A reklámfilmesből lett különc játékfilmes Singh kicsit akkor is reklámot készít, amikor mozit forgat. Most épp a görög mitológiát szeretné eladni annak a közönségrétegnek, amely a 300-ból tudta meg, kik is voltak azok a spártaiak. Szerencsére a letaglózó kompozíciót is megtartotta.
Az indiai származású Tarsem Singh, aki a szülői tiltás ellenére választotta a filmes pályát, eleinte artisztikus videoklipeket készített (En Vogue: Hold On, Deep Forest: Sweet Lullaby, R.E.M.: Losing My Religion), melyekben azonnal megcsillant kiváló vizuális érzéke, majd reklámfilmekkel keresett pénzt, miközben élesítette a körmeit a rendezői bemutatkozás előtt. Utóbbira 2000-ben került sor: a Jennifer Lopez főszereplésével készült A sejt egy meglepően kiforrott stílusú direktort mutat be, aki ugyan műfajba menekül, mégsem a zsáner érdekli őt, hanem hogy a témát hogy tudja saját stilizált vízióin keresztül elmesélni. Ahogy a sorozatgyilkos agyában játszódó A sejtben, úgy a 2006-os Zuhanásban is valaki más fejébe menekül Singh, ezúttal egy életunt férfi meséje elevenedik meg egy magányos kislány fantáziavilágában, a filmvilág pedig végleg megbizonyosodhatott arról, hogy egy igazi különc alkotóról van szó, aki úgy tudott gyökeret ereszteni Hollywoodban, hogy látszólag nem váltotta aprópénzre művészetét.
Úgy tűnik, legközelebb nem kell több évet várnunk a következő Tarsem-opuszra, ahogy korábban, ugyanis a rendező már javában készíti sajátos Hófehérke-adaptációját, amit Tim Burton Alice-a után megalapozott gyanúval várunk, de addig is itt van nekünk a Halhatatlanok, amelyben a görög mitológia ütközik meg Zack Snyder lassításaival a klipesztétika csataterén. Az már korábban is kiderült, hogy a direktor olyan erős vizuális ingereket ad, melyek akarva-akaratlanul megnyomorítják a film témáját, ez a jelenség pedig most minden korábbinál hangsúlyosabb. Azt sem lenne túlzás állítani, hogy a Halhatatlanok egy nagy adag semmi, lenyűgöző csomagolásban, egy artisztikus blockbuster, ami a célközönséget sokkal inkább a szétcsapott fejekkel, mint a míves kiállítással hozza lázba. Szóval, aki azt gondolta, hogy emberünket is bedarálja majd valamennyire a stúdiórendszer, az most dörzsölheti a tenyerét, ugyanis a film nem olyan személyes hangvételű, mint a független Zuhanás, érezni rajta a pénzemberek nyomását. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, hogy amint lehetősége adódott Tarsemnek, máris érvényesítette akaratát, és folyton-folyvást a rá jellemző hihetetlenül erős kompozíciókat tolja a képünkbe, melyek láttán igazán erős moziélményről beszélhetünk.
Ahogy mostanság szinte minden műfajban, legyen az sci-fi (Lopott idő), vagy vígjáték (Hogyan lopjunk felhőkarcolót?), úgy most a mitikus fantasyben is a kizsákmányoló zsarnok hatalom és a kihasznált népet győzelemre vezető egyszerű halandó harcát láthatjuk, így aktuálpolitikai áthallások is szóba jöhetnek, de messzemenő következtetéseket azért nem kell levonni. A történet Heraklion szadista királyának, Hüperionnak (Mickey Rourke) a pusztítását mutatja be, aki végigkaszabolja fél Hellászt, hogy megtalálja az epiruszi varázsíjat. Úgy tűnik, senki sem tudja megállítani a zsarnok törtetését, akinek célja, hogy neve örökre fennmaradjon, és halandó létére váljon halhatatlanná, úgy, hogy az isteneket is letaszítja trónjukról. Csak hogy Thészeusz (Henry Cavill), a személyes bosszútól vezérelt kőfejtő fiú egy kis égi rásegítéssel keresztülhúzza Hüperion számításait, majd az Olümposz-lakók is beszállnak a nagy földi csihipuhiba – nyomukban olyan elegánsan robbannak szét az emberi fejek, ahogy Antonioni Zabriskie Pointja végén minden. Ez aztán a művészet!
A mítosz rengeteg torzításon ment keresztül, a bivallyal vívott csata például egy igazi akciófilmbe illő bunyó lesz, de a részletek mögött nincs koherencia, a nagy bölcsesség – ami kétszer is elhangzik a filmben – is csak annyi, hogy aki feláldozza magát egy nemes célért, az nem csak bátor, de isteni is. Hát köszönjük, ennél azért vaskosabb talpazatra kéne építeni egy 110 perces mozit. De felesleges ezen morfondírozni, inkább örüljünk annak, hogy egy 300-at erősen idéző, lassításokkal és véres kaszabolásokkal televágott alkotásban folyamatosan Jodorowsky mestert idéző képekbe ütközünk. A Halhatatlanok ugyanis nem csak a CGI-stábnak volt igazi játszótér, hanem a díszlet- és jelmeztervezőknek is. Trevor Morris zenéjétől csak úgy dübörög a pláza, Rourke kézenfekvő választás volt a zsarnok szerepre, Cavill elég jellegtelen figura, a szintén indiai Freida Pinto és seggdublőre (vagy talán ő pucérkodik?) viszont szép látvány, szerepe mást nem is kíván meg. Sőt, az öreg John Hurt is feltűnik egy kisebb mellékszerepben.
Tarsem azt nyilatkozta, hogy festményeket vett alapul, amikor a látványterveken dolgozott, ezt pedig hangsúlyozza is a játékidő elején, míg a végén márványszobrokat láthatunk, ez fogja keretbe a megelevenedett mesét, melyben a szerzői jegynek mondható multikulturalitás is jelentős, továbbá nem túl hangsúlyosan ugyan, de szokatlan környezetben olyan állandó Singh-i motívumokkal is találkozhatunk, mint a ló (amit nyilván Tarkovszkijtól kölcsönzött). A végeredmény egy olyan furcsa hibrid, amiben a filmesztéták legalább annyira örömüket lelik, mint azok a tizenévesek, akik majd a nagyszünetben agyonverik egymást néhány jelenet újrajátszása közben.
