A Neon démon szereposztásában, ahogy a provokatív jeleneteiben is, az erőlködés és hatásvadászat látszik a leginkább.

A nyolcvanas években köszöntött be a szupermodellek világa. Alig több mint egytucat szépség uralta a kifutókat és a magazinok címlapját, akik legalább olyan kelendő árucikknek bizonyultak, mint az általuk reklámozott termékek. Cindy Crawford, Naomi Campbell, Linda Evangelista, Claudia Schiffer és a többiek arca és neve az új jelenség csillogással és luxussal azonosított védjegyévé vált. Ezek a lányok a divatiparon túlnőve, a kor populáris kultúrájára is jelentős hatást gyakoroltak. A modellvilág és az általuk képviselt divat és életforma hamarosan utat tört az irodalomba (Bret Easton Ellis: Glamoráma), beszivárgott a sorozatokba (Szex és New York), a dokumentumfilmekbe (The September Issue / A szeptemberi kiadás) vagy a játékfilmekbe (Az ördög Pradát visel), de a feminizmus harmadik hullámát is egy olyan könyv (Naomi Wolf: A szépség kultusza) indította el, mely a modellek és Hollywood által gerjesztett szépségkultuszt veszi górcső alá. Hiába születtek a modellszakma árnyoldaláról szóló leleplező írások, a kifutón az éhségtől összeeső lányok, a szépséget és fiatalságot fetisizáló iparág az egyre csökkenő ruhaméretű és életkorú modellekkel azóta csak még nagyobb népszerűségre tett szert.

Nicolas Winding Refn legújabb filmje egy kisvárosból érkező fiatal lány, Jesse (Elle Fanning) szemszögéből mutatja be a nagyvárosi dzsungel, azaz Los Angeles és az ottani divatszakma ragadozóit. Jesse természetes szépségére hamar felfigyel a divatvilág, de a rivális modellek is, kérdés pedig, hogy a lánynak sikerül-e boldogulnia ebben a veszedelmes és végletekig irigy világban. Vajon ő lesz-e a „final girl”? Mert a slasherekhez hasonlóan itt is csak egy maradhat, méghozzá valaki olyan, aki képes maga is ragadozóvá válni, és a külső adottságok mellett gyomra is van ehhez a szakmához. Ez utóbbira Refn válasza egyaránt metaforikus, morbid és maróan cinikus.

Az előbbiekből látható, a történet nem combosabb, mint a benne szereplő modellek, és ezt még az sem menti igazán, hogy Refn tinihorrorként határozta meg filmje zsánerét, amihez a műfaji konvenciókat nézve nem is kell sokkal több. Horrornak azonban mégsem szokványos, mivel láthatóan inkább a provokációra hajt, ami ezúttal éppoly görcsös erőlködésnek tűnik, mint az általa bemutatott lányok érvényesülési vágya. Amit a Neon démon mond, már elmondták előtte számtalanszor, amivel többet akar mondani, az inkább kínos és megmosolyogtató, annál is inkább, mert sekélyességénél aligha képes bármi is jobban provokálni a nézőt. Azt viszont meg kell adni, hogy Refn filmjében mégiscsak van valami démoni vonzerő, valami, ami arra késztet, hogy azt kutassuk: vajon tényleg csak ennyi lenne ez az egész, vagy van ott még a mélyben elrejtve némi tartalom? Mintha megszólítana ez az üresség, csábítana, hogy lehetséges olvasatok és mélyebb jelentések után kutassunk.

A Neon démonban a modellvilág ábrázolása, a szépségkultusz bemutatása csupa klisé, újat véletlenül se reméljünk. Ami érdekes viszont, hogy bár nincs meg benne az az irónia, ami Bret Easton Ellis regényében megtalálható, és híján van Naomi Wolf kritikai állásfoglalásának, az mégis közös bennük, hogy Refn is a film első kockáitól kezdve a kegyetlenséggel, a vérre menő versennyel, a test végletes kizsákmányolásával és kiszolgáltatottságával azonosítja ezt a világot, ahol két típus létezik csupán: a ragadozó és az áldozat. A film nyitójelenete, Jesse első fotózása ennek a világnak a cutthroat-realitására utal, amiből a vizuális hatásoknak köszönhetően szinte meseszerűen elevenedik meg a folytatás. A fotózás után sminkjét törölgető Jesse mintha Alice lenne Tükörországban. Az öltöző hatalmas tükrei között elegyedik beszélgetésbe az őt csodáló sminkessel, Rubyval (Jena Malone), aki bevezeti őt a tükrön túli misztikus világba, ahol különös lények és számtalan veszély várja.

Ha már Rubynál tartunk, ő az egyetlen a filmben, aki képes izgalmas karakterré fejlődni, és ez nem kevéssé köszönhető az őt megformáló Malone-nak. Jesse figurája is ígéretesen indul, remélnénk is néhány izgalmas színváltást tőle, de ez sajnos nem következik be. A Neon démon szereposztásában, ahogy a provokatív jeleneteiben is, az erőlködés és hatásvadászat látszik a leginkább. Nagyon cool a stáblistán Keanu Reeves nevével villogni, de a Mátrix-filmek sztárja aligha ad valamit a filmhez. A Reeves által megformált motelportás szerepére akár egy ismeretlen karakterszínész is jobb választás lett volna.

A Neon démon se történetével, se szereposztásával nem ejt igazán ámulatba, a látványvilága viszont pontosan hozza, amit várunk tőle: olyan, mintha a legújabb Vogue képanyaga peregne előttünk. Refn bár újnak számít a női karakterek uralta terepen, a divat nem idegen tőle, mutatja ezt korábbi Gucci- vagy H&M-kampányfilmje is. A látványról ezúttal még Natasha Braier operatőrnő és Refn állandó alkotótársa, a vágó Matthew Newman gondoskodott, valamint azok az egyedi készítésű, ritkán használt lencsék, melyekkel már a felvételkor Photoshop-hatást értek el a lányok fényképezésénél, még jobban közelítve a látványt a divatmagazinok agyonkozmetikázott fotóihoz. A film legnagyobb meglepetése az, hogy a színek által meghatározott különleges vizuális stílust egy olyan rendező álmodta vászonra, aki saját bevallása szerint teljesen színvak.

A Neon démon nemcsak a divatvilágról szól, de egyben annak metaforája is: sekélyes, csillogó, mégis démoni vonzerővel csábít.