a külsőkkel, ennek érdekében egy hatalmas medencét is gyártatott a forgatásra, illetve több hónapra a Csendes-óceáni Catalina szigetére költöztette a stábot. Ugyan a háttérvetítés eljárása természetesen elengedhetetlen e korszak filmjeinél, de a pazar eredeti felvételek, maszkok és tájak fotografálása színvonalas teljesítmény. A kezdeti hangosfilm színpadias megoldásai után itt már profi mesterségbeli tudással készült mozit láthatunk, amely méltán megérdemelte az akkori nézői ámulatot. Az egzotikumra tátott szájjak 4,5 milliót termeltek a mozikban, amely a Ben Hur (Fred Niblo, 1926) óta rekordnak számított.
A stúdiókorszak egyik legmarkánsabb mitológiája született meg a Lázadás a Bountyn-nal, amelyet a következő generációk a nyolcvanas évekig újra és újra felújítottak, a saját maguk lázadó/szexszimbólumaival feltöltve. Érdemes (néha) visszatekinteni az első sikerre is.