Tavaly a cannes-i filmfesztiválon mutatták be, a mozik sokfelé még most is vetítik. Mi minden történt a Saul fia háza táján az elmúlt egy évben, azon belül is az egy hete zárult romániai forgalmazása alatt? Egy kis nosztalgikus számvetés következik.

Saul Cannes-tól az Oscarig

Nemsokára véget ér a Cannes-i Fesztivál, ahova idén Nemes Jeles László zsűritagként tért vissza a magyar rendezők közül negyedikként (1979-ben Kézdi-Kovács Zsolt, 1976-ban Kovács István, 1971-ben Gaál István, 1967-ben pedig Jancsó Miklós). Ezt a meghívást kétségtelenül első egészestés filmjének, a Saul fiának köszönheti: 2011-ben, a fesztivál öt hónapos, Cinéfondation programjában kezdte fejleszteni a forgatókönyvet Clara Royer-vel együtt, majd éppen egy éve, a riviéráról indult a Saul fia elképesztő nemzetközi fesztiválútja. Eleinte csak a szurkolás hangjai hallatszottak Cannes-ból (némi cinkos kuncogással vegyülve a magyar rendező és a vörös szőnyegen melléállított világsztár, a Cannes-ba ezúttal szintén elsőfilmes rendezőként érkezett Natalie Portman súgdosódós fényképeinek köszönhetően), a május 15-i bemutató után aztán a sajtó a pozitív kritikáktól, majd a cannes-i díjaktól lett hangos: a zsűri nagydíja és a nemzetközi kritikusszövetség (FIPRESCI) díja mellett a Saul fia elnyerte az életigenlést kifejező filmeknek járó François Chalais-díjat, valamint a fesztivál technikai fődíját, a Vulcaint.

„Reptéri ellenőrzés, nincs kivétel... :-) Úton vissza Magyarországra” (a kép forrása)

Ettől kezdve szinte már nem is volt hírértéke egy-egy újabb fesztiváldíjnak vagy szakmai kitüntetésnek: a Saul fia könnyedén körbeszaladta a nagyvilágot, és úgy tűnt, nincs megállás, a film egyszerűen mindent megnyer, amit csak lehet.

Egyre feszültebb várakozás vette körül 2016 elején a produkciót, miután első magyar alkotásként megnyerte a Golden Globe-ot, míg végül felkerült a korona alakú pont arra a bizonyos i-re: egy hónappal később Nemes Jeles László átvette az Oscar-szobrocskát a Dolby Theatre-ben. Az elmúlt egy évben azonban nem csak neki kellett dobogóra lépnie: díjazták a film főszereplőjét, Röhrig Gézát, az operatőr Erdély Mátyást, a látványtervező Rajk Lászlót és a hangmester Tamásokat: Zányi Tamást, valamint három kollégáját, Beke, Székely és Márkus Tamást.

A Saul fia jelenleg nagyjából félszáz nemzetközi díjjal és ugyanennyi jelöléssel büszkélkedhet, és ezek csak a filmes díjak, hiszen alkotói közéleti kitüntetéseket – Kossuth-díjat, Érdemes Művész kitüntetést – is kaptak, és hogy az első hazai vonatkozás is felbukkanjon írásomban: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is megítélt egy díjat (erre később még visszatérünk), illetve a filmben játszó Molnár Levente esélyes egy díszpolgári címre is.

Saul a világ körül

A cannes-i lendület a Saul fia moziforgalmazására is rányomta a bélyegét: már a bemutató másnapján megvásárolta a Sony Pictures Classics az észak-amerikai, ausztrál és több másik régióra, de az első magyarországi vetítésekre is egy-kettőre elkeltek a jegyek.

