A magyarországi multiplexek kínálatában egyre gyakrabban bukkannak fel olyan filmek, amelyek sztárszínészek nélkül, kis költségvetésből, ám annál több munkával és lelkesedéssel készültek. Tény, hogy a szuperprodukciók árnyékában ezek az alkotások nem aratnak óriási közönség-, illetve kasszasikert és mindössze néhány hétig vannak műsoron. Ám láthatóak, feltehetőleg azért, mert a nagyközönség is igényli, hogy néha lásson valamit, ami egy kicsit többet mond számára az átlagosnál.

Nem azzal, hogy „még ütősebb” poénokat, „még extrémebb” helyzeteket állít elé, vagy eddig nem ismert technikai újításokkal kápráztatja el. Inkább azzal, hogy sablonok helyett valódi történeteket, érzelgősség helyett valódi érzéseket, közhelyek helyett valódi gondolatokat közvetít. Ezek a filmek nem receptre készülnek, mint a tömegtermékek, mert alkotóik pénz helyett inkább energiát fektetnek elkészítésükbe.

Ilyen munkát láthat az is, aki megtekinti a fiatal kanadai rendező, Vincenzo Natali első egészestés filmjét, A kockát. Az 1997-es alkotás – ki tudja miért – Magyarországon előbb volt látható tévében, mint moziban. A történetről: képzeljük el, hogy álmunkból ébredve egy öt méter élhosszúságú kocka belsejében talájuk magunkat. A kocka minden lapján egy-egy ajtót látunk, melyeken keresztül újabb kockákba juthatunk, ezekben pedig ismét csak kockára nyíló ajtókat találunk. Egy-egy kockát tehát hat másik vesz körül, melyek csupán színükben és azonosítószámukban különböznek egymástól. No meg abban, hogy némelyikbe halálos csapdát építettek. Nem tudjuk, hogy miért kerültünk ide, nem tudjuk, hogy merre keressük a kijáratot, sőt azt sem, hogy egyáltalán létezik-e ilyen. Csak azt tudjuk, hogy ki akarunk jutni.

Ebben a helyzetben találja magát a történet hat szereplője is: a két nő és négy férfi életkora, foglalkozása, gondolkodásmódja, értékrendje teljesen különböző. Nem ismerik egymást, de együtt kell működniük, ha életben akarnak maradni. Számukra most a lét a tét. De nem pusztán fizikai értelemben. A bezártság, az állandó bizonytalanság, a folyamatos stressz hatására egyre inkább kezdik elveszíteni önuralmukat, összetartás helyett széthúzás és gyűlölet uralkodik el közöttük. Kezdenek kivetkőzni önmagukból, ezáltal személyiségük, szellemi létük kerül veszélybe. A film hitelesen mutatja be a szereplőkben lejátszódó lelki folyamatokat úgy, hogy közben nem válik sematikussá. Vincenzo Natali filmje azonban nem merül ki a lelki folyamatok ábrázolásában, legalább annyira jelentős benne a filozófiai tartalom. A kockák fogságába került szereplők egy mesterséges világban találják magukat, melyet a valódihoz hasonló törvényszerűségek működtetnek. Ahhoz, hogy el tudjanak igazodni benne, meg kell ismerniük ezeket a törvényeket. A rendszer megértésére újabb és újabb elméleteket állítanak fel, melyek azonban sorra dőlnek meg a gyakorlatban. A kérdés, hogy létezik-e olyan képlet, amellyel teljes mértékben le lehet írni ezt a világot.

De a működési elvek megértésénél talán még érdekesebb kérdés, hogy mi lehet ennek a mesterséges világnak az eredete és célja. A szereplők erre vonatkozóan is gyártanak elméleteket. Talán az állam, vagy valamilyen tikos szervezet hozta létre, talán egy valóságshow-kedvelő őrült milliárdos. A benne lévők talán egy halálos játék résztvevői, de az is lehet, hogy büntetésből kerültek ide. Az összeesküvés-elméletek mellett felbukkan a legkiábrándítóbb magyarázat is: lehet, hogy az egész rendszernek nincs is semmi célja. Senki nem áll mögötte, és senki sem képes átlátni. Az egész kis világ csupán egy feledésbe merült, öncélú, önfenntartó létesítmény, melybe azért kerülnek az emberek, mert kicsúszott kezükből a saját életük irányítása. A film nem foglal állást egyik elmélet mellett sem, de – szerencsére – mégis mutat valamiféle kiutat a nihilista világfelfogásból.

Jó, hogy vannak ilyen filmek. Szükség van rájuk, és ezt tudják a nagy filmgyártók is. Hiszen bekövetkezhet az az idő (talán nem is olyan sokára), amikor a nagyközönség ráun a fantázia nélküli tucatfilmekre, és szükség lesz valódi gondolatokra is. Valószínűleg Hollywood is ezért próbál egyre több tehetséges alkotót megszerezni magának. Többek között A kocka rendezőjét, akinek legújabb filmje (a Cypher című sci-fi) már az Egyesült Államokban készült Lucy Liuval, Jeremy Northammal, és A kockából is ismert Dawid Hewlettel a főbb szerepekben. Nemsokára jön A kocka 2 is, a Ponyvaregény és az Amerikai Psycho operatőrének, Andrzej Sekulának a rendezésében. Kérdéses, hogy az első rész után tud-e még újat mondani a témában, mindenesetre azért érdeklődéssel várjuk.