Sorozatok, előzmények és folytatások Sorozatok, előzmények és folytatások

A viszontlátás búja és öröme

Sorozatok, előzmények és folytatások

Hányszor éreztük úgy egy jó könyv vagy film után, hogy képtelenek vagyunk megválni hőseinktől, hogy a történet itt nem érhet véget. Képzeletünkben számtalan kalandot forgattunk le velük csak azért, hogy életben tartsuk őket, amíg újra meg nem jelentek a lapokon vagy a vásznon. S cseppet sem zavart, hogy képzelgéseink voltaképpen az eredetitől alig eltérő variációk csupán. A szereplők családtagokká, közeli rokonokká váltak, akikkel mindenképpen tartani kell a kapcsolatot.

Hollywood pontosan tudja, miként lehet a sikerfilmek ütötte űrt pótolni, miként kell a számok nyelvére átfordítani a közönségben támadt vágyat, a viszontlátás örömét. Szaknyelven sequelnek hívják a folytatást, a vágy elleni gyógyszert, amely azonban az esetek túlnyomó többségében csupán felületi kezelést nyújt, vagy ami rosszabb, még jobban elmélyíti és kínzóvá emeli a hiányt. S bár a vállalkozás művészi értéke erősen kétséges, az álomgyár időnként mégis görcsösen ragaszkodik a folytatásokhoz. Ennek nyilván több oka van. Az első és legfontosabb: a tervezhetőség. Vagyis a biztonság. Ínséges időkben semmi sem dobhatja meg a bevételi oldalt jobban, mint egy biztosra vehető folytatás. Egyes számítások szerint ugyanis a sequel többnyire az eredeti alkotás bevételének kétharmadát behozza, így ez egy 500 millió dolláros sikernél már nem megvetendő szempont. Továbbá spórolni lehet a sokszor csillagászati összegekre rúgó díszlettel, jelmezekkel, és a trükkökhöz sem kell egy forradalmian új szoftvert kidolgozni – mindezekkel egyetlen eredeti alkotás sem büszkélkedhet. A kockázati tényezőket elkerülendő mindegyik nagy stúdió törekszik arra, hogy legalább egy sorozattal rendelkezzen, hiszen ezek (Rambo, Batman, Jurassic Park, a most induló Pókember stb.) többnyire állandó és masszív rajongótábort gyűjtenek maguk köré. További szempont, hogy egy-egy sorozat működtetésével sokkal tovább életben lehet tartani a filmekhez kapcsolt másodlagos termékek (játékok, pólók, matricák és egyebek) iránti felfokozott igényt. Egy szó mint száz: egy folytatás többnyire biztos és kockázatmentes bevételnek számít a mindig kényes eredeti alkotásokkal szemben, amelyekkel valamelyest biztonsággal vészelhető át a bukások időszaka. Épp ez magyarázza, hogy a folytatások miért nincsenek folyamatosan jelen a filmtörténetben. Tömeges felbukkanásukkal rendszerint valamilyen válságot jeleznek, megtorpanást diagnosztizálnak – ez lehet gazdasági vagy művészeti –, amikor a kiszámíthatatlan és veszélyes kreativitás háttérbe szorul, hogy helyét átvegye a már bizonyított receptek dömpingje. Ezért is van, hogy egynémely rendezők irtóznak a folytatástól, Robert Altman például egyenesen producerfilmeknek nevezi a minden inspirációt nélkülöző sequeleket. Másoknak viszont ez jelentheti az állandó bevételi forrást, illetve egy felívelő karrier kezdetét (David Fincher például az Alien harmadik részével indult el a pályán).

Ám néha a legváratlanabb – és legföldhözragadtabb – ötletek is elegendőek egy-egy film folytatásához. A Christopher Lambertet felvonultató Hegylakó, amely miután minden ütőkártyáját kijátszotta a harmadik epizóddal, mégis megért egy negyediket. Ehhez pedig elegendőnek bizonyult az időközben elkezdett tévésorozat népszerűsége, illetve a harmadik rész videó-forgalma. Így született meg az a rendhagyó megoldás, hogy az utolsó részben egyszerre kardozhatott az eredeti hős, illetve tévés alteregója, Adrian Paul. Ám az előny néha hátrányt is jelenthet. A színészek – ráérezve a folytatások üzleti sikerére – egyre keményebb alkukba kényszerítik a stúdiókat. A Men in Black második része például úgy költött el hatvan millió dollárt, hogy még hozzá sem kezdtek a forgatáshoz – ennyi kellett a két főszereplő, Will Smith és Tommy Lee Jones, illetve a rendező, Barry Sonnenfeld meggyőzéséhez. Rosszabb viszont, amikor az „elvárások nyomásának” megfelelni akaró színészek oly mértékben szólnak bele a forgatókönyv alakulásába, hogy az nem szűnő torzsalkodásokhoz vezet. Emiatt lépett ki a Hannibálból Jodie Foster, mint ahogy Sharon Stone ügyködése is késlelteti az Elemi ösztön 2. munkálatainak megkezdését.

