Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések

A magyar animáció 100 éve

Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések

A közel 350 oldalas, színes képekkel illusztrált kiadvány hiánypótló szakkönyv, a magyar animációs film 100 évének egészét ismerteti, esztétikai jellegzetességeit és összefüggéseit történeti keretekben vizsgálja.

Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések

A magyar animáció az elmúlt években ismét nagy hírnévre tett szert az egész világban, a fiatal magyar alkotók munkái folyamatosan A-kategóriás fesztiválokon mutatkoznak be és rengeteg díjat nyernek el. Ennek ellenére a kritikákon kívül kevés olyan szöveg készül(t), amelyek a magyar animációval átfogóan foglalkoznának, pedig a mostani második hullámnak is nevezett sikeres alkotások nem előzmény nélküliek. Varga Zoltán tanulmánykötete egybe fogja az elmúlt 100 év magyar animációját, és a kezdetektől a legfrissebb filmekig elemzi a magyar animációfilmes korpuszt. A szerző arra tesz kísérletet, hogy a magyar animációsfilm-történetet összefüggően vizsgálja túlmutatva a kronológián, az adatok összegyűjtésén, az intézménytörténeti szempontok érvényesítésén. Varga kutatása több éves munka eredménye; a szerző 2007 óta foglalkozik az animációs filmmel, korábban a Szegedi Tudományegyetem Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékén és az ELTE BTK Filmtudomány Tanszékén tartott órákat a témában, jelenleg a Budapesti Metropolitan Egyetem animáció szakának óraadója.

A könyv fő állítása, hogy „a magyar animáció sokfélesége mögött kimutathatók olyan közös jellegzetességek, amelyek alapján a magyar animációs film elgondolható összekapcsolható tendenciák együtteseként”.

A kötet két részből áll: az első részében a magyar animációs film intézménytörténeti megközelítését olvashatjuk, a második részben Varga a formatörténetek mentén halad figyelembe véve az animációs filmek tulajdonságait és összefüggéseit.

Az intézménytörténeti rész terjedelme jóval kisebb, mint a formatörténeti részé, egyfajta összegzése és rendszerezése az eddigi hozzáférhető publikációknak, erősen alapoz Dizseri Eszter Kockáról-kockára című krónikájára és Matolcsy György, a Pannónia Filmstudió vezetőjének írásaira. A szerző négy korszakra bontja az elmúlt 100 évet: pionírkorszak, Macskássy-korszak, Pannónia-korszak és rendszerváltást követő korszak. A korszakolás kérdéseit a rövidfilm, sorozat és az egész estés filmek alapján is megvizsgálja.

A formatörténeti rész újszerű és jól követhető megközelítéseket tartalmaz, a szerző azokat a formákat tanulmányozza, amelyek egymással összevethető változatban is megjelentek a magyar animációban, több produkciótípusban bontakoztak ki vagy több alkotói életműhöz köthetőek. Ezek alapján öt különböző formáról olvashatunk: rajzanimáció, stop-motion animáció, papírkivágásos és kollázsanimáció, festményanimáció és CGI-animáció. Külön pontban jelenik meg a kombinált animáció, amely elsősorban a dokumentarista tendenciával függ össze. A rajzanimáción belül három fő tendenciát vázol fel a szerző: a klasszikust, a karikaturisztikust és az ornamentálist. Ezeket a tendenciákat igyekszik a többi formára is kiterjeszteni és arra a meggyőző következtetésre jut, hogy a magyar animációs film egyik legerősebb, legtöbb formára kiterjedő tendenciája a karikaturisztikus. A rajzfilmek analizálása képezik a leghosszabb fejezetet a könyvben, mert a magyar animációs filmben is a rajzfilm primátusa mutatható ki éppúgy, mint világszerte. A többi forma esetében jóval kevesebb filmről beszélhetünk, de ennek ellenére is jól kitapinthatóak az érintkezések az egyes tendenciák mentén.

A kötet erőssége, hogy a magyar animációtörténetet elhelyezi az európai és amerikai animációtörténet kereteiben, átfogó képet nyújt az előzményekről és a filmes, az irodalmi és a képzőművészeti párhuzamokat is megvizsgálja. Így kerülnek egymás mellé Szoboszlay Péter 60-as évekbeli filmjei Esterházy Péter Termelési regényével és Jeles András Kis Valentinójával, mindhárom alkotónál a kommunikációképtelenség a legfontosabb téma. A szerző remek elemzéseket ír, folyamatosan összekapcsol különböző alkotásokat újszerű megvilágításba helyezve őket. Bucsi Réka 2014-ben, Berlinben bemutatott Symphony No. 42-jét Vajda Béla 1980-ban Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Moto perpetuójával együtt elemzi – az összehasonlítás alapja a mindkét műben megjelenő szeriális elbeszélésmód, tudatfolyamjelleg és a filozofikus kérdések artikulációja.

Varga nagyszabású és átfogó áttekintése a magyar animáció 100 évéről olyan szaktudományos kutatás, melyre régóta vártunk. Azok számára, akik a jövőben a magyar animációval elméleti szinten szeretnének foglalkozni, alapmű lesz. A kiadvány világosan megszerkesztett és jól átlátható, az elemzések megalapozottak, izgalmasak és roppant olvasmányosak is.


Varga Zoltán: A magyar animációs film: intézmény- és formatörténeti közelítések. Apertúra Könyvek, 2016.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat