A DreamWorks új filmje a legjobb és legrosszabb amerikai animációs trendeket is csokorba gyűjti. Inváziós sci-fi mese színváltós űrlényekkel, kapitalizmussal és Rihannával.
Ilyen békés inváziót a filmtörténet még nem látott. A búvok – igen, szó szerint – előbb felporszívózzák, majd ausztráliai rezervátumokba deportálják a Föld lakosságát. Jó szándék meg némi páni félelem vezérli őket: menekülnek ősellenségük, a gorgok elől, ezért haladnak bolygóról bolygóra. Az alacsonyabb rendű létformákat puszta barátságból telepítik Ausztráliába, az emberek boldogságáról pedig a telepeken felállított búvtanácsadással és búvplakátokkal gondoskodnak. Közben az általuk haszontalannak ítélt földi eszközöket óriási gyűjtőmágnessel szedik össze és selejtezik le. Ilyen például a bicikli – a kisnövésű és négylábú lények nem tudnak mit kezdeni vele. Ahogy nagyon egymással se: a búvok még a Gyáva Oroszlánnál is jobb megfutamodók, konfliktusaikat leléceléssel kezelik, de a búvközi kapcsolatokat sem igen ápolják, gyereknevelés helyett is az okostelefonjukat bökdösik.
Ez még csak a felütés, de máris tömve van okos fricskákkal: hol az idegesítő kütyütrendeknek nyomnak oda egy poént, hol pedig „A gyarmatosítás az rossz, értem?” leckéjét csepegtetik bele az jövő szavazónemzedékének fejébe – ami Amerikában jóval aktuálisabb és hasznosabb üzenet, mint századjára is a család egységéről mesét mondani. Ráadásul az alkotók saját animációs univerzumot építenek, korábban nem látott lényekkel és a mai mesékben ritkán tárgyalt tulajdonságokkal (gyávaság). Az űrlényeket pedig nem pusztán a kötelező cukiságkritériumnak feleltetik meg, hanem kiaknázzák az animációs filmek előnyeit is: a búvok színváltós mesefigurák, akik attól függően váltanak a lila alapról sárgára, kékre vagy pirosra, hogy éppen mit éreznek. A gyerekközönség így egy elvontabb síkon is értelmezheti a történetet, és megtanulhatja, hogy a színskála különböző árnyalataihoz más-más érzelmeket asszociáljon.
De túl szép is ez ahhoz, hogy ezen az úton döcögjön tovább a történet. Mint mondtuk, ez még csak a felütés. S tényleg: a színvonal hamar mélyrepülést vesz. A relatív eredeti világot sokszor látott tartalommal töltik meg – a különböző jellemek összecsiholódásáról, a család meg persze a szeretet fontosságáról. A film főszereplője az alienek közül kiutált Oh, aki lakásavatója meghívóját véletlenül az egész univerzumnak – így a gorgoknak is – elküldi; valamint a tizenéves Tip, akit véletlenül nem szippantottak fel a kitelepítő gépek, így macskájával egyedül maradva igyekszik felkutatni édesanyját. A két kitaszított persze közösen vág neki az útnak, amely során egymásra, meg sajnos töménytelen mennyiségű Rihanna- és Jennifer Lopez-számra hangolódnak.
Tip és édesanyja szinkronhangját ugyanis eredetileg a két énekesnő adta, a filmet ehhez hűen túladagolták a lelki nyugalom megzavarására alkalmas giccspopjukkal. A rendező Tim Johnson a remélt hatás kiváltása érdekében négyszer-ötször is teljes hosszukban leadott popdalokra támaszkodik, de a búv-ember barátságot és a menekülés történetet sem dolgozza ki olyan gazdagsággal, hogy a megjeleníteni kívánt óriásérzelmeknek helyet teremtsen. Ez nem a Így neveld a sárkányodat-széria, hiába gyártotta a DreamWorks – inkább a Turbó vagy épp a Mr. Peabody és Sherman kalandjai harmadvonalához áll közelebb. Idővel így felbukkannak a 3-8 éves korra kalibrált burleszk, valamint a gázeregetéses poénok is, a funkciótlan cukiságok (ld. macska), és az egyre kiszámíthatóbb történetsablonok (a végső csavar mindemellett is: jó).
A Végre otthon!-nak végül a kiemelt érdemeit is sikerül tönkrevágnia: minden színalapú érzelemkifejezésre jut egy ízlésromboló popdal, egy-egy okoskütyüjébe temetkező búvot kifigurázó poénra pedig két örömmámoros szelfizés, plusz az ujjal, okostelefonként lapozott végefőcím. De legalább a magyar szinkronmunka több mint korrekt, ha a búvok idegesítő tört angolja/magyarja mellett attól is eltekintünk, hogy a helyenként parádés eredeti szereposztást (Jim Parsons-t, de főként Steve Martint) szívesebben hallgatnánk a szinkronmunkás videó alapján.
A filmhez magyarországi forgalmazása sem ír happy endet: az Intercom a bemutató napján (március 26.) jelentette be, hogy a Végre otthon!-t nem forgalmazza a Cinema City. (A forgalmazónak és a multiplexhálózatnak volt már egy csörtéje korábban: tavaly nyáron A majmok bolygója: Forradalom című filmet nem tűzték műsorra.) Ironikus, hogy a Cinema City épp abból a filmből nem kért, amely a filmstúdiók és a mozik kötelékét igyekszik szorosabbra fűzni. Még ha nem is olyan szorosra, mint 1946 előtt Amerikában, mikor a stúdiók még felvásárolhatták a mozikat, és saját filmjeikből állíthatták össze a műsort. Manapság már kifinomultabb módszerekkel dolgoznak, és miközben a kolonializmus szatíráját skiccelik fel, a gyerekek elméjét üdítővel hajtott szörpmobillal, meg vicces fegyverként kilőtt popcornnal és nachosszal bombázzák. A tudat alatt serkentett üdítő- és popcornfogyasztásra a Cinema City is készült: a filmhez külön menüt gyártottak, ajándékfigurákkal, csokival, szörppel, pattogatott kukoricával. A dobozukban maradt, esetleg A 7. törpe vetítésekre felvásárolt Oh-figurák magánya – a film legigazibb, legszomorúbb képe ez. Az elmegyarmatosítás most érdeklődés hiányában elmarad.