Terminátorok, bondok, hegylakók

A folytatások tipikus példája a klónozás. Ha az eredeti alkotásnak sikerül meglepnie a filmtörténetet egy karakteres főhőssel, akivel játékos egyszerűséggel képes azonosulni a közönség, a folytatás már nem késhet soká. Ritkább eset, ha a gyártók nem ragaszkodnak az eredeti történet többé-kevésbé szigorú megismétléséhez, hanem önálló epizódokat forgatnak. Rejtett folytatásoknak számítanak például a Tom Clancy hősét, a politikai események kereszttűzébe kerülő hírszerzőt (Jack Ryan) szerepeltető alkotások (Férfias játékok, Végveszélyben, A rettegés arénája) vagy a bűnügyek szakértőjének számító Alex Crosst foglalkoztató filmek (A gyűjtő, A pók hálójában). Ebben az esetben az epizódok önálló alkotásokként is megállják a helyüket, nem, vagy alig fordítanak energiát arra, hogy felkeltsék a nézőben a déjá vu érzést, s bár ugyanazt a szerkezetet működtetik, nem riadnak vissza a gyökeres változtatásoktól sem. Például az első két epizódban játszó Harrison Fordot nyolc évre rá Ben Affleck váltotta fel A rettegés arénájában, és itt a részek dramaturgiája és cselekményszövése is jócskán eltért egymástól. Kevesebb kockázatot vállaltak az Alex Cross-filmek, ahol Morgan Freeman többnyire ugyanazon séma szerint fogja el a bűnözőket (rendszerint sorozatgyilkosokat). Az efféle sorozatokat kevésbé látványos reklámhadjárat kíséri, a leendő nézőket épp csak emlékeztetik a már bevált hős személyére, a sorozatoknak nincs állandó névjegye, a hasonlóságokra nem játszanak rá sem látvány-, sem dramaturgiai elemekkel.

Teljesen más a helyzet a voltaképpen egy kaptafára készülő akcióhős-sorozatokkal, amelyekben szigorú szabályok írják le a főszereplő jellemét, a történet jellegét és fordulatait, sőt akár a főcím jellegzetességeit is. Itt szinte minden arra szolgál, hogy a már családtagként szolgáló hős ne okozzon csalódást, azaz meglepetést. A műfajban ikonnak számító James Bond-sorozat például rendszerint izgalmas üldözési jelenettel kezd, mikor is a szuperkém szorult helyzetből vágja ki magát, s csak ezután jöhet az új epizód cselekményének kibontása. A kémsorozat ugyanakkor összetéveszthetetlen főcímmel is rendelkezik, és akár szószedetet is összeállíthatnánk a figura védjegyeként szolgáló szokásaiból, illetve a sztori visszatérő motívumaiból. Az efféle sorozatok általában nehezen viselik el a színészváltást – ritka kivétel a 007 –, hiszen itt a hős tulajdonságai, kisugárzása rendszerint egybemosódik a „hordozóval”, személye garancia a további sikerekre, így történhet meg, hogy egy-egy szerep busás anyagi hasznot hozhat az őt alakító színésznek, és szinte biztos bukást a sorozatnak, ha kilép belőle. Hasonló logika alapján készültek el a Rocky, a Rambo, az Indiana Jones, a Terminátor-sorozatok, mint ahogyan elválaszthatatlanul hozzánőtt Clint Eastwoodhoz Piszkos Harry, vagy Bruce Willishez a másnaposságában is zseniális megoldásokra képes akcióhős, John McLane karaktere, de valószínűleg az Alien-sorozat sem tudná kiheverni Sigourney Weaver távozását. S mivel a rajongótábor egyszerre kapcsolódik a színész által életre keltett jellemhez, mint ahogy az ismétlődő történet műfajához is, a producerek és forgatókönyvírók időnként – a logikát is félrelökve – hajmeresztő mutatványokra képesek, hogy a kedvenc hőst életben tartsák. Klónozás, feltámadás, reinkarnálódás – csak néhány a trükkök rémtárából.

John G. Avildsen: Rocky (1976)

A dekadencia jele, hogy ma már inkább a páros hősök kerültek a figyelem középpontjába. A ma már klasszikusnak számító Halálos fegyver-sorozat mintájára nőttek ki a földből a két kultúrát felvonultató Jackie Chan és Chris Tucker fémjelezte Csúcsformában, a Men in Black két galaktikus ügynöke, a francia születésű Taxi rendhagyó párosa, illetve az egész csoporttal dolgozó tini-vígjáték, az Amerikai pite.

