A művészfilmek palettáján történelmi ihletésű alkotás, Oscar-díjas filmre rímelő produkció és egyteres-egyszemélyes dráma is látható.
Remake?
A klasszikus vagy hagyományosabb művészfilmeknek szentelt összeállítást kezdjük a legkínosabb esettel: a fődíjas Magyar szépséggel. A film egy komoly befogadáselméleti vitát válthatna ki a filmesztéták és kritikusok körében, ha… egy fokkal jobb volna. Mert érdekes kérdés, hogy miként kell értelmezni egy olyan film erényeit, mely ezek javarészét egy másik filmből (t.i. az Amerikai szépségből) meríti. Az igazán jó helyzetek, karakterek és fordulatok java ugyanis megtalálható Sam Mendes 1999-es, Oscar-díjas filmjében is. Tévedés ne essék, nem arról van szó, amit a cím is sejtet, hogy Gothár Péter átültetné és átírná a film történetét a magyar valóságra. Ugyanarra a hat szereplőre, vagyis két egymás mellett, vagy inkább egymás ellen élő család tagjaira, azok egyéni és közös sorsára épít, ám az eltérések Mendes történetétől nem teremtenek egy markánsan más, kelet-európai, vagy specifikusan magyar film-valóságot.
Hogy miért nem fog viták kiindulópontjává válni a film? Mert úgy tűnik, azoknak sem jelentett nagy élményt, akik nem látták az Amerikai szépséget. Észlelhető a filmen az alkotó profizmusa, de ugyanannyira látni azt is, hogy „nem készült az órára”. Így a nagydíj inkább Gothár Péter életműdíja olyan remekművekért, mint a Megáll az idő, a Tiszta Amerika, vagy a Haggyállógva Vászka, mintsem a Magyar Szépség kitüntetése, és sokkal inkább szól a mezőny gyengeségéről, mintsem e film érdemeiről. A rendező a sajtótájékoztató alkalmával egyébként azt nyilatkozta, hogy annyi amerikai remake készült jó európai filmekből, miért ne lehetne ezúttal fordítva. Bár az ötlet remek, sajnos ez esetben is érvényes a remake statisztikai törvénye: mely szerint az eredeti a jobb.
Nézhető, felejthető
E blokk legidősebb alkotója András Ferenc, akinek új filmje, A Szent Lőrinc folyó lazacai a régóta halódó olasz-magyar filmes együttműködésnek adott egy újabb lendületet. Nem bérmunkáról, vagy csak néhány külföldi helyszínt jelentő koprodukcióról van szó, hanem egy igazi „fifty-fifty” filmről. A két férfi főhős olasz, a lányok pedig, akikkel összejönnek magyarok, a film szinte fele-fele arányban játszódik Szicíliában, Agrigentó városában, valamint Budapesten és a Balatonon, olaszul és magyarul beszélnek benne, igaz, olaszul többet. A film az önmagukat és a nagy Ő-t kereső férfiak és nők igaz, mégis unalmas története. Viola (Gregor Bernadett) és Matyi (Ónódi Eszter) kanadai magyar lányok, akik gazdag férjre vadásznak, az özvegy Paolo (Antonio Maria Magro) szerelmes lesz Violába, s úgy tűnik, a lány is viszonozza érzelmeit. Matyit a drog jobban érdekli mint Filippo (Enzo Rapisarda), aki csak egy alkalmi kalandot jelent. Végül egy magyarországi és agrigentói találkozás után csak az emlékek maradnak. A lányok eltűnnek a két olasz férfi életéből, Viola is önmaga gyökereit keresi inkább, melyekhez Országh Lili képei, és egy gazdag műgyűjtő viszik közelebb. Azt mondanám, hogy a film túl entellektüel, de ez nem volna baj, ha valóban úgy volna filozofikus, mint Godard, vagy úgy volna beszédes, mint Rohmer filmjei. De a Szent Lőrinc folyó lazacai olyankor is beszél, amikor megmutatnia kéne. Valami ódon illat és modorosság hatja át, mintha a hatvanas-hetvenes években járnánk, bár a ruhák, autók, helyszínek a máról árulkodnak. Talán eme anakronizmus miatt találják meg nehezen magukat a szerepben a színészek, mai élettapasztalatukkal a ma díszletei között, de egy harminc évvel ezelőtti világot idéző forgatókönyvvel. Nézhető, de sajnos felejthető film.
