A 34. Magyar Filmszemlén is igen tarka képet mutatott az információs nagyjátékfilmek programja. Mert egyrészről mára már a versenyprogramon kívül indulnak az olyan nagy mesterek, mint Jancsó Miklós vagy Makk Károly, az olyan nagy költségvetésű állami filmek, mint a Bánk bán, vagy a Hídember, azok a koprodukcióban készült filmek, amelyeknek szülőhazánkhoz már vajmi kevés köze van, és persze itt kapnak helyet a versenyprogramból kiszorult filmek is.
A szimbólumok
A szemle ünnepélyes nyitó ill. záró ünnepségén került vetítésre a két rangidős rendező műve: a szemle Jancsóval nyitott és Makk Károllyal zárt. Jancsó Miklós a Kelj fel, komám, ne aludjál című filmjével az 1999-ben megkezdett trilógia (Nekem lámpást adott az Úr a kezembe Pesten, Anyád! a szúnyogok és az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél) újabb darabját készítette el. A Mucsi Zoltán és Scherer Péter alkotta Kapa-Pepe páros három filmen keresztüli űzése kezdett kissé túlhajszolt lenni, ez bizonyára Jancsónak is feltűnt, ezért a Kelj fel már egyfajta önreflexió is: Kapa rögtön a film elején azt javasolja Miki bácsinak, hogy álljanak le a forgatással, ill. a film végén: „Abba kéne hagyni a szimbólumokat Miki bácsi! Kellene mondani valami konkrét jó dolgot!”
A film természetesen nem (csak) erről szól, már ha lehet egyáltalán ezt a kifejezést alkalmazni rá. Ha lehet, akkor elvontságát tekintve konkrétabb, szerkezetét tekintve összefüggőbb lett, éppen ezért érthetőbb, befogadhatóbb, és emészthetőbb a néző számára. A trilógia többi darabjánál fogyaszthatóbb és közérthetőbb lett, ugyanakkor mégis provokatívabbra és politikusabbra sikeredett. A keserédes kavalkád a magyar nép zivataros évtizedeiből a múltat nyúlja le: Jancsó ismét eltemeti magát, ezúttal a zenés látványkórházban éri utol a végzet és kiemelt helyet kap a zsidó temetőben, mint tiszteletbeli. Aztán halálra ítéli őt a népi német Schell Judit a szocializmusban készült filmjei miatt, Kapa és Pepe hadifoglyok a saját hazájukban, de Pepének van egy orosz menyecskéje Tóth Ildikó személyében. Marton Istvánnak hihetetlenül büdös a szája. Lovasinak „Nem fáj”, a Burzsoá Nyugdíjasok Kádár Jánost és a forró lángost, a Bëlga pedig „magyar nemzeti hip-hipot” követel.
A szemle záróestjén vetítették Makk Károly Egy hét Pesten és Budán című filmjét. Az alkotás a Szerelemnek egy különös utóhangja, ugyanúgy Darvas Ivánnal és Törőcsik Marival a főszerepben. Iván a haldokló Marihoz, fiatalkori szerelméhez tér vissza a szülőföldjére, hogy utolsó napjait vele tölthesse, hátrahagyva feleségét és tengerparti házát. Ezalatt azonban nemcsak az elmúlt ötven év során megváltozott ország tartogat számára meglepetéseket, a legnagyobb fordulatokat a magánélet produkálja: szerelmüknek van egy gyümölcse, Anna. A film azonban a gyönyörű, idealisztikus, fikciós történet – ismertebb nevén: mese – vonalát feladja, és a szerelmi vonallal párhuzamosan megpróbál egy hiteles, realisztikus képet festeni az ezredforduló Magyarországáról. Itt vész el az előzőekben vázolt atmoszféra és idill, mert összeférhetetlen a banki lövöldözés, meg cserbenhagyásos gázolás ezzel a történettel, és nagyon kár, hogy emiatt kényszerül szétesni.
Nyomvonal: történelem és irodalom
A történelmi film nyomvonalán haladva kénytelen-kelletlen ütközünk Bereményi Géza Hídemberébe. Kikerülni nem lehet, ismerjük a keletkezéstörténetét, minden idők legdrágább filmje a vitatható befejezéssel, ami nem akar ugyan kurzusfilm sem lenni, de semmi más sem lesz helyette. Nem ezeknek a hasáboknak tiszte állást foglalni A hídemberről, megtették ezt már sokan másutt. A hídember mindenféle politikai kontextustól mentesen a Filmszemlén is ugyanaz maradt, ami volt: egy ezer sebből vérző, nem túl jól sikerült film. Legyen ennyi elég.
