Tegnap megbolydult a méhkas. Az emeleti kávézó pultjához alig lehetett
odafurakodni, a teraszra való kimenekülést pedig kamerák, lámpák és kábelek
akadályozták. Rossz szokások, Sigur
Rós: Heima az Urániában, Test/Antitest és Kerry
Douglas Dye a Toldiban.
Rossz szokások
Mexikóváros, zuhogó eső, és néhány beteg ember. A háromtagú család: anorexiás anyuka, aki pár számmal kisebb ruhát szeretne venni elsőáldozásra a kislányának, ezért szigorú fogyókúrára fogja, és az apuka, akit idegesítenek felesége kiálló csontjai, és egyébként is szerinte bolond dolog a diéta… Adott még a kislány hitoktatója, egy apáca, aki frissdiplomás orvos, és aki őrült böjtöt folytat az eső megállításáért.
A film a beteges étkezési szokásokat szedi egy csokorba, kis miérteket pakol alájuk, és nagy szenvedést mutat belőlük. Persze a kislány és az apuka megtalálja a maga boldogulásának útját, kikerüli a szenvedést, egyelőre. A két nő pedig szenved, de igazán, majd mindenki el is nyeri méltó jutalmát – vagy illő büntetését.
Szép képeket használ: az eső kizsigerelése mindenféle képi hasonlat vagy fizikai képtorzítás formájában; a kolostor épületének festőisége és a víz alaktalan világa hálás téma. Ezen kívül is erős a film szimbolikája, de a legszebb a zárókép. A pillanat, mikor a következő esőcsepptől kiábrándulsz mindenből, amit eddig magad köré építettél.
Az Uránia mozi előtt várakozó fiatalok. Látszik, hogy a zene még mindig olyan hívószó, ami tömegeket képes motiválni.
Sigur Rós: Heima
Izland a nyugalom szigete. Meg a folytonos változásé, és azoké a különleges embereké, akik ebből a kettősségből építkezni tudnak, akik hagyják, hogy a sziget ősi szenvedélye kirobbanjon belőlük. A Sigur Rós négy alapító tagja önmagában hordozza ezt a erőt, és a zene amely együttlétükben fogan, tökéletesen leképezi és továbbadja mindezt. Az 1994-ben alakult zenekar alapfelállása (gitáros-énekes, basszusgitáros, dobos, billentyűs) klasszikus rockbandának felel meg, de a beteg északi dolgok úgy látszik nem csak a filmekre, hanem minden művészeti ágra jellemzőek, hiszen ők is valami egészen hihetetlent teremtenek: éneklés fejhangon, a gitározás csellóvonóval, xilophon saját kézzel gyűjtött kőlapokból… Valami egészen földöntúli zene ez, nyugodt, mégis hihetetlen erejű, egyszer csendes, majd tomboló robbanássá dagad, összességében mégis finom és törékeny. Olyan, amitől a vetítés két óráján át ráz a hideg.
A Heima koncertnapló egy izlandi „turnéról”. Azért az idézőjel, mert nem csak turné ez, inkább jutalomjáték, örömzene, ajándék Izlandnak, azért, mert a srácok innét származnak, innét táplálkoznak: ez afféle szeretetből történő áldozatbemutatás. Mint ahogy el is mondják a videón: csak megyünk és játszunk. Aztán csak mennek és játszanak: egy hegyoldalban, egy lerobbant gyárban, a tábortűz mellett, művelődési házban, iskolában… Mindezt teljesen ingyen és szabadon. Az emberek családostól mennek a koncertekre, csak leülnek a fűbe, hallgatják a zenét, és boldogok. A film legnagyobb része képileg tájkép, aztán koncertfelvétel és a legkevesebb idő a beszélgetésre maradt. De ez az arány így tökéletes, hiszen a legfontosabb, a zene csak a beszélgetések alatt nem szól, és képileg csak így valósulhatott meg az a harmónia és béke, ami sugárzik ebből a moziból. A koncertfelvételeken külön említésre méltó a sok rejtett apróság: véletlenül elkapott kutyás és kisgyerekes momentumokra gondolok. Még egy apróság: a turné állomásai közt valaki a szemünk előtt festi fel fehér papírra az újabb állomás nevét. Bájos. A film csúcsa az utolsó, reykjavíki koncert, mind hangban, mind képben, mind hangulatban. Robbanás.