Ugyanez nem mondható el a Bolondok éneke című alkotásról. Bereczki Csaba mögött komoly filmes múlt áll, de nem rendezőként, hanem filmforgalmazóként, producerként. Ez utóbbi szerepben remekül meg is állta a helyét, hiszen a filmhez előteremtette a pénzkeretet, kiváló nemzetközi stábot, sztárokat állított maga mellé. Ám Eperjes Károly, Andorai Péter, Kovács Lajos, Bánsági Ildikó, Maia Morgenstern, Stephane Höhn és Julie Depardieu együtt sem tudták megmenteni a filmet. Bereczki végül is elsőfilmes, és csak az elsőfilmesek hibáit követte el: nem tudván felmérni, hogy mit lehet, mit képes és mit érdemes megmutatni egy nagyjátékfilmben. A Bolondok éneke egy kaotikus mű egy magyar származású francia orvosról, akit egy erdélyi segélykörút alkalmával idegösszeomlás ér, s így ott marad a nagyváradi elmegyógyintézetben. „Ott felfedezi a bolondok világát…” – olvassuk a szemle-katalógusban, mert inkább onnan értjük meg az egész filmet. Ám a bolondok egyáltalán nem győznek meg arról, hogy csakugyan azok volnának. Inkább maszkírozott sztárokat látunk, akik nem találják a helyüket, és mészárosokból átvedlett ápolókat, akik ok nélkül bántalmazzák őket. A filmben olyan súlyos anakronizmusok vannak, hogy Eperjes, aki a film jelenében, vagyis a mában, maximum hetvenéves embert játszik, ifjúkorában századeleji konflison érkezik a városba. És Izidor Serban népzenész egyetlen hiteles alakítása, amikor önmagát játssza és elmagyarázza hangszereinek működését, sajnos sehogyan sem illik a filmbe.
Valós-valótlan történetek
Mielőtt végkép elmenne az olvasó kedve a filmektől, csak annyit, hogy a nehezén már túl vagyunk. Vicsek Károly vajdasági rendező filmje szintén egy rendhagyó koprodukció, ezúttal egy szerb-magyar közös alkotásról van szó. A valós történelmi maggal rendelkező, könyv- és levéltári kutatások után megszületett Bolygótűz az 1956-os szabadságharc alatt Vajdaságba menekülő magyarokról szól, valamint azokról a bunyevácokról, akiknél menekülttábor híján a belügyesek elhelyezik őket. Folyamatos bizonytalanság, rettegés uralja őket, hiszen nemcsak a forradalom sorsa bizonytalan, hanem ők maguk is ki vannak szolgáltatva az „emberarcú” titoi Jugoszlávia kénye-kedvének. Nem tudni, hogy döntenek a sorsukról. Furcsa alakok jelennek meg a filmben, a menekültek között a forradalmárt játszó volt ÁVH-s tiszt, a befogadók oldalán az öreg katolikus hittantanár két fiával, akik közül az egyik a családi farmon él, a másik kegyetlenségéről híres belügyis tiszt. A film fontos célkitűzésének tekinti, hogy cáfolja azt a történelmi tévhitet, mely szerint az '56-os menekültek otthonra leltek volna Jugoszláviában. És, bár kicsit hosszabb a kelleténél, arra is képes, hogy hitelesen felvázolja a „homo homini lupus” örök igazságát egy kevesek által ismert történelmi helyzetben. A filmet a Vajdaságban forgatták helybéli magyar és szerb színészek részvételével. A Bolygótűz egyetlen igazi hibája, hogy inkább egy remek tévéjáték, mintsem film. Eszközein (videóra, és nem filmre forgott), díszletein, a kamerázáson is érződik, hogy nem a mozivászonra, inkább képernyőre kívánkozik, ott viszont jól megállja a helyét.
Ugyancsak történelmi témához nyúl Szilágyi Andor, aki A rózsa énekei című filmjében egy zsidó család megtörtént viszontagságait meséli el a második világháború utolsó hónapjaiban, Budapesten. A közismert író első filmjének helyszínéül a világhírű Rózsa Imre operaénekes villája szolgál, ahova sorra nyernek bebocsátást a kilakoltatott, elkergetett zsidó családok. Míg Rózsa nem menekül, a zsidók is bizakodnak. Ám Rózsa már egy jó ideje nem mutatkozik, és az egyetlen ember, aki tartja vele a kapcsolatot, az Halász Géza, aki családjával elsőként kapott menedéket a villában. Amint a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, Halásznak is egyre nehezebb helyzetekkel kell szembenéznie, a házon belül a pánik, kívülről a gyanakvás és rosszindulat fenyegeti a tucatnyi zsidó menekültet. Ám egyik este a toronyszobából felcsendül Rózsa áriája, ami minden kétséget és félelmet eloszlat a menekültek körében. A filmnek kétségkívül remek pillanatai vannak, ezek többnyire Halász találékony és bátor kiállásaival függnek össze, amikor egy náci tisztet „altat el”, vagy amikor saját kezűleg írt, de Szálasi Ferencnek tulajdonított menlevelével nemhogy meggyőzi, de legyőzi a nyilas kivégzőosztagot. Ám a film mégis sokszor túl kiszámítható, a váratlannak szánt fordulatokat a rendezés túlzottan előkészíti, nem egy esetben lelövi a poénokat. A Rózsa énekei végül is egy átlagon felüli film, jó történettel, remek jelenetekkel, Franco Castellano, Bánsági Ildió és Maia Morgenstern emlékezetes játékával.