Hasonló, ám némileg mégis eltérő stratégiát követnek a horror-folytatások. A klasszikus, egy hősre épülő sorozattól (Penge), a csupán egyetlen mellékszereplőt átvevő folytatásokig (Rémségek könyve) ível a kínálat. A sűrű színészváltás nyilván a műfaj természetéből is következik, hiszen az öldöklést alig éli túl a stáb. Ebben az esetben az epizódok közötti kötőanyagot a kísértetiesen hasonlatos történet-variációk adják, amitől csak a legritkább esetben térnek el (pl. a Sikoly üdítő második része, amely viszont egy fantáziátlan harmadik részbe torkollott). Voltaképpen nem is a főhős személye a termék legfőbb értéke, hanem a cselekmény bejáratott fordulatai (Tudom, hogy mit tettél a tavaly nyáron, Rémségek könyve). Eredeti és a kényszer szülte megoldást dolgoztak ki A holló esetében, ahol bár megtartották a történetet mozgató mitikus figurát, ám azt Brandon Lee tragikus halála miatt mind a három epizódban más és más alakította. A váltást a történet görcsös ismételgetésével kívánták kompenzálni.

Exportált rajongók, kényszerű előzmények

A siker legbiztosabb útja a kultikussá vált képregények megfilmesítése. Ebben az esetben ugyanis a gyártóknak még a rajongótábor kialakításával sem kell megküzdeniük, azt mintegy készen kapják. A megoldás hátránya, hogy a rendező számára még kevesebb játékteret enged, hiszen a fanatikus rajongók készek késhegyig menő vitákat folytatni akár a jelmezek hiteles megjelenítésével kapcsolatban is (pl. X-Men). Az eredetitől való minden eltérést árulásként élnek meg, amely könnyen együtt járhat a produkció látványos elutasításával. Ám a gyakorlat azt mutatja, hogy a filmkészítők és képregény-rajongók félúton találkoznak, s a randevúból akár hosszú évekre nyúló barátság is születhet (Superman, Batman, Pókember, Asterix és Obelix stb.).

A sequel lavináját ugyanakkor egyetlen szerény ötlet is elindíthatja. A jópofa szövegekben utolérhetetlen csecsemő ötlete három variációt is megélt (Nicsak, ki beszél). A „trilógia” szerkezete különben jól szemlélteti, hogy a folytatás tulajdonképpen nem csupán ismétlést, de fokozást is jelent. A második részben egy lánytestvérrel bővült a gondolatait hangosan kimondó csecsemő, a harmadikban pedig már két beszélő kutyát is bevetettek az ötletekből kifogyó alkotók. Hasonlóképpen ért meg folytatást az állatok nyelvét értő Dr. Dolittle, illetve az elhízás ellenszerét kutató A bölcsek kövére. Az eredeti történetet-ötletet tovább variáló epizódok íratlan szabálya, hogy a folytatásba még több látványos effektust, poént és feszültséget gyömöszöljenek bele, akár a történet koherenciája és kidolgozottsága árán is. Kiváló példa erre a trükkökkel agyonnyomott A múmia visszatér, illetve a Jurassic Park folytatásai. Üdítő kivételnek számít a Terminátor-sorozat – a készülő harmadikról (T3: Rise of the Machines) is biztató hírek röppentek fel – melynek folytatása jól tükrözte a trükktechnológia fejlődését, miközben a sztori nem veszített intenzitásából. Ám a csúfos kudarc sem ritka a variációk történetében, mikor is a kiéhezett közönség megbuktatta a csupán utalásokkal és ismétlésekkel dolgozó lelketlen klónokat (Féktelenül 2., 102 kiskutya stb.).

Ha viszont már semmi sem képes új lendületet adni a rongyosra járatott sorozatnak, még mindig ott van a prequel (az eredeti film előzménye) nevű csodaszer. Kivételt képez a Csillagok háborúja, hiszen a szó szerint is gigantikus előzmény-trilógia nem kényszerű döntés eredménye – ha hihetünk Lucas interjúinak – hanem átgondolt koncepció következménye: a Mestert jobban vonzotta a fénykardozók legendás világa, mint a Jedi visszatér fináléjában tündöklő sikert követő nyugalmas évek nyugdíjas konfliktusai. Az előzmény előzménye ugyanis rendszerint a sorozat aktuális epizódjának bukása. A kronológikus sorrend ekkor tehát megszakad, s az alkotók vagy teljesen visszaugranak az időben (pl. A skorpiókirály, mint A Múmia-sorozat előzménye, de készül már a Batman előtörténetét megörökítő epizód is), vagy a folytatás beékelődik a már elkészült első és második rész közé, rendszerint szóról szóra felmondva az eredeti alkotás történetét (A Jurassic Park 3., Highlander 3.). Nem ritka, hogy ilyenkor a sztori követhetetlenül összekuszálódik, s a néző elvész az utalások és emlékeztetők tengerében. Ám a végeredmény amolyan fából vaskarika, hiszen miközben a prequel mögött ott lappang az elkészült sorozat valamikori sikere és tekintélye, mégis képes önálló, kerek, tehát folytatásra nem szoruló alkotásként is megállni a helyét.

