A botrányosan ritkán jelentkező, excentrikus francia filmes, Leos Carax (polgári nevén Alex Oscar) 13 évvel legutóbbi alkotása után ismét megmutatkozik, de nem egy filmmel, hanem egyenesen tizeneggyel, amiket a szürrealizmus felé kacsingató koncepción kívül egy zseniális színész köt össze.

A színész, aki koldul. A színész, aki táncol. A színész zenél, énekel, köhög, gyilkol, virágot majszol, nőt rabol, rohan, üzletet köt, apáskodik, meghal. Átalakul. A színész ismételten koldul: a néző figyelmét. Első látásra ennek a nagyszerű hivatásnak, a modern show-biznisz és az arisztotelészi ősdráma szent kurváinak állít emlékművet a Holy Motors, benne egy kistermetű, de annál hatalmasabb színésszel, Denis Lavant-nal. Maga a film viszont sokkal több egy színészmesterség dicsőségét megéneklő fantasynál: egy roppant személyes alkotás, vissza- és előrenézés Carax magán-filmtörténetében, vibráló műfajkollázs és igazi moziünnep. Ugyanakkor az utóbbi évek legtalányosabb metafilmje, amit több oldalról kell támadni, amíg megadja magát. Olyan, mint egy Godard, csak nézhető.

A Holy Motors a nagy hagyománnyal rendelkező önreflexív mozik táborát szaporítja, s mint ilyen, rögtön az elején szembesít saját szembesítésével: az alvó moziközönség képével kezdődik, utána magát a rendezőt látjuk, amint megébred kutyája mellett, cigire gyújt és elkezdi feszegetni a körülötte levő valóság határait, a szó szoros értelmében kidönti azt a bizonyos negyedik falat (ami viszont ezúttal velünk átellenben van) és behatol a moziba. Az ujja egy fémkulcs, amivel sikertelenül próbálja kinyitni a tapétát. „Ócska szürrealizmus” – kiált fel néző és kritikus egyaránt, „mi szükség van ilyesmire az Andalúziai kutya után lassan száz évvel? Ilyen film már volt!”. Aztán feltűnik egy hatalmas bernáthegyi, amint lustán, lógó pofával kullog az alvó filmszínház székei között, és nem tudjuk visszafojtani a mosolygásunkat. Egy kulcsot máris megkapunk hát a további értelmezéshez: a digitalizálódó filmművészet, a mozi jelenéről (is) szól a film, sőt: jövőjéről. Ami már elkezdődött.

Mr. Oscarról (Lavant) sokat nem tudni, csak annyit, hogy egy nagy fehér limuzinban lakik és különböző színészi küldetéseket teljesít, egyiket a másik után, teljesen átadva magát ennek a titokzatos szakmának. Titokzatos, mert – a „szokásos” önreflexív filmekkel ellentétben – nem tudjuk, ki a rendező, ki a közönség, s a kameráról is csak annyit tudunk meg a jó öreg Michel Piccoli szájából, hogy már annyira kicsik, hogy nem is látjuk őket. Mr. Oscarról sokat nem tudni, mert talán nem is létezik, csak egy-két perc erejéig, amikor átöltözik vagy sminket mos. A jelmezekkel együtt a műfajok között is ugrándozik: ha kell, groteszk törpe egy szürrealista, bunueli jelenetben, ahol a szoborrá merevedett Eva Mendest takarja el egyre jobban, miközben ő maga egyre pucérabb; ha kell, akkor motion capture-alanyként vonaglik egy animált térben. A filmek igazi motorja ő, és ilyen szempontból igenis szent. Kár lenne színészek nélkül maradni, figyelmeztet áttételesen Carax, s a „veszély” egyre reálisabb ma, a tehetségtelen sztárok, suta 3D-animációk és botoxolt, rezzenéstelen arcok korában. Minden digitalizálódik, az alkotás folyamata is.

Carax soha nem rejtette véka alá teatralitását, színészei, ha kellett, a lehető legelidegenítőbb módon adták elő mondókájukat, filmjei többek között pont ettől a stílusgyakorlattól lettek érdekesek. Most sincs ez másképp, de a rendező képes saját életművéhez is kritikusan – ha szeretettel is – viszonyulni: ironikus köntösben bukkan fel a háttérben talán leghíresebb filmjéből, A Pont-Neuf szerelmeseiből a híd és a La Samaritaine épülete, de az őrült arc-, név-, motívum- és ötletkavalkádban sok mindent felfedezhetünk a talányos caraxi életműből, talán csak Juliette Binoche hiányzik a perszónák sokaságából. Összességében viszont nem is annyira a filmkészítés, hanem a filmnézés milyenségére reflektál a Holy Motors: már-már beleéljük magunkat egy jelenetbe, amikor a film ugrik egyet és bosszúsan nyugtázzuk, hogy megint megetettek minket.

Eklektikus performanszfilm, ami egyszerre tűnik spontánnak és nagyon kitaláltnak: a filmben a stílus és az ötlet diadalmaskodik a narratíva felett, s éppen ezért nem egyszerű feladat dekódolni, s a jelek szerint a tágabb értelemben vett közönség sokszor áll értetlenül (vagy megy ki) az egyes jeleneteknél.¹ De hát nem érteni kell, hanem érezni – mondaná Kubrick, és tényleg: aki imádja a mozit, az imádni fogja ezt a filmet.