Káel Csaba Bánk Bánjával viszont a Szemlén ismerkedhetett meg először a nagyérdemű (eltekintve az Urániát megnyitó vetítéstől). Színpadi műfajból filmet készíteni nehéz feladat, hiszen messze nem ugyanaz valamit színpadra alkalmazni és filmre vinni, de néha ez még akár sikerülhet is. Hát Káel Csaba nem törte magát túlzottan, hogy film készüljön a drámából, az operafilm (vagy a rendező kedvéért: „zenés történelmi filmdráma”) megmarad az opera celluloid változatának szintjén, megmarad egyszerű kurzusfilmnek. Elrontani nem lehet persze azt, amit már egyszer jól megírt egy Katona József nevű egykori vándorszínész, egy Egressy Béni nevű szerző librettót írt hozzá, és Erkel Ferenc meg zenét szerzett. Főleg nem, ha hozzáveszünk egy Rost Andreát, Marton Évát, és egy Kiss B. Attilát. Ja, hogy filmet kellett volna készíteni belőle úgy, hogy még az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos is rendelkezésre állt? Ezúttal ez mégis elmaradt.
Ennél érthetetlenebbet már csak Schilling Árpád tudott produkálni, akinek Közellenség című filmje (?) ugyan már eleve videóra készült, de nem ez a legnagyobb baja. A Heinrich von Kleist Kolhaas Mihály című novellájából készült „zenés uszítás” ugyanis nem más, mint az azonos című darabnak a szimpla dokumentációja. Schilling még a közönséget sem spórolja ki nekünk a film kedvéért. Egész egyszerűen letett a Katona József Színház Kamarájának négy sarkába egy-egy kamerát, és ezeknek a váltakozó élességű felvételeiből összeollózott valamit. Még mindig nem ezzel van a probléma, a Széchenyi Könyvtár minden bizonnyal nagyon örül majd egy kópiának, hiszen örvendetes, hogy ilyen formában megmaradt az utókornak ez a zseniális darab (mert tényleg az), az érthetetlen, hogy egy ilyen dokumentációs anyag hogyan kerül a 34. Magyar Filmszemlére, úgy, hogy az alkotó eredetileg a versenyblokkba szánta.
Hogy rövidre zárjuk az irodalmi művek feldolgozásának sorát, és ne csak elrettentő példákat lássunk: szintén adaptáció Pacskovszky József Gyanú című tévéjátéka, amely Ambrus Zoltán azonos című novellájából készült. Egy házaspár története, akik elértek annak a bizonyos hétéves korszaknak a végére, azaz hullámvölgyben vannak. A férj tépelődéseiből és visszaemlékezéseiből bomlik ki a múlt zavara: az ügyvéd úr a feleségét ugyanis egy gyilkossági ügy gyanúsítottjaként ismerte meg, bár a hölgy végül ártatlannak bizonyult. Hét év múltán az elítélt a halálos ágyán újra az ügyvéd úr feleségét vádolja, ezért a férjben felébred a címadó nagybetűs Gyanú. Biedermeier filmecske, hangulatiságból és atmoszféra-teremtésből jeles. (Pacskovszky József egyébként a versenyprogramban is indult A boldogság színe című filmjével.)
Kapcsolati tőke
A koprodukcióban készült filmek közül kettő az információs filmek között kapott helyet. (A harmadik, a magyar-olasz barátságot képviselő Szent Lőrinc folyó lazacai a versenyprogramban indult). 2002 telén az Európa Filmhéten még török filmként vetítették az Ümit Cin Güven és Eydin Sayman rendezésében készült A titok gyermekei című filmet. (A film egyébként az európai mozikat összekötő Eurimages program része is.) 2003 januárjára úgy látszik már magyar filmmé érett a történet, a szemlén is megvolt belőle az egy kötelező vetítés. A film Cemil és Velit barátságán keresztül dolgozza fel az utcagyerekek sanyarú sorsát, és ügyesen egyensúlyoz az utca kőkemény realitásának ábrázolása és a mítoszteremtés között. Ami egy magyar szem számára még érdekes lehet egy ilyen közös filmben, az a magyar vonatkozások felfedezése, a gyerekeket gondozó férfi mintha kicsit akcentussal beszélné a törököt, valószínűsíthetően ő a mi magyar kapcsolatunk a filmhez.
Vladislav Vancura műve nyomán készült, cseh-szlovák és magyar kapcsolati tőkéből a Szökés Budára című, minden ízében csehszlovák film. A film gyártásában részt vevő magyar tőkére mindössze a budai helyszínek utalnak, valamint Gryllus Dorka és Hujber Ferenc rövid feltűnése a vásznon. Jana nagyon nem találja a helyét a családjában, az iskolában, úgy egyébként, az életben, ezért, amikor a világfi Tomás (vezetékneve: Bárány) udvarolni kezd neki, gondolkodás nélkül elszökik vele, hova máshova, Budára. Az esküvő után a házasság természetesen pokollá válik, közös életük tönkremegy, de még a válás előtt öngyilkos lesz a férj. Nem túl vidám történet tehát, viszont helyette unalmas és érdektelen.