Test/Antitest
Toldi mozi, vetítés előtti görcs: még nem jöttek ki, de már sor van, és már egy perc múlva menni kellene… Kicsit mindenki feszült, de egy farmeres-pólós srác csak lazán sétálgat, mintha az égvilágon semmi sem érdekelné, ráérne bármeddig, és még a rendezőre (Kerry Douglas Dye) is kétségtelenül hasonlít. Miután harmadszor is elment mellettem, hát megkérdeztem, hogy tényleg ő e az. Ő volt. Pár szót váltottunk, elmondta, hogy most van először Budapesten, nagyon tetszik neki, az ellátás „cool”, a mozik nagyon jók, de a legjobb, hogy alkoholt is lehet fogyasztani a moziban – ez nagy hangsúlyt kapott. Aztán rákérdeztem, hogy miért is ténfereg itt, és mondta, hogy nem találja a kontaktját, de az a baj, hogy a nevét sem tudja, de majd meglesz… Reméljük.
A film fordulatos, megkapó room-movie egy tisztaságmániás srácról (Kip), akire rátör a szomszéd lány (Celine), és ezzel felborul az élete. A bacilusok megjelenése még csak egy kikezelhető dolog lenne, de a helyzet nem is olyan tiszta és egyszerű, amilyennek a szándék tűnik. Okos, szépen rétegződő történet egy kicsit a film-noir előtt is tisztelegve, bár Kerry külön kikötötte, hogy az ő femme fatale-ja bonyolultabb a szokványosnál, egy kicsit megcsavarta Celine figuráját, aki talán igazán szereti is szomszédját, ezt a hiperparás élőlényt. Nem tudni. És nem csak ezt nem, sok a lebegtetés a sztoriban, de épp ettől a levegősségtől igazán jó.
A vetítés után tartott kis beszélgetésen Kerry őszintén mesélt magáról és filmjéről. Elárulta, hogy valójában webdizájner, de munkája mellett van ideje filmezéssel is foglalkozni, és hát miért ne tenné. A film kis költségvetésből készült, majdnem elárulta a pontos összeget, de belebonyolódott a dollár-forint átváltásba, úgyhogy továbbra is az „egymillió dollár alatt volt” sablonválaszánál maradt (sajnos lehetetlen megbecsülni, mire gondolt, mert mindkét felhozott forintösszeg irreális), de így is megfelelő a kategória, hiszen new yorki független filmesként ez valóban kis költségvetésnek számít. A filmes előkép, példa Roman Polanski, A lakó (Le locataire) című filmje, talán ez a közös pont, amire rendezőtársával inspirációként tekint. Beszélt még a forgatásról, arról, hogy a forgatókönyv menet közben nem változott, de szereti, ha a színészek beleadják magukat a szerepbe, és emiatt csiszolódtak is eredeti elképzelései. 21 napig forgattak egy barátja és az ő lakásában, emellett még egy brooklyni folyosót használtak. Nem teljesen az került a moziba, amit pontosan akart, de pozitív és negatív példák is akadtak a változásra (itt egy-egy konkrét jelenetről beszélt), és összességében elégedett a filmmel. Nemsokára megjelenik a DVD-változat, olyan részletekkel, melyek a mozis verzióból kimaradtak – azt mondja, ez Celine-nel és a szexszel kapcsolatos – és elmosolyodik. Kiemelte, hogy Celine a kulcsfigura a darabban, hiszen nem ismerjük a motivációját, míg Kipből mindent látunk. Pontosan ez mozgatja a történetet. Még egy apró megjegyzés a film legjobban fizetett munkatársairól: fél napi munkáért 800 dollárt kapott néhány madagaszkári óriáscsótány, esetükben a munka levélrágcsálást jelent egy befőttesüvegben (a pénzt természetesen a gazdájuk rakta zsebre). És az utolsó kérdés összességében a film elkészítésére vonatkozva: Was it fun? Yeah. It was fun. És elmosolyodik, nagyon.
Kifelé menet megdicsértem Kerry filmjét, ismét asszociációs játékot kértem (amit én dobtam fel, az van elöl): vér – csokoládé; börtön – üveg; takarítás – fertőtlenítés; Bret Easton Ellis – „hack”; magány – fenségesség; mozi – Toldi (ugye itt zajlott a vetítés, előző nap is beült ide egy filmre). Kedves, laza, vicces srác, akin érezni a New York-i ember budapesti magányát.
Kapitány, ma ettünk, de kihánytuk, aztán nem is ettünk, aztán próbáltunk keveset enni, s megpróbáltuk hús nélkül is. Sehogy nem volt jó. Mit tanácsol? Evészavaaaar??? Nem lehet hogy inkább tengeribetegség?
