Uruguayi–argentin–német–spanyol játékfilm: ez a kombináció egyből felkelti az érdeklődést, hiszen gyökeresen különböző kultúrák, temperamentumok keveredését takarja. Kedves, lassú, ugyanakkor elragadó film, amely megfelelő ráhangolódással nagyszerű élményt nyújt.
Érdekes lélektani helyzetet ábrázol a Whisky, melyben a hazugságok és a mindennapi apró füllentések keveredése váratlan helyzetbe sodor három nem igazán kalandvágyó embert. Hosszú beállítások, kitartott képek, következetes, gyakorta visszafogottan abszurd stílus hozza életközelbe a szereplőket, és szeretteti meg hamar őket a nézővel.
Honnan is ered ez a cím? Nem a negyven százalékos alkoholtartalmú italról van szó, hanem arról az uruguayi szokásról, hogy fotózáskor nem „cheese”-t kell mondani, hanem „whisky”-t, pontosabban „víki”-t. A film arra a szokásra épít, hogy akkor is boldogan mosolyogjunk, amikor egyáltalán nincs kedvünk hozzá, mímeljük a jókedvet, miközben semmi okunk rá, míg a látszat fotója emlékként elkészül, a világ pedig felszínes boldogságot lát. A világ csalás és ámítás, őszintén csak redőnyt javítani vagy ételt főzni lehet, vagy még azt sem. Tehát akár félrevezető is lehet a szócska, azonban főként szimbólumértelmében jelenik meg a film jelentős dramaturgiai pontjain. „Whisky!” – mondják a fényképészek, a „házaspár” pedig mondja utánuk, majd erőltetett mosolyuk szép fényképkeretben kerül az éjjeliszekrényre. A film folyamán ez a kényszerű whisky-mosoly valódi mosollyá alakul, és végül valódi könnyek gördülnek le a szereplők arcán.
Jacobo élete a kicsi, kopott harisnyagyár körül forog. Ideje nagy részét azzal tölti, hogy mogorván utasítgatja alázatos és hűséges asszisztensét, Martát. Kettejük kapcsolata nem nem lép annál tovább, hogy csendesen és hatékonyan dolgozzanak egymás mellett. Marta, szerény, csendes, ötven év körüli, rettenetesen öltözködő, vékony arcú, korán vénülő nő. Szeret rövid szüneteket tartani monoton munkájában, és a kopott falú folyosón mélyeket szívni cigarettájából. Marta szeme csak akkor csillan fel, amikor kedvenc latin szappanoperáit látja a tévében. Nem nehéz elképzelni, miért ilyen, és talán azt sem, mitől lett ilyen az élete, azonban róla sem tudunk meg sokkal többet, mint Jacobóról. Viszont érezzük, hogy nem ő az egyetlen nő, aki így él és gondolkodik. Elég csak a magányos szomszéd néni életét felidéznünk, akinek életformájával, hétköznapi monotóniájával lehet, hogy minden nap szembesülünk.
Jacobo rendezett hétköznapjait bátyja, Herman látogatása zavarja meg, akivel már régen elhidegültek egymástól. Herman Brazíliában telepedett le, modern zoknigyárat üzemeltet, megházasodott és szép gyerekei vannak. Szinte mindenben ellentéte a megfásult, agglegény Jacobónak. Jókedélyű, karrierista, ad magára, és nem veti meg a világi örömeket. Jacobo megkéri Martát, hogy játssza a feleségét Herman előtt, néhány nap erejéig, hogy ezzel megelőzze testvére élcelődéseit. Marta beleegyezik. Jacobo pár napra rendbe teszi életét. Legalábbis látszólag. És innen indul az a hazugságsorozat, melyet megállítani nem, legfeljebb csak tovább bonyolítani lehet. Marta ebben a különleges helyzetben is csak teszi a dolgát, mint ahogy borzasztó munkahelyén is, kitakarít, rendet rak, főz az agglegény lakásán.
Herman megérkezik. A kommunikációs zárlatokban érezhető a feszültség a két testvér, a fásult Jacopo és az életvidám Herman között. Marta szeme már nem csak a szappanoperák láttán csillan fel, a testvér jelenléte elindít valamit a nőben. A mókamester Herman tengerparti utazást javasol a furcsa triónak. Jacobo és Márta zárkózott természete ellenére is az utazás során többet árul el magáról, mint amennyit valaha is tudtak egymásról, és így hihetetlen dinamika kezd el működni a három ember között. Egyértelmű utalások nincsenek a filmben, ugyanakkor a felmerülő érzések megélhetőek. A rutin által irányított, monoton életek fenekestül felfordulnak. Marta egyre csinosabb próbál lenni, a szálloda bárjában egy asztalnál, a „latin szerető” módjára káráokézó Hermant hallgatja, jó mélyre leszívja a füstöt és mosolyog. Álférje mintha féltékenyen figyelné. A három majdnem idegen megpróbál úrrá lenni a különös helyzeten.
Herman megkedveli a nőt és valószínűleg miatta engedékenyebb bátyjával szemben is. Jacobo azonban az együtt töltött idő alatt sem enyhül meg, utálja az egészet, és alig várja, hogy testvére visszamenjen oda, ahonnan jött. Hiába a tengerparti utazás, hiába a testvér által fájdalomdíjként felajánlott pénz, amiért nem volt vele anyjuk haldoklásakor, Jacobót látszólag csak egy dolog foglalkoztatja, hogy mihamarabb megjavítsa a lepattant műhelyben az elromlott redőnyt. Semmi sem változik, történjék bármi, Jacobo már csak olyan amilyen, és olyan is marad végig, illetve addig, ameddig a rendezőpáros (Juan Pablo Rebella és Pablo Stoll) hagyja. Mert a filmnek nincs vége, olyannyira nincs vége, hogy a stáblista futásakor hiányérzet marad a nézőben. Ugyanakkor ez az, amivel igazán hatni tud, hiszen a nyitott véggel helyet hagy az egyéni befejezésnek, a továbbgondolásnak.
Az idő mintha megállna. A Whisky nyitva hagyja a jeleneteket, mintha a filmben nem lett volna semmi kérdés, mintha nem is lehetett volna rá válasz, mintha rendben lenne, hogy Jacobo a kirándulás végeztével újra felhúzza a rolót a műhely előtt, megszokott mozdulatokkal beindítja a gépeket, és újra feláll a sámlira megjavítani a redőnyt. De Marta nem érkezik meg a megszokott időpontban.
Kétségek, válasz nélküliség, hiányérzet. Valószínűleg azért, mert másképp nem is lehetne vége, talán bármilyen befejezés esetén a moziból kijövet azonnal elfelejtenénk Jacobót, Hermant és Martát. De így érezzük őket, hiszen ez az ő világuk, és ha igazán akarnák boldogan is élhetnének benne. Ez az az érzés, ami a film után a nézőben maradt, hiszen ha jól belegondolunk saját mindennapi életünkben is hihetetlenül sok monoton esemény van, melyek nélkül nem biztos hogy meglennénk. Megszoktuk őket, ahogy megszoktuk és megszerettük a film során a szereplőket, a hóbortjaikkal együtt. A világ sok embernek ilyen ismétlődő szertartásokból áll, és nem illik őket megzavarni váratlan látogatással, meghatározott befejezéssel.
