Ne feledd a segédpilótát! – Jason Reitman: Up In The Air / Egek ura

2010. február 22. – írta Keresztes Gergő

Jason Reitman legújabb karakter-mozija újfent stílusos, lendületes és humoros darab: az Egek urában egy szokatlan szerepkörben élő, találékony szemlélettel megáldott, kreatív, ám elköteleződni képtelen figura életébe nyerhetünk bepillantást – bár a történet tanulságai s a filmet záró képsorok inkább merengésre hangolnak.

Némafilmes narkózis, hatdolláros paróka alatt – Interjú Guy Maddin filmrendezővel

2010. január 27. – írta Kriston László

Ha létezik reinkarnáció, akkor a 54 éves rendező az 1920-as években ki nem teljesedett filmkészítő újjászületése lehet. Igazi csodabogár, aki a 20-as évek némafilmjének stílusában, sőt gyakran szó szerint annak eszközeivel, ősrégi kamerával készíti álomszerű, egyszerre humoros és melankolikus filmjeit. A The Saddest Music in the World, a My Winnipeg, és a Dracula: Pages from a Virgin’s Diary alkotójával a Berlinalén beszéltünk.

A technika bűvkörében – James Cameron-portré 2.

2010. január 25. – írta Lasztóczi Petra

Cameron igazi terepe a sok akcióval megfűszerezett sci-fi kalandfilm. A mindössze 8 játékfilmet számláló rendezői életmű minden darabja (a Titanic és a True Lies kivételével) a fantasztikum világába kalauzolt el bennünket, miközben a Terminátortól az Avatarig újra meg újra forradalmasította a képi effektusok világát, kiaknázva a fejlődő digitális technika, majd a térhatású IMAX-mozi adta lehetőségeket.

Cyborgok, szörnyek, siker – James Cameron-portré 1.

2010. január 20. – írta Lasztóczi Petra

James Cameron, aki a Titanickal – máig minden idők legnagyobb bevételét elérő és egyben legtöbb Oscar-díjjal jutalmazott mozijával – „világcsúcstartó” a hollywoodi sztárrendezők sorában, szinte pályafutása kezdetétől töretlenül a rivaldafényben áll. Neve, nagyjából az 1984-es Terminátortól kezdve, egyet jelent a garantált kasszasikerrel. Most pedig itt az „Avatar-láz”, így a forgatókönyvíró-rendezőnek jó esélye lehet új rekordokat dönteni.

„Kitárul a látóhatár” – A Fantázia – a mérföldkő

2009. december 7. – írta Ligosztájeva Annamária

A Disney-stúdió számára a 30-as években ritka szerencsés közelségébe került egymással művészi minőség és szélesebb közönségízlés. A rövidfilmek gazdasági szerepe azonban megrendülni látszott, és Walt Disney felismerte, ideje áttérni az egészestés rajz-játékfilmekre. Az elsőként elkészült Hófehérke és a hét törpe (1937) hatalmas profitot hozott a vállalatnak, nem beszélve arról, hogy mind a kritika, mind a közönség szuperlatívuszokban nyilatkozott róla.

Onto-viccológia – Larry Charles, Bill Maher: Religulous

2009. szeptember 21. – írta Iszlai József

Öröm és boldogság! Bill Maher első dokumentumfilmes missziójával számtalan háborgó tinédzser és számos filmnéző elvárását teljesítette: megérkeztünk a Jézus-filmek ellenpont-stációjába, a vallási doktrinák olvasztókemencéjébe, a trinitarizmus kínzótermébe.

Káoszelméletek – Christopher Nolan-portré 2.

2009. augusztus 26. – írta Szabó Ádám

Formabontó második filmje, a Mementó után – amely tartolt az amerikai független- és kommerszfilm-fesztiválok mezőnyében – Nolant számos álomgyári fejvadász próbálta becserkészni. A rendező végül is hagyta magát, ám látszólagos tömegkiszolgálása midcultosodássá módosult, aminek csúcspontja egy a mainstream képregényekből és nagyvásznas adaptációkból jól ismert szuperhős deheroizálása lett.

Káoszelméletek – Christopher Nolan-portré 1.

2009. augusztus 17. – írta Szabó Ádám

Dicsérendő tendencia tapasztalható a 2000-es évek amerikai akciómozi-, thriller- és kalandfilm-termésében. Mintha a zsánerfilmek alkotói ráéreztek volna, hogy műveik akkor válnak igazán átélhetővé, ha mentális problémákkal sújtott hősöket küldenek a tettek mezejére, akik a sokadik padlóra esés után önmaguk rekonstruálásában ismerik fel az üdvösséghez vezető utat. Christopher Nolan, a brit származású amerikai filmrendező is ilyen alkotó.

Chicagói kakofónia – Michael Mann: Public Enemies / Közellenségek

2009. július 23. – írta Szabó Ádám

Michael Mann igen ellentmondásos rendezővé nőtte ki magát az utóbbi 5 évben. Legtöbbször a történetet elkenő digitális kamera mániáját rosszallják az ítészek, és magam is úgy vélem, hogy a Collateral – A halál zálogában még a tartalom és a forma egyensúlyát tükröző technikája a Miami Vice-ban már kezdett elsikkadni. Akkor azt saccoltam, hogy a mélypont csak idő kérdése.

A legenda vége? – Clint Eastwood: Gran Torino

2009. április 21. – írta Gyenge Zsolt

Emléket, sőt emlékművet állít önmagának az amerikai film kultikus figurája, a szikár termetű, karcos jellemű, filmjeiben mindig a konzervatív Amerika értékrendjét megtestesítő Clint Eastwood. Állítólagos színészi hattyúdalát arra használta fel, hogy dicső módon eltemesse az általa oly már sokszor alakított karaktert, finoman utalva arra is, hogy az ilyen alakok fölött bizony eljárt már az idő.