Csupa kakukktojásból állt össze az idei TIFF magyar napja, Bancolé Porumboiuval forgatna, és alig ismert rá a kész Délibábra, Pálfi György pedig mindenkinek kíván legalább egy olyan félévet , mint amilyenjük nekik volt, amíg a Szabadesés készült.
Sajtótájékoztatón meséltek ma délben kuliszatitkokat a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál magyar meghívottjai. A beszélgetés moderátora Molnár Levente volt, aki maga is nemrég tért haza Cannes-ból.
A magyar nap kurátora, Zágoni Bálint a válogatás szempontjairól beszélt: olyan filmeket keresett, amelyeket a szakma már visszaigazolt, fesztiválokon kiválóan szerepeltek, ugyanakkor a közönség is kedvelte ezeket, és a TIFF arculatába is beilleszkednek. Így állt össze a hat egészestés filmből és egy rendkívüli vetítésből álló sorozat. Elmondta, szerencsés helyzetben volt idén, ugyanis tavaly nagyjából havonta egy filmet mutattak be Magyarországon, volt, amiből válogatnia. Egy kivétellel mind a hat film kakukktojásnak számít, mondta: vagy az előkészítési fázis volt nagyon hosszú, vagy nagyon kevés pénzből készült el a film, diplomafilm vagy tévéfilm volt, illetve a „kakukktojások közt is kakukktojás” Sós Ágnes Szerelempataka, hiszen ez az egyetlen dokumentumfilm a fikciós alkotások között.
Reisz Gábor szerényen válaszolt a moderátori kérdésekre. Elmondta, hogy „furcsa” számára meghívottként részt venni a sokadik nemzetközi filmfesztiválon a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal, hiszen amikor minimál költségvetésből, barátokkal forgatták a filmet, nem gondoltak volna ilyen sikerre, majd filmje személyes voltáról beszélt. Úgy véli, ez egyrészt tanárának, Enyedi Ildikónak köszönhető, aki hasonló jellegű alkotások készítésére sarkallta diákjait, másrészt ez „terápiafilm” volt számára: „mély szerelmi bánatban” jelentette a „túlélést”.
Kiderült az is, hogy Isaach de Bankolét és Hajdu Szabolcsot egy közös ismerős mutatta be egymásnak négy évvel ezelőtt (ők ketten pedig épp egy TIFF-en ismerkedtek meg). A rendező elmesélte neki, hogy egy fordítási hiba miatt került a „black guy” a Délibáb forgatókönyvének angol verziójába, amin maga is meglepődött, aztán később egyre érdekesebbnek találta így a történetet. Nem ez volt a most New Yorkban élő színész első európai kalandja, de ez volt az első a „távol-keleten”. Egyébként Corneliu Porumboiuval szeretne együtt dolgozni, van is egy közös projektjük – villantotta fel.
Újságírói kérdésre elmesélte, hogy a leforgatott jelenetek kb. 40%-át nem látta viszont a kész filmben. A torontói bemutató után meglepetten olvasta az első kritikát: az újságíró nem arról a filmről írt, amelyiket ők leforgatták. 30 éve először esik meg vele ilyen, de kicsit sem bánja, bármikor újra dolgozna Hajdu Szabolccsal – mondta.
Pálfi György és forgatókönyvíró társa, Ruttkay Zsófia a Szabadesés hátteréről mesélt. Pálfi „megkapta a magáét” a TIFF művészeti vezetőjétől, Mihai Chirilovtól, amiért csak tavaly áprilisra készült el a filmjük, ezért nem mutathatta be már tavaly májusban Kolozsváron. Elmesélte, hogy gyártási szempontból döntöttek a hét különböző, mégis egymással összefüggő történet megvalósítása mellett, ugyanis a koreai rövidfilmfesztivál az általa először támogatott egészestés film elkészítésére ugyanannyi időt adott, mint korábban a támogatott kisjátékfilmekére – egy fél évet. Hamar tudatosult bennük, hogy profi színészekre lesz szükségük, akiket nem lehet már egy hónapra lefoglalni, de két-két napra még igen. Ruttkay Zsófia utalt a Toldi-adaptációért a filmalappal vívott küzdelmükre is: „felszabadító érzés volt írni ezt a filmet, nem kellett megfelelni senkinek”. Eleinte csak a jelenetek fókuszát akarták kitalálni, és nagyobb teret engedni a színészeknek, az improvizációnak, ám a próbákra és a felvételre szánható idő szűkössége miatt „végül csak meg kellett írni a könyvet”. Bár „a témáján ez nem látszik”, öröm volt ezt a filmet megcsinálni – tette hozzá Pálfi, és egyúttal mindenkinek kívánt egy hasonló alkotói félévet, amelyben el lehet tekinteni „a legnagyobb rákfenétől”, a pénztől.
A „kakukktojás-film” rendezője, Sós Ágnes Bankolé sztorijára utalt vissza, bevallva, hogy az utolsó, amit amerikai művésztől hallani várt, az, hogy a film a vágóasztalon születik, hiszen maga azt gondolná, a tengeren túl, nentán Hollywoodban minden milliméter-pontosan ki van számítva, meg van tervezve. A dokumentumfilmek szoktak a vágóasztalon születni, mert a forgatókönyvet az élet írja, olykor hét évre van szükség ahhoz, hogy a történet kialakuljon, a végső forgatókönyv pedig a filmmel egyszerre születik meg. Az „öreg parasztok és a szerelem” témáját egyébként azért hozta át Magyarországról Erdélybe, mert „túl modern a magyarországi falu, ott az öreg néni úgy beszél mint a tinédzserek” – ezért forgatott végül két évig Csíkban. Megemlítette, hogy ezt a filmet is hívták a tavalyi TIFF-re, de „buta fesztiválszabályok” – a szarajevói premierkövetelmények – miatt akkor nem lehetett itt vetíteni. Egyébként másodszor van kolozsvári vetítése a Szerelempataknak (ahogy a TIFF magyar filmes válogatásának több darabját is): először a tavaly októberi Filmtettfeszten láthatta a közönség.