A folytatások sikerét bizonyítja, hogy a sequelt parodizáló sorozatok is töretlen népszerűségnek örvendenek (Austin Powers), illetve az eredeti filmek ürügyén készült gagfüzérek is képesek átcsábítani a kifigurázott alkotások rajongóit – nem is egyszer (Horrorra akadva, Csupasz pisztoly). Mint ahogy a gyermek- és rajzfilmek sem kerülhették el a folytatás áldásait. Így kerülhetett ismét vászonra a digitális kisegér, Stuart Little, a teljes egészében számítógép szülte Toy Story, vagy a lehetetlenül gügye Spy Kids. Öröm az ürömben, hogy a nagysikerű Shrek folytatásán is dolgoznak már.

Digitális fiatalság

Ritka madár, amikor az alkotók már eleve folytatásokban, azaz trilógiákban gondolkodnak, vagy épp egy sikeres könyvsorozatot készülnek megfilmesíteni. Előbbieknek örök mintaképe A keresztapa, utóbbiakat egyelőre a brit megasiker alapján menetrend szerint érkező Harry Potter képviseli. Míg a Mátrix kénytelen volt megvárni az első rész (vagyis az eredeti) kirobbanó sikerét, hogy elkészülhessen az egyidőben forgatott második, illetve harmadik rész, addig A gyűrűk ura eleve bizalmat kapott a gyártóktól, így rekord született: másfél évre nyúló forgatáson rögzítették mindhárom rész történéseit. A történet kapcsán folytatásra „ítélt” trilógiák vagy tetralógiák ellenben mindig tartogatnak valamiféle meglepetést. Minden idők legvonzóbb emberevőjének története például a második rész (A bárányok hallgatnak) Oscar-díjas sikerének köszönheti, hogy a trilógia már korábban elkészült, és mérsékelt sikert arató első epizódját is újraforgatták. A Vörös sárkány elkészítéséhez digitálisan kellett megfiatalítani a különben fiatalos Anthony Hopkinst. A rangos szereplőgárda szerződtetése ehhez képest szinte már fillérekbe került.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

Friss film és sorozat

  • Nyolc hegy

    Színes filmdráma, 147 perc, 2022

    Rendező: Felix Van Groeningen, Charlotte Vandermeersch

  • Spre nord

    Színes filmdráma, thriller, 122 perc, 2022

    Rendező: Mihai Mincan

  • 65

    Színes sci-fi, thriller, 93 perc, 2023

    Rendező: Scott Beck, Bryan Woods

  • Sikoly VI.

    Színes horror, thriller, 123 perc, 2023

    Rendező: Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett

  • Shazam! Az istenek haragja

    Színes akciófilm, kalandfilm, képregényfilm, sci-fi, 130 perc, 2023

    Rendező: David F. Sandberg

  • John Wick: 4. felvonás

    Színes akciófilm, bűnügyi, thriller, 169 perc, 2023

    Rendező: Chad Stahelski

  • Dungeons & Dragons: Betyárbecsület

    Színes fantasy, kalandfilm, 134 perc, 2023

    Rendező: John Francis Daley, Jonathan M. Goldstein

Szavazó

Melyik a kedvenc streamingszolgáltatásod?

Szavazó

Melyik a kedvenc streamingszolgáltatásod?

Friss film és sorozat

  • Nyolc hegy

    Színes filmdráma, 147 perc, 2022

    Rendező: Felix Van Groeningen, Charlotte Vandermeersch

  • Spre nord

    Színes filmdráma, thriller, 122 perc, 2022

    Rendező: Mihai Mincan

  • 65

    Színes sci-fi, thriller, 93 perc, 2023

    Rendező: Scott Beck, Bryan Woods

  • Sikoly VI.

    Színes horror, thriller, 123 perc, 2023

    Rendező: Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett

  • Shazam! Az istenek haragja

    Színes akciófilm, kalandfilm, képregényfilm, sci-fi, 130 perc, 2023

    Rendező: David F. Sandberg

  • John Wick: 4. felvonás

    Színes akciófilm, bűnügyi, thriller, 169 perc, 2023

    Rendező: Chad Stahelski

  • Dungeons & Dragons: Betyárbecsület

    Színes fantasy, kalandfilm, 134 perc, 2023

    Rendező: John Francis Daley, Jonathan M. Goldstein