A kissé furcsán hangzó magyar filmcím senkit ne tévesszen meg. Nem Ang Lee meleg cowboyainak sövényen túli barátságáról van szó, hanem egy animációs filmről, mely minden bizonnyal az idei év eddig legjobban sikerült képregény-adaptációja.

A Túl a sövényen egy divatos amerikai képregénysorozat nyomán készült klasszikus animációs film. Az azonos című nyomdatermék ’95 júniusában jelent meg először, és azóta tart (folyamatosan) ferde tükröt a társadalom elé, illetve mutatja be globalizálódó világunkat az állatok szemein keresztül. A képregény illetve az (abból készült) animáció párhuzamba állítása értelmetlen próbálkozás, hisz utóbbi teljesen más médium; maradjunk tehát az Álomgyár termékénél. Főhősünk Stikli, a nagyszájú egoista mosómedve, egy félresikerült tolvajlás után, teljesen érthető módon haragítja magára Vincentet, az óriásmedvét. Ha nem akar medvevacsora lenni, egy hét alatt kénytelen visszaszolgáltatni „áldozatának” az eltulajdonított élelemadagot. Az alku megkötésével egy időben, de más földrajzi tartományban, egy lakópark erdőszeletében (a Sövényben) döbben rá egy kis családias közösség, – Verne, a megfontolt teknős, Stella, a mogorva görénylány, a hiperaktív Hamilton mókus, egy színésztehetséggel megáldott oposszum és a süncsalád – hogy erdejük beszűkült és így alig maradt élelmük, tehát az őszig tartó időszakot gyűjtögetéssel kell tölteniük.

A minden hájjal megkent Stikli is ebbe a lakóparkba vetődik, és meggyőzi a kis közösséget, hogy ha elegendő élelmet akarnak gyűjteni, akkor irány az új világ, melynek a neve kertváros, és amely tömve van ínycsiklandozó finomságokkal. A társaság hamarosan igen szemtelen lopkodásba kezd, csakhogy a Vincentnek járó adag összegyűljön. (De persze a célt csak Stikli tudja.) A gyűjtés sikeres lesz, de a főkolomposon kívül mindenkit elkap a környék kártevőspecialistája. Mosómedvénk átadja az élelemrakományt Vincentnek, aki hálából elmondja neki a gerinctelenség előnyeit. De ekkor Stiklin úrrá lesz a lelkiismeret és megmenti újdonsült barátait. Amint ebből az összefoglalóból árnyaltan kiderül, a cselekmény két szálon fut: Vincent barlangjában illetve a lakóparkban.

E két földrajzi tájegység tulajdonképpen felfogható Stikli kettős személyiségeként is: hedonizmus, mely önzéssel és nyereségvággyal társul (szimbóluma a barlang), illetve egy közösséggel való kapcsolatteremtés vágya (ezt jelképezi a lakópark). A film az érzelmi/lelki dualizmus mellett (ahogy azt már korunk animációitól megszokhattuk) meglehetősen aktuális (társadalmi) problémákat boncolgat. Vászonra kerülnek az átlagemberek mohó és egészségtelen étkezési szokásai, a felnőttek zabálással és súlyleadó próbálkozásokkal teli életvitele. Tehát a globalizálódó társadalom markáns kritikáját kapjuk ebben az alkotásban, a baj csak az, hogy annak eszközével, vagyis a filmmel, s mi több, annak a társadalomnak.

A szokásos filmes és egyéb kulturális, kódolt utalások sem maradnak el, viszont kíváncsi vagyok, hogy annak a Kenvelo-kosztümös fiatalembernek, aki vetítés előtt az „Ai luat chips bă?” kérdést intézte plázacica barátnőjéhez, az oposszum haldoklási monológja közben beugrott-e Orson Welles és az Aranypolgár vagy akár az Ocean’s Eleven, az állatok élelemszerzési kísérleteiből. Valószínűsítem, hogy nem, viszont meggyőződésem, hogy ő is jól szórakozott a vetítés alatt, ugyanis a film tökéletesen megfelel a piaci igényeknek. A ravasz, filozofikus szatíra nem gyöngy a disznók előtt, viszont mégis ragyog a nyári uborkaszezonban, akár a kiskakas gyémánt félkrajcárja a szemétdombon. Vegyük észre.