Átigazoltak
A versenyszférából közvetlenül a szemle előtt igazolt át az információs blokkba öt videóra forgatott film: az 1Gbyte Film, a Pejkó, az Einstein mega Shotgun, a Kistestvér, és a Közellenség (őt már lásd fentebb). Az előzsűri döntése nyomán került ide az idei szemle botrányfilmjeként kezelt Ács Miklós féle 1 Gbyte Film. Ezt a VHS-pazarlást azoknak ajánlom, akik nincsenek tisztában a következő fogalmakkal: önjelölt jófejkedés és vulgáris poénok. Az elismert amatőrfilmes új munkájában május elsején egy vidéki pajtában a céltalan fetrengés alkoholmámorba fullad, és mindezt folyamatosan rögzíti egy videokamera. Persze akinek az a perverziója, hogy vadidegen emberek minden színvonaltól mentes agymenéseit nézze, azok bátran rendeljenek belőle az alkotó honlapján.
Szabó László Az ember, aki nappal aludt című videója a legnagyobb jóindulattal is csak szánalmas magyar kriminek minősíthető, enyhe túlzás a katalógus „vérbeli kalandfilm, sok izgalommal” minősítése. Az alkotói szándék minden bizonnyal ezt támasztja alá, ezt érezni is, de a moziszékben ülő néző felé ez már cseppet sem hitelesen jön át. Cserhalmi György, a jó rendőr (aki mellesleg lecsúszott alkoholista, és még sánta is) megküzd a gonosz, korrupt főnökséggel és a kormányzattal, és ahogyan az lenni szokott, leleplezi az évszázad csalását is – orosz kalasnyikovokat csempésznek segélyszállítmánynak álcázva. A vérszegény és nem túl eredeti történetben ráadásul még a szereplők sem következetesek, az egyetlen élettel teli figura a rendőrt a szekrényéből nyíló titkos szobában rejtegető Mausz bácsi, az ő jeleneteiben kap valami életszagot is a történet, egy személyben elvihette volna a vállán az egész filmet.
A Pejkó című film B. Nagy Tibor munkája: egy kisfiú és a címadó ló barátságáról szól. Az öreg lovat el akarják altatni, ezért a kisfiú megszökteti a nagyapjához, mert szentül hiszi, hogy a szeretet legyőzheti akár még a halált is. A film nagy részében ezért a kisfiú és lova mennek a fenyvesekkel vadregényes tájon, de Pejkó értelemszerűen nem bírja az iramot és elpusztul. A kisfiú tehát szembesül a halál fogalmával és könyörtelenségével, és kénytelen feldolgozni azt. Még szerencse, hogy Saint-Exupéry most is, mint mindig, minden helyzetre alkalmazható megoldásként és tanulságként.
Bernáth Zsolt legújabb munkája ismét a Cruel World Team gyártásában készült, a Sohasevolt Glória viszonylagos sikere ellenére továbbra is minimál-költségvetésből. Az Einstein mega Shotgun a krimiknél szokásos leosztást követi a nagypofájú profi és a zöldfülű amatőr párosával. A címadó két bűnöző különös kalandba keveredik: elszúrt rutin betörésből túszdráma kerekedik a leleményes túszok és a szenzációéhes média jóvoltából. Nézhető közönségfilm hetvenöt percben, csak a pénztelenség hagyja rajta fájó nyomait a filmen, mégis, mivel süt belőle a lelkesedés és az elszánt filmezni akarás, és túlnyomórészt vicces, mindez valahogy ellensúlyozza a képmezőben folyamatosan repkedő legyek látványát.
Lengyel Andor Kistestvér című filmje betára készült ugyan, de az élvezeti színvonalából ez nem vesz le semmit. A cím első szinten arra vonatkozik, hogy a fiatalabb fiútestvér meséli el a nővérének az esküvőjét. A cím ugyanakkor egyértelmű utalás az orwelli utópia nyomán elszaporodott valóságshow-nak titulált képződményekre, hiszen a film négy szereplő napjait (ki gondolná, hogy szerelmi négyszögről van szó?) követi nyomon a ready-made jegyében: kizárólag biztonsági kamerák, térfigyelő rendszerek és webkamerák nyersanyagát használja fel hozzá. Az ilyen módon megvalósult reál valóságshow már önmagában elég lenne, mint eredeti ötlet, de a Kistestvér a kellő irónia mellett még szellemes és fordulatos is. Méltatlanul mindössze egyetlen vetítést élt meg, forgalmazásra nincs sok esély, pedig tényleg szórakoztató és ötletes film. Szóval információs vetítéseket érdemes nézni. Aki nem hiszi, járjon utána.