Az amerikai bemutató is „erőteljesre” sikeredett: a filmet három, New York-i és Los Angeles-i moziban kezdték vetíteni, a kezdőhétvége bevétele 38 891 dollárra rúgott. Január 8-án, majd 15-én és 29-én ismét bővült a vetítési helyszínek száma. A nemzetközi forgalmazásból származó bevétel 1,8 millió dollár körül lehet, ha hihetünk a Rotten Tomatoes és a Box Office Mojo adatainak, bár erős a gyanúnk, hogy az adataik nem teljesek, ahogy a 4,5 milliós tételről „beszélő” the-numbers.com adatai sem. Utóbbi táblázatából azonnal szembeszökően hiányzik az Egyesült Államok, Kanada és például Románia, mégis érdemes átbogarászni: eszerint a nemzetközi siker az Egyesült Királyságban, Spanyol- és Olaszországban, valamint Hollandiában igen látványos volt, a legkevésbé pedig a litván, a közép-amerikai, az uruguayi, a perui és az új-zélandi nézőket érintette meg Saul tragédiája (igaz, hogy itt nem beszélhetünk széles körű moziforgalmazásról sem).

Kép a filmből

Márpedig az amerikai közönség és a kritika is jól fogadta a filmet – december 17-én például az akkor még csak vezető amerikai kritikusok értékeléseiből származó RottenTomatoes-paradicsomokat összeszámolva azt láthattuk, hogy 48-ból 44 volt „ép” (most a 187, többnyire észak-amerikai, elvétve brit, ausztrál, spanyol és török kritika közül is csak 6 „rothadt”). A dicsérő szövegekre behunyt szemmel is könnyű rátalálni, inkább két negatív kritikát emelünk csak ki: a The New York Times újságíróját nyilvánvalóan meggyötörte a Saul fia, amelyet „radikálisan dehistorizált, intellektuálisan riasztó” filmnek nevezett, a Vulture kritikusa pedig kerek-perec kimondta, hogy szerinte a főszereplő halála úgy „szar”, ahogy van, és a nézők számára is nyilvánvalóvá válna, hogy ez csupán egy „olcsó trükk”, ha a film vége nem lenne ennyire sokkoló.

Az ilyen típusú, negatív kritikák nem szakították meg a diadalutat, amelyre ennél sokkal sötétebb árnyékok is vetültek. A legsötétebb kétségtelenül a Golden Globe-gála után a magyarországi kommentekben felizzott antiszemitizmus volt. Ahogy az Index újságírója megállapította, „rég indult be ekkora össznépi zsidózás, mint most, a Saul fia sikere után”, a holokauszttagadókon, a gyűlölködőkön és a konteóhívőkön kívül olyanok is szép számmal akadtak, akik Trianonról, a kommunista időkről vagy más, „magyarabb” történelmi eseményekről követeltek filmet. A jelenség a nol.hu-n megszólaltatott médiajogászt Kertész Imre irodalmi Nobel-díjának fogadtatására emlékeztette.

Magyarországon egyébként 2015. június 11-étől kezdődően a film folyamatosan műsoron volt és van ma is néhány moziban. Az Oscar-jelölés bejelentésééig elérte a százezres nézőszámot. „Ekkor, január 14-én egy újrabemutatót tartottunk, új plakátot készítettünk a filmhez, és újra sok mozi műsorra tűzte (kb. 40, előtte néhány héttel 5 mozi műsorán szerepelt), óriásplakát-kampányt indítottunk, sajtótájékoztatót tartottunk – emlékszik vissza Böszörményi Gábor, a magyarországi forgalmazó, a Mozinet vezetője. – A kommunikáció elsősorban arról szólt, hogy meg lehet nézni moziban a filmet. Az Oscar-díj után nyilván jött egy újabb lendület. Most 250 000 nézőnél tartunk, szerintem évek múlva is műsoron lesz még.”

Saul és Ida

Kevesen figyeltek fel arra, hogy van némi hasonlóság a magyarországi reakció és a tavalyi Oscar-díjas, témaválasztásában távoli rokon lengyel dráma, az Ida fogadtatása között. Paweł Pawłikowski rengeteg súlyos, máig is tabuként kezelt problémát sűrített be a zsidó apáca (felnövés)történetébe, és ezzel a – szintén különleges képi világú – filmmel letarolta a világ nagy fesztiváljait, ugyanakkor felkavarta az otthoni állóvizet. A lengyel nézők (és politikusok) egy része felrótta az alkotóknak, hogy nem említik a filmben sem a kegyetlenkedésekért felelős németeket, sem a zsidókat mentő lengyeleket, csak az látszik benne, hogy lengyelek öltek zsidókat stb. Még aláírásgyűjtést is kezdeményeztek a film ellen – Pawłikowski pedig azzal védekezett, hogy nem is történelmi filmet akart forgatni…

Az Ida története a világháború utáni zavaros időkben játszódik, a Saul fia pedig az események legsötétebb sűrűjében, az őrült krematóriumi forgatagban, az Oświęcim melletti haláltáborban. Hogyan fogadták tehát ezt a filmet a lengyelek? Általában pozitívan. Volt olyan kritikus, aki arra figyelmeztetett, a Saul fiához „erős jellem és idegrendszer szükségeltetik”, kollégája pedig kijelentette, hogy mostanig „csak üveglapon keresztül néztük” a holokausztot. Történészek is megszólaltak a film kapcsán: a túlélők visszaemlékezéseivel szembeállítva állapították meg a film történelmi hűségét, ugyanakkor emlékeztettek arra, hogy mégiscsak fikciós alkotásról van szó, és újra megfogalmazták a holokauszt kapcsán mindegyre felmerülő kérdést: ábrázolható-e egyáltalán, és hogy ebben az esetben a naturalisztikus ábrázolásmód közelebb viszi-e a nézőt a megértéshez, vagy a borzalom erejével távolabb taszítja attól. Természetes, hogy néhány negatív kritika is született a filmről: volt olyan szakújságíró, aki éppen a sajátos kamerahasználatot hibáztatta, szerinte ez a rendező szándéka ellenére is túlesztétizálja a témát.

Saul és Priamosz

A holokauszt nem csak Lengyelországban kényes téma, hanem érthető módon a németeknél és osztrákoknál is, várható volt tehát, hogy ott is sokan felhördülnek majd a bemutató után – tényleg itt íródott a Saul fiáról a legtöbb, földbe döngölően negatív kritika. A német nyelvű kritikák nagyrésze számára Claude Lanzmann Soája a viszonyítási alap, és a fő kérdés az auschwitzi szörnyűségek ábrázolhatósága. A Filmkomment kritikusa felteszi a kérdést: „Van-e itt hely egy thrillernek? Lehet-e suspense Auschwitzban?” Szerinte a film „rettentő problémás és obszcén”, és az alkotók szemére veti egyebek mellett a túl sok atmoszférazajt és a… hamis zenét. Ahogy Magyarországon, a Tagesspiegelben is megszületett a témajavaslat: inkább a Don-kanyarról kellene forgatni mint a holokausztról, ez a film különben is olyan, mint egy „szellemvasút, amelyiknek a végén bizonytalan a libabőr”. A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint a film hatásvadász, hányingerkeltő, kizsákmányoló erőszakpornó, ugyanolyan esztétikusan rafinált lágergiccs, mint a Spielberg-féle változat.

Hektór holttestét apja, Priamosz könyörgése nyomán visszaszállítják Trójába (a kép forrása)

A Spiegel Online ezzel szemben védi a filmet, kijelentve, hogy a Saul fia igenis hozzá tudott tenni valamit mindahhoz, amit a holokausztfilmek eddig elmondtak. A Die Welt egyenesen vitába szállt a fanyalgó kollégákkal: „Fájdalmas és nagyon szükséges film. Nem csak az auschwitzi halálról szól, hanem egy olyan öreg történetről is, amilyen maga Európa. Priamosz királyról és Hektór fiáról, Antigonéról és halott fivéréről, Polüneikészről. Nemes zsenialitása abban áll, hogy az ősöreg, mitikus történetet áthelyezte Auschwitzba […] Ez nem obszcén, minden annyira valóságos. Obszcén dolog lenne a háttérben megmutatni egy szép, meztelen női torzót? – Mert akkor nem elviselhetetlen ez a film sem. Sokkal elviselhetetlenebb az a tudat, hogy több mint egymillió gyermeket megöltek csak azért, mert zsidók voltak.

És végül itt egy lehetséges magyarázat arról, hogy „miért nem kell a németeknek a Saul fia”.

Saul és a „sápadt diaszpóra zsidó”

A Ben sel Saulnak Izraelben „erősen más a fénytörése, mint másutt” – fogalmazott a film ottani fogadtatásáról egy MTI-interjúban Röhrig Géza. „Ez egy fiatal, születése óta állandó háborúskodásban és veszélyérzetben élő ország, emiatt muszáj volt militarizálódnia. Évtizedekig a Makkabeusok szellemisége uralkodott, és persze sok tekintetben még ma is e hőskultusz a meghatározó. Ha az 50-es években álltunk volna elő ezzel a filmmel, egészen biztosan meghurcoltak volna bennünket. […] Régen nem zsidónak, hanem izraelieknek vallották magukat az itteniek, idegenkedtek, sőt megtagadták a sápadt diaszpóra zsidót, akit egyetlen szuronyos katona ezrével tudott őrizni a téglagyárban. Ezzel a zsidóval azonosították a holokauszt áldozatait, szemben saját, önvédelemre berendezkedett társadalmukkal. Mostanra azonban elég idő telt el az árnyaltabb értékelésre, és lehetségessé vált a sonderkommando rehabilitálása is, noha őket a háború után évtizedekig a láger osztálytársadalmának legaljára helyezték, lejjebb még a kápóknál is. […] Drámai fordulat állt be az elmúlt 20 évben, hisz előzőleg az volt a cionizmus ígérete a világ zsidói felé, hogy ha nem akartok fenyegetettségben élni, akkor gyertek ide, itt maradéktalan biztonságban lesztek. Csakhogy mára Izraelben is utolérte a zsidókat a córesz, és ez óhatatlanul közelebb hozza az izraelieket a világ zsidóságához.”

A főszereplő összegzése eléggé pontos képet fest a film izraeli fogadtatásának kulturális hátteréről. A HVG a film izraeli forgalmazójával, Nurit Shanival beszélgetett, aki büszkén mesélte, hogy a vezető kritikusok maximális pontszámmal értékelték (dicsérték például Röhrig Géza színészi teljesítményét, hébertudását, hangsúlyozták zsidó származását), alig volt ellenvélemény (ez a kalusztrofób operatőri technikát kifogásolta, ami miatt „a nézők úgy érzik, mintha Saul foglyai lennének”, illetve azt, hogy „a film gyorsan kimerül, és a történet egyre monotonabbá, sőt unalmassá válik”). Közvetlenül az Oscar-díj odaítélése előtt a magyar nyelvű izraeli Új Kelet című online lap így méltatta a filmet: „A Saul fia kitörölhetetlen kép, ahogy az emberiség emlékezetéből is kitörölhetetlen az, amit a film ábrázol.” A lap egy másik munkatársa a Tel Aviv-i premier után így írt a filmről: „Látni kell. Volt idő, amikor kijelentettem, hogy én több holokauszt filmet nem nézek meg.  És most mégis. És mégsem, mert ez nem holokauszt film. Ez az emberiség történetének a filmje. Amit látni kell…” – idézi a kritikákat a hvg.hu. „Ez nem könnyű film, még Izraelben sem, ahol lényegében a nézők DNS-ébe van programozva a holokauszt témája” – összegzett a lapnak Shani, és hozzátette: „a film, a kritikusok igen kedvező fogadtatása ellenére itt, Izraelben nem nagy nézettségű”.

Kép a filmből

Saul Romániában

A romániai mozikba viszonylag későn jutott el a film. Bár volt egy nulladik vetítés a bukaresti Balassi Intézetben, a hivatalos országos premier február 25-én lezajlott a marosvásárhelyi Magyar Filmnapokon – a jegyek nagyjából 10 perc alatt elfogytak –, s Kolozsváron, bő két héttel később teltházas és élő Oscar-szobros bemutatót tartottak, a mozik csupán 2016. március 11-én tűzhették műsorra a Saul fiát. Böszörményi Gábor a Facebookon kérdezett rá, mire számítunk a film itthoni „karrierje” kapcsán – ekkor mi, filmtettesek is csak tippelgettünk, kíváncsian vártuk a visszajelzéseket. A helyzet kétségkívül igen érdekes volt: 2000 óta mindössze 14 magyar (többségű) produkció került moziforgalmazásba Romániában, a legnépszerűbb közülük a Valami Amerika volt 2002-ben, a maga 8246 nézőjével és 16 990 lejes bevételével. A Saul fia itt is felébreszthetett volna zsidó- vagy magyarellenes indulatokat – és mifelénk az utóbbitól szokás gyakrabban tartani – vagy korábbi fesztiválköreihez méltatlanul vézna visszhanggal kerülhetett volna le a mozik műsoráról, ahogy az a Fehér istennel történt.

A Saul fiát 22 romániai városban – Bukarest, Konstanca, Kolozsvár, Brassó, Ploiești, Nagyvárad, Iași, Nagybánya, Szatmár, Brăila, Arad, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Bârlad, Focșani, Onești, Odobești, Lugos, Gura Humorului – vetítették, több városban mozi híján alternatív helyszíneken (a Háromszékben „szóvátett” hanyagság miatt nem mindig zökkenőmentesen: „A Transilvania filmforgalmazó jó üzleti fogással kihasználta azt, hogy Erdélyben nagyon sokan kíváncsiak az Oscar-díjas Saul fia című magyar filmre, de a legtöbb településen nincsen mozi, ahogy Sepsiszentgyörgyön sincs, így az 50-es évek mozikaravánjaira emlékeztetve elindított Székelyföldre (és nem csak) két technikust egy minden igényt kielégítő modern vetítőgéppel és Dolby Surround hangrendszerrel. […] A déli egy órára bejelentkezett, de a kezdés előtt csak másfél órával érkező technikusok feleslegesnek tartották a rendszert felszerelni, lent hagyták a kocsiban, és a hangot lezserül a színház két hangfalába kötötték, a szükséges többi kilenc hangszórót elhanyagolva. Így a hanghatásokra épülő filmet megcsonkítva láttuk.”)

A Saul fiát mostanig több mint 24 000-en nézték meg országszerte (Cannes-tól és néhány magyar mozitól eltérően sajnos csak digitális verzióban, nem a rendező szerint a legmegfelelőbbnek tartott 35 mm-es kópiáról), a legtöbb vetítés és a legtöbb néző a fővárosban, Kolozsváron, valamint Marosvásárhelyen volt; az első hétvégén 7363-an nézték meg, amiből 2266 volt a kolozsvári, 1026 a marosvásárhelyi néző – tudtuk meg Matei Truțától, a Transilvania Film forgalmazási menedzserétől. „A film kilenc hét után került le a mozik műsoráról. Örülünk viszont, hogy több fesztivál és karaván is jelezte a vetítési igényét, úgyhogy az érdeklődők valószínűleg megnézhetik még mozivásznon” – mondja Truță. A Saul fia az Európai Filmfesztivál, az Este Filmfesztivál, a jászvásári román filmnapok, a Buzăui Nemzetközi Filmfesztivál és a marosvásárhelyi Magyar Filmnapok után legközelebb az egy hét múlva kezdődő Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál magyar napján lesz látható.

Visszatekintve az elmúlt három hónapra azt mondhatjuk, fentebb említett félelmeink nem igazolódtak be – antiszemita megnyilvánulás például alig volt észlelhető, az is csupán néhány szórakoztató kommentelő részéről érkezett például ide vagy ide, viszont akárcsak Lengyelországban, Németországban vagy Izraelben, itt is sajátos visszhangot kapott a film. A Saul ugyanis már a bemutató előtt élénk médiavisszhangnak örvendhetett, mind a magyar, mind a román sajtó részéről: mindkettő beszámolt a film fesztiválkarrierjének fontosabb állomásairól.

A magyar nyelvű erdélyi sajtó nagyjából a cannes-i premier óta foglalkozott többé-kevésbé folyamatosan a Saul fiával, többnyire átvett hírügynökségi anyagok és több-kevesebb saját szöveg formájában. Rendszeresen írt róla a Transindex, kiemelt téma volt a Kolozsvári Rádió magyar adásában, a maszol.ro, a Krónika, a Népújság, a Szabadság, a Főtér, az Erdélyi Magyar Televízió és persze a Filmtett is folyamatosan figyelt rá, hogy csak a néhányat említsünk, ömlesztve.

A romániai magyarság egy-kettőre (újra)felfedezte a film erdélyi kötődésű alkotóit: a hangmérnök Székely Tamás a nagyváradi Ady Endre Líceumban végzett, az orosz hadifoglyot alakító Orbán Levente a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház társulatának tagja, a nagybányai származású Molnár Levente pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze. (És gyorsan húzzunk le mi is egy bőrt a két Leventéről, mert mi még nem tettük: mindketten megfordultak a Filmtett alkotótáborában: Molnár Levente a legelsőben, 2002-ben, Orbán Levente pedig a kilencedikben, 2010-ben.) Molnár Levente már akkor átvehette az RMDSZ Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díját, amikor itthon még senki sem láthatta a filmet (ha valaki nem ismerné Molnár Leventét, érdemes elolvasnia színészkollégája, Dimény Áron ez alkalomból megfogalmazott laudációját vagy a Filmtett interjúját).

Élő Oscar-szobor a kolozsvári díszbemutatón (fotó: Filmtett)

Saul, Levente és Funar

Részben váratlanul azonban a román sajtó is Molnár Levente személye apropóján kapta fel a filmet, egy csúsztatásnak is köszönhetően. A román nyelv ugyanis gyakran – szándékosan vagy sem – összemossa a nemzetiség és az állampolgárság fogalmát – amire a romániai magyarok különösen érzékenyek. A cannes-i csillogásnak és a Mediafax hírügynökség első, erről szóló beszámolójának köszönhetően a kolozsvári magyar színészből így lett egy csapásra „actorul român Levente Molnar”, azaz „Levente Molnar román színész”, a nemzet büszkesége. (Komor jegyzet erről a „nemzeti skizofréniáról” itt.) A hírügynökségi anyagot számtalan sajtóorgánum vette át, és a címekben – ahogy a Fiul lui Saulról szóló későbbi cikkek jórészének a címében is – szinte kötelező fordulatként szerepelt az „actorul român Levente Molnar”.

Kép: Times New Roman

A dolgokat először a Times New Roman című, népszerű román paródiaoldal tette helyre január közepén egy kétnyelvű, tőle megszokottan csípős iróniájú dörgedelemmel, majd még kétszer tértek vissza a témára az Oscar-gála kapcsán: egyik szatírájuk arról szól, hogy „Levente Molnár megduplázta az Oscar-esélyeit. Lemondott román állampolgárságáról”, ráadásul „magyar bajuszt növesztett”, és megszabadult „a román sajtó idióta címeitől”. A másik hírparódia szerint Molnár Leventét („al nostru” / „a miénket”) Oscar-díjra jelölték – és ez a cikk sem volt véletlen. Az Oscar-gála másnapján ugyanis többen gratuláltak Levente Molnarnak, aki Oscar-díjat nyert (sajnos a link már nem aktív, pedig igazi gyöngyszem volt a cikk). Ez a hír is hasonlóan lelkesen számolt be arról, hogy „egy román elnyerheti a FILMVILÁG legÓHAJTOTTABB kitüntetését”, és gyorsan ideszúrom ezt a linket is: a szenzációhajhász cím már egyenesen „az Oscar-díjas románról, Levente Molnarról” beszél, állítva, hogy: „Nem csak Leonardo DiCaprio ünnepelt az Oscar-gála után! Egy román színész is elnyerte a nagy trófeát.” S hogy most se maradjon el a humoros válasz, amit ezúttal a Főtér.ro fogalmazott meg: „Az Amerikai Filmakadémia legtitkosabb belső döntnökeit könnyekig meghatotta a távoli Románia lelkes médiahadjárata […], amelyet Ladislau Nobilu Excelentu filmrendező Fiul lui Sauilă (Saul fia) című, román kisebbségi részvételű játékfilmjének Oscar-díja indított el. (Aki esetleg lemaradt volna róla: a filmben két dák színész is szerepel, nevezetesen Levante Capra és Levante Orban.)”

