Szürke nap volt az utolsó előtti.
Mindenki fáradt, takarékoskodni kell az erővel, a zárónap még hátravan, az nem
lehet ilyen. Passzív szombat volt három versenyfilmmel: Fegyverek és
emberek, La France, Megjöttek a fecskék.
Jó hírek a fesztiválról – igen, a szervezők is próbálják feldobni a megfáradt résztvevőket, s mikorra, ha nem a legelcsigázottabb napra időzítsenek, hiszen táplálni kell a lelkesedést: április 14-én Ráadás Titanic napot tartanak, ahol a díjnyertes alkotás mellett a legtöbb közönségszavazatot kapott filmek is újra vetítésre kerülnek. Úgyhogy még semmi nem dőlt el, a vasárnap még hátra van, voksoljunk a kedvencekért! A másik friss hír: az is kiderült, melyik film zárja a fesztivált. A gála díszvetítése az idei Sundance Filmfesztivál nyitófilmjeként bemutatkozott Martin McDonagh-krimivígjáték, az Erőszakik (In Bruges) három profi bérgyilkossal: Colin Farrell, Ralph Fiennes és Brendan Gleeson szereplésével.
Fegyverek és emberek
Vajon megfordul-e a családjukat elhagyó, új családot alapító apák fejében, hogy haláluk után mit tesznek majd egymással magukra maradt sarjaik? Hogy nem csak a szívének kedvesebb nyerhet csatát, hogy a többiek is onthatnak vért… Cleaman Hayes hét fiút hagyott maga után, Sont, Kidet és Boyt az első asszonyától, Cleaman Juniort, Markot, Stephent és Johnt pedig második feleségétől. Kikerülhetetlen az utálkozás, természetes, hogy már a temetésen köpködés kezdődik. Amíg csak a nyál folyik, nincs nagy baj, de amikor a másik oldal revansra készül és végzetes viszállyá fokozódik az ellenségeskedés, akkor már minden hiábavaló.
Tiszta történet a kettéhasadt vérvonalról, a megsértett büszkeségről, értelmetlen bosszúról, de ez a sztori nem mond ítéletet, nem vádaskodik, itt nincsenek jók és rosszak. Jeff Nichols rendező érdeme a remek színészvezetés, a pártatlan hangvétel, a szolid eszközökkel bemutatott sodró erejű dráma tiszta megmutatása, minimálköltségvetésből…
La France
Elvarázsolt mese 1917-ből: első világháború, „soha ne keress többé”-levél a harcoló kedvestől. Mit tehet ez után az otthon csak gyötrődő asszony, Camille? Mivel az éjszaka nem nőnek való, pláne nem egyedül, levágja haját, férfiruhát ölt és útnak indul. Egy csapat katonába botlik, akik megpróbálják lerázni, merthogy ugye a háború nem fiatal fiúknak való, de ő hajthatatlan. Camille meg akarja találni szerelmét, nem hagyja magát lerázni, a katonákkal tart, s még ha ezért vízbe is kell ugrania, megteszi.
Road-movie az erdőben, gyalogosan, kalandok, meglepetések, játék és zene. Merthogy a katonák dalolni is szoktak ám, s nem is akárhogyan. De a lényeg a hallgatás, a rejtőzködés, a titkolózás: ki is hazudik igazán, és ki kicsoda valójában. Bájos mese egy lányról, katonákról, erdőről, háborúról…
Megjöttek a fecskék
A tanárok drogfüggősége, úgy látszik, nem csak az Egyesült Államokban napirenden lévő kérdés (lásd: Fél Nelson): párezer kilométerrel keletebbre, az orosz Aszlan Galaszov ugyanebben a témában forgatott filmet. A két alkotás a témán kívül szinte mindenben különbözik. Az amerikai film hőse indulatos, szenvedélyes, dühös, aktív, míg orosz párja, Pik visszafogott, józan, kimért, inkább passzív szenvedő, aki csak járja a várost, az anyagszerzés reményében csak megy és megy és megy. Inkább keresztút ez, stációkkal – találkozások, melyekből vagy kihozza a maximumot, vagy menekül. Az orosz kolléga helyzetét az is nehezíti, hogy neki pénze sincs, csak egy fekete bőrtáskája egy Baudelaire-kötettel. Ez utóbbi azért inkább segít neki, ha másra nem, alibinek igazán jó, ha már irodalomtanár. S ha már irodalom, akkor narráció. Pik költőien megfogalmazott gondolat-naplója kíséri végig a filmet, kicsit dokumentum jelleget kölcsönözve annak, hangsúlyozva a távolságtartó józanságot, mellyel nyomon követjük a magányos férfi hányódását. A filmben végig fontos a hangok szerepe, de a sakkos jelenetben ez a fajta játék zseniális megoldásként szolgál a főszereplő rosszullétének elegáns ábrázolására.
A filmben a fényképezés is alátámasztja ezt a dokumentarista-költői hangvételt, nyugodt, csendes, szép képeket látunk, néha szinte harmóniát, békét, és az az ellentmondás, hogy ebbe a környezetbe helyezi el a rendező a kínlódó főszereplőjét, még inkább méltóságot kölcsönöz hősének, de egyben tágítja is a remény szakadékát. Azt az űrt, melyet csak az érkező fecskék töltenek be.
A vetítésen jelen volt a rendező is. Aszlan Galaszov rövid beszélgetés után nem válaszolt a vendégek kérdéseire, merthogy nem is voltak kérdések. Azért azt megtudtuk, hogy a film egy novella alapján készült, és a rendező szülővárosában forgatták.
Auu! Mi volt ez a rázkódás? Valaminek nekimentünk. Jéghegy? Van repedés?
