Magyar western az elnyomás természetéről és a fellázadás dinamikájáról: a 42 éves rendező a műfaj toposzait adagolja ugyan, de meglehetősen laza narratív szerkezete miatt a Délibáb inkább tekinthető ráérős, lassan égő hangulatfilmnek, semmint feszes zsánermozinak.

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula bevallottan azért helyezték alkotásaikat a magyar pusztába, mert ott nem tud elmenekülni az elnyomott az elnyomótól. A látóhatár kilométerekre terjed, növényzet semmi, bújni nem lehet sehova. Ez a mondhatni fatalista táj szolgáltat könyörtelen életteret a Jarmusch-filmek révén elhíresült Isaach De Bankolé újabb pókerarcú alakításához Hajdu Szabolcs Délibábjában. Hősünk focista, aki megbundázott egy meccset, ezért kell a világ végére bujdosnia a törvény korrupt őrei elől: egy lepukkant farmra a délibábos Hortobágyon. Az egész ügy le lett „bótolva”. Már tudnak róla, már várják. Vendéglátói románok a határ mentén. Akik elveszik a helyi öregek nyugdíját, fegyverrel a kezükben fogják kényszermunkára a törvény elől inkognitóban ide menekülőket.

Hajdu Szabolcs Debrecenben született, Beretttyószentmártonban és a pusztán nőtt föl. Apja mezőgazdaságokban dolgozott állat-megtermékenyítőként (egy ilyen alak is jut a Délibábba mellékszereplőnek). Neki játszótere volt a délibábos Hortobágy. E táj motívumai indították be éledező művészi énjét és képzeletét. Ám Hajdu kezei között a western is „roncsfilmmé” válik. A nyitójelenet képei a rozoga kisvasútról, a színesbőrű hőst gyanakodva fogadó, elfuserált kocsmatöltelékekről egy Szomjas György-filmbe is simán beleillenének. Kelet-Európában kelet-európaiasan kopottas westernt lehet csak készíteni. A néző agyában sorjáznak a párhuzamok a cselekményt elindító vonat láttán (Volt egyszer egy vadnyugat), s a kívülről jövő, outsider hős ábrázatát nézve (Clint Eastwood). Tulajdonképpen Jancsó is westernbe csomagolt politikai parabolákat készített – egyik harvardi tanítványa annak idején a Szegénylegényekből akart amerikai remake-et készíteni. Western lett volna az indiánok elnyomásáról.

De Bankolé szerepeltetése remek döntés volt a rendező részéről. Nélküle sokat vesztene értékéből az egyébként is szellős, balladai homályra (vagyis kihagyásra, sejtetésre) jócskán hagyatkozó film. Melyben vajmi keveset tudunk meg a hős múltjáról, de még a női főszereplő – aki inkább csak epizodista – gyökereiről is, pedig az ő családja birtokolta a farmot, mielőtt a gonosz román úr leigázta őket. A „szerelmi szál” is annyiban merül ki, hogy a nő és a szótlan főhős nézegetik egymást, illetve egy vízióban egymáson hemperegnek – s a néző döntse el, az vajon igaz, vagy a gonosz úrhatnám polgár paranoid képzelődése, aki beleérzett bizonyos, a levegőben sistergő vágyakra. A Délibáb tekinthető a szigorú narratív szabályokra rá nem kényszerült magyar szerzői filmes garnitúra elkényeztettségének újabb jeleként, de a magyar filmművész-tradíció költőiségre, líraiságra való hajlamának ékes példájaként is. Ez a befogadó ízlésétől és elvárásaitól függ. Jómagam a filmnek egy percét sem találtam unalmasnak vagy vontatottnak, bár kétségtelenül szívesebben láttam volna, ha a képeket több „sztorianyag” tölti meg.

Hajdu Torontóban adott interjújában – amit hamarosan teljes terjedelmében közlünk – Döbrögikről és Ludas Matyikról beszélt a mai magyar valóságot boncolgatva. Filmje cselekménye is értelmezhető afféle ludasmatyis igazságszolgáltatásként: kiszámítható és várható műfaji toposz, hogy az outsider hoz felszabadulást az elnyomottaknak és győzi le a falu népén pöffeszkedő gonoszt, majd továbbáll. Aki viszont történetet vagy karakterábrázolást akar, az csalódni fog. Feszültség ugyan van a cselekményben – hiszen mindkét fél, az elnyomó és az elnyomott is paranoid módon fél a másiktól, méregeti a másikat, próbálja kitalálni a másik következő lépését –, de ez is csak amolyan butított, fékezett habzású suspense. Aki viszont átadja magát a Délibáb hangulatának és hagyja, hogy a képek, a hely látványa magukba szívják ebben az atmoszférikus, inkább hangulatok kibontására figyelő filmben, az nem lesz csalódott.

A szaksajtó mágikus realista filmként harangozta be a produkciót, amikor forgatni kezdték, de Hajdu még ezt a címkét sem becsüli meg igazán, kevés itt a földtől elrugaszkodó fantázia-jelenet. A Délibáb vizuális stílusa igéző, hipnotikus, de nem annyira, mint Tarr Béla Sátántangójának kies tájai, vagy a Tarr által megihletett Gus Van Sant Gerryjének sivatagi lidércei. Mégis van abban nem kevés szépség, ahogy De Bankolé apró alakként zarándokol a napsütötte pusztában, s fölötte hatalmas betűkkel kiíródik a főcím: Délibáb.