Borongós
égbolt, szeszélyes napsütés, a semmiből leszakadó zuhatag, aztán csak eső,
sötétedésig. Persze egyszer sztrájkol a BKV, akkor is szutyok idő van. Két érzelmes
francia, Szemtanúk és 57 000 km közöttünk – a hajókirándulás ötödik
napján.
Csak a délutáni filmre mentem el, korán odaértem. Persze az Uránia kongott az ürességtől.
Szemtanúk
Négyórás vetítés, páholy…
Mitől mehet el egy gyermekkönyveket író nő ihlete? Attól, hogy gyereket szül… Mitől mehet el az életkedve? Jó, idáig azért nem fajult el a forgatókönyv. A téma: szerelmi sokszög, és az AIDS. A fiatal apukát elcsábítja felesége legjobb barátjának társa, Manu, a fiatal, meleg fiú. Önmagában ez a tény – a papa biszexuális mivolta, és a megcsalás ténye – semmi gondot nem okozna, ha nem Manuról lenne szó. S ha Manuról kicsivel később nem derülne ki, hogy AIDS-es. Szépen, homokszemenként felépített dráma, óvatosan adagolt feszültség, okosan beosztott érzelmi csúcspontok.
Egy halál, sokféle gyász, majd a szálak mégsem bogozódnak ki, csupán máshogy rendeződnek. Az érzelmek filmje, ami pusztán öt színész játékával nem csak egyszerű sorsokat rajzol le, hanem valami sokkal többre is képes: társadalmilag releváns kérdéseket érint, de sosem tolakodó, sosem szájbarágó. A történet a 80-as évek elején játszódik, ekkor robbant be a köztudatba, és a nyitott orvosi kérdések közé a HIV-vírus és az általa okozott betegség. A film emléket állít a mindig vádolt meleg pároknak, az elő áldozatoknak és a kutatóknak is, akik anno a megismerésért és a megismertetésért küzdöttek és küzdenek ma is. Tiszta, szép film egyszerű figurákba bújtatva, válogatott képekkel, nemes megoldásokkal, büszkén, méltósággal (akár a sírig is).
Irány a Vörösmarty: hogy ledolgozzam a délelőtti mulasztást, meg kellett néznem a netes filmet. Aztán kiderült, hogy a rendezőnőről (Delphine Kreuter) sem maradtam le, ugyanis ide is átjött beszélgetni, a vetítés utánra időzítve. Tüneményes jelenség.
57 000 km közöttünk
Holdbéli messzeség, reménytelen valóság, kilátástalan jövő. Döglött nyúl, de erről majd később. Ami ezt a végtelen teret képes betölteni, az a kamera, ami pedig képes egyes lehetetlen pontjait összekötni, az az internet. A nyilvánosságban próbálják feloldani a magányt, az elveszettség érzését. Ha egy kamaszlány (Nat) menekül a cybertérbe, az mondhatni normális. Ha egy kórházi szobába zárt beteg fiú, az is. De amikor a kamaszlány anyjának és nevelőapjának az a legfőbb esti szórakozása, hogy kielemzik a családi videóikat megosztó honlapjuk látogatottságát, az abszurd. De ez a nevetséges banalitás kell, hogy ellenpontozza a film másik oldalának keserű valóságát: az anyát, aki már rá sem bír nézni haldokló fiára. A központban mégsem a kamera, hanem Nat adja a balanszot, és a film dinamikáját is ő diktálja: minden szál nála fut össze, jogában áll megkeverni őket, de ha nem így lenne, akkor is megtenné.
Ez a történet olyan, mint egy széljáték, nüansznyi események csilingelésre bírják, de egy nagyobb széllökéstől az egész a feje tetejére áll, összegabalyodik, és aztán nem szól többé. Ezt a bizonytalanság-érzetet erősíti a kézikamera imbolygása, mellyel kapcsolatban Delphine elmondta, hogy olyan ez neki, mint festőnek az ecset, ő egyszerűen ezzel a fajta eszközzel tud dolgozni. Beszélt még arról, hogy a film az életről szól, mert a lényeg a halál eltüntetése: meg kell nézni, mi van mögötte. Mint ahogy a döglött nyúllal is történt: virágokba öltözött.
Hatalmas szerepe van a filmben a díszleteknek, a helyszíneknek és a jelmezeknek, ami körülveszi az egyes szereplőket, az a karakterük. Nat és szobája, például: minden teleragasztva, minden szanaszét: a monitor a földre fektetve – zseniális kép. Delphine beszélt még a munkatársairól, a film világításáról, és a pillanat megragadásáról fotó segítségével. Izgalmas figura, bár így a nap végére már kissé zilált volt, és kevéssé türelmes. Elsősorban nem is ezért, hanem a filmjéért szeretjük.
Most még esőben is jólesik a fedélzetről bámulni a sötét, nyugodt óceánt. Jéghegy nem látszik a horizonton.