Ha már a Saul fia romániai visszhangjának szórakoztatóbb részénél tartunk, meg kell említenünk a magyarellenes megnyilvánulásairól régóta híres Gheorghe Funart, Kolozsvár egykori polgármesterét, aki ezúttal is kitett magáért az Adevărulnak adott interjúban (a rövid beszélgetés függeléke egyébként több, hasonlóan figyelemre méltó funari elméletet is közöl). Funar szerint a Saul fia mögött a Nagy-Magyarországot magukénak követelő magyarok állnak, akik úgy próbálnak nemzetközi figyelmet irányítani a követelésükre, hogy forgattak egy filmet romániai, szlovákiai és kárpátaljai színészekkel; az sem véletlen, hogy mások Oscart adnak ennek a filmnek, hogy aztán erről a romániai magyarról lehessen beszélni világszerte, hiszen az Oscar-gálán is el vannak rendezve a dolgok: a nemzetközi filmgyártás a zsidók kezében van.

A nemzeti büszkeség töretlenségének legfrissebb bizonyítéka pedig: a május elején szervezett jászvásári román filmnapokon (Serile Filmului Românesc) díszvetítésen mutatták be a Saul fiát, amelyre természetesen Molnár Levente kísérte el a filmet.

Kép: Times New Roman

Komolyra fordítva a szót: Matei Truța úgy gondolja, Molnár Levente jelenléte „kétségtelenül hozzájárult a Saul fia romániai sikeréhez” – és a legőszintébben egyetérthetünk Truțával. Kérdésünkre elmondta, természetesen örültek volna, ha időnként az alkotók közül más is mellette állhatott volna a színpadon, de „mivel a bemutató időpontja és az Oscar-díj bejelentése közel volt egymáshoz, a stáb romániai jelenléte csak egy tétel lett volna számos nemzetközi meghívást tartalmazó, amúgy is zsúfolt kötelezettséglistájukon”. Nyitott ugyanakkor arra, hogy későbbi vetítéseken másokat is vendégül lássanak.

A színész mindeközben megszámlálhatatlanul sok, rövid nyilatkozatot és hosszabb interjút adott mindkét nyelven, írott, hangzó és mozgóképes, online és offline sajtóorgánumok tömegének, és a polémia miatt ezekben olykor visszatért a „minek tartja magát?” kérdés – amire többnyire annyit válaszolt: elsősorban embernek…