Pacskovszky József legújabb filmje, A boldogság színe, nem ragaszkodik még a valószerűség látszatához sem. Nyár van és elkezd esni a hó Budapest fölött. És ettől kezdve a szereplők élete is „behavazódik”. Lóránt fel akarja rúgni nyugodt családi életét, felesége pedig mindent megtenne, hogy újra felkeltse férje érdeklődését. Eszter, a festőnő, viszont szerető nem akar lenni tovább, családot és gyereket szeretne. És ott van Bogó a néger buszsofőr a hetes járaton, aki város- és irodalomtörténeti idegenvezetést tart az utasainak, de ma ő is eltéved, meg a Kolompár család, aki elveszi az édesanyját, és tort rendeznek úgy cigány módra. Meg ott van a két méteres nő, aki ideális párját keresi és Ákos, meg Fanni akik önmagukat keresik.
Egymást keresztező sorsok, kicsit a Rövidre vágva stílusában, mégis könnyedébben, sőt pehelykönnyen, mert a film nem tud összeállni nemhogy egy egységes történetté, ezt nem is várhatjuk el, de egy társadalmi rajzzá, vagy ellenrajzzá sem. A szereplők egy része átlagembereket testesít meg, mások a kivételt, néhol sorsfordító pillanatokat látunk, máshol egy átlagos mindennapot, egyes történek összefutnak, mások nem. És várjuk, hogy valami látható vagy láthatatlan szál mégis összekösse ezeket az embereket, sorsokat. Ez meg is érkezik végül Bogó 7-es buszában, ami mediterrán tájakra, vélhetően a horvát tengerpart felé, viszi a film szereplőit. Ám hiányérzettel állunk fel a film után: volt egy pár remek pillanat (lásd például Kolompárék vacsorája Lórántéknál, vagy Bogó felejthetetlen idegenvezetése) ám valami hiányzott. Amint valószínűleg arra sem emlékszünk már, hogy melyik volt a boldogság színe.
Színekbe fojtva
Sas Tamás hatalmas fába vágta a fejszéjét és mégis elég jól megbirkózott vele. A Szerelemtől sújtva egyetlen szobában játszódik, egyetlen lányt látunk élni, mozogni ebben a térben, másoknak csak hangját, árnyait láthatjuk az utolsó percig, amikor ezek a mellékszereplők is felfedik arcukat. A Szerelemtől sújtva egy huszonnégy éves lány története, aki tizenhárom éves kora óta szerelmes és együtt él nevelőapjával. Szemet gyönyörködtetően berendezett és csodálatosan fényképezett lakásában várja a két „sz” betűs napot, amikor találkozhat Tiborral, a híres íróval, nevelőapjával. Hatalmas a vállalás a kilencven perc olyan módon történő izgalmassá tételében, hogy mindvégig egy teret és egy embert látunk, hallunk, és a körülötte zajló minden történésről csak telefonbeszélgetéseiből, monológjaiból és az üzenetrögzítőről értesülhetünk. Éva gondolatai, emlékei, rémálmai néha összefolynak a telefonbeszélgetésekkel, párbeszédet folytat az üzenetrögzítővel, belső monológjai „kihallatszanak” mások számára is. Egy szörnyű gyerekkor, szüleinek tragikus elvesztése, a tiltott szerelem miatti rettegés, majd a nevelőintézeti emlékek törnek fel látomásokban, rémálmokban, és ezektől csak ahhoz a személyhez menekülhet, aki mindennek tanúja és okozója volt. Éva abban a reményben él, hogy Tibor valóban napokon belül hozzá költözik. És csak lassan jön rá néhány árulkodó jelből, hogy a dolgok másként állnak.
A filmet méltatlanul mellőzte a zsűri, hiszen a film alkotói olyan teret hoztak létre hatvan négyzetméteren és olyan stílust kilencven percben, amely önmagában megáll a lábán és tökéletesen tudja érzékeltetni főhősének belső világát is. A rendkívüli színészi feladatot az eddig ismeretlen Kovács Patrícia látta el rendkívüli tehetséggel. A Szerelemtől sújtva valószínűleg fődíjas film lett volna, ha a történet közepén nem ül le, nem válik vontatottá. A sasi életpályának mindenképp kiemelkedő darabjából még egy kis csiszoltság hiányzott ahhoz, hogy elejétől végéig egyetlen lélegzettel mondja el Éva tragédiáját. Ez a ha jellemezte egyébként az egész játékfilmes mezőnyt. Ha jövőre jobb lesz… jobb lesz.