Az internet népe számára nemcsak ő, hanem a film maga is megosztónak bizonyult. Elég például a legnagyobb román filmes portálon legörgetnünk: a Cinemagia kommentelői között korán feltűnt némi értelmetlen, magyarkodó melldöngetés, amit a román válaszolók gyorsan és meglehetősen korrekt módon tettek helyre; egyébként úgy tűnik, a nézők vagy rajonganak a filmért, vagy nem értik, minek a szereplőre tapadva imbolygó kamera, mire jó az, hogy semmi sem látszik „rendesen” a háttérből, úgyhogy idegenkednek a Saul fiától, és másnak is azt javasolják, hogy ne erre pazarolja a pénzét. Talán nekik válaszol az Europa Liberă újságírója, aki a film körüli vitát elemzi távolságtartóan és logikusan, számos, külföldi interjúkból és kritikákból származó idézettel, és végül felhívja a figyelmet arra, hogy mindenki a maga műveltségi fokának, képzettségi szintjének és emberi empátiaképességének megfelelően kell eldöntse, hogy a film teljesíti-e a hozzá fűzött elvárásokat, de senkiben se ébredjenek előítéletek, és gondolja, hogy „ezt az emberiességről és a holokausztról szóló filmet nem érdemes megnézni…”

Saul és a román kritikusok

Ami a hivatásos román sajtót illeti, a film visszhangja alapvetően pozitív. Egy kritikus úgy véli, ezt a filmet iskolákban kellene vetíteni, hiszen nem csak egy újabb holokausztfilm, hanem annál sokkal több: „egyes számú, szükséges és brutális bevezetés a pokolba”, amely alapján a „szenvedés retinán és dobhártyán rögzül, és anélkül, hogy az érzékeidet ostromolná, azt a benyomást kelti, hogy egyszerű horrorfilmet nézel”. Más felhívja a figyelmet arra, hogy a még ismeretlen nevű Nemes Jeles László a világhírű Tarr Béla asszisztense volt, filmje pedig maga a „halál hangja”, nyoma sincs benne az esztétizmusnak, ismét más egyszerűen csak annyit állít, hogy „ez egy olyan film, ami fáj”. Van, aki gyakorlatias útmutatóban azoknak ajánlja a filmet, akik szeretik a rendezői szempontból szinte a tökéletességig kidolgozott filmeket, a művészi alkotásokat és akik szeretik díjazott munkák alapján építgetni a mozis műveltségüket – és ellenjavallja az „érzékeny gyomrocskájúaknak” és az erőszakos filmek gyűlölőinek, hiszen: „Ez nem az a film, amelyikről mosolyogva jössz ki. De ne feledd, az élettel való tanácskozásokról sem mindig mosolygósan távozol!” Az EuropaFm kritikája is dicséri az elsőfilmes rendező alkotását, amelynek jelentőségét történelminek érzi: „Különféle jelzések bukkannak fel a képen: vérszínű X-ek a Sonderkommando tagjainak ruháján, rejtve és óriási kockázattal, készülő fényképek, amelyek egyesek által ma is tagadott bűnök bizonyítékaiként fennmaradnak, cinkos pillantások vagy parancsoló tekintetek, a fogva tartottak összetett rituáléi. Akárcsak a mostani Szíriában, Észak-Koreában, Kambodzsában, Szibériában, Chilében, a Duna-Fekete-tengeri csatornánál, ezek a jelzések egy olyan öntudat nyomai, amelyik tudja, hogy ami történik, azt meg kell jegyezni, meg kell érteni és meg kell vallani. Mert miután a mindenféle auschwitzok befejezik rettenetes feladatukat, valakinek meg kell írnia a verset”.

A szigoráról ismert Cristian Tudor Popescu meghatottan ír a „gyermeked elföldelésének öröméről”, és megállapítja, hogy a történet „több mint valóságos” képsorokból bontakozik ki, amelyeket mintha „akkor, rejtett kamerával rögzítettek volna” Auschwitzban, a film hangzásvilága pedig – amelyben nyolc nyelv keveredik össze – újabb kameraként szolgál: „a befogadó agyában további, minimálisra szűkített, zavaros és zárt képekké erősíti az életlen szekvenciákat”, s mindezt „a filmtörténet egyik legerősebb zárása” koronázza meg. Az erős szöveg alól sem hiányozhat az okos kommentelő, aki tudna jobb témát: „a román népirtásról, a Pruton inneni és főleg túli kommunista bűnökről” kellene végre filmet csinálni, Auschwitzról ugyanis már épp eleget mesélt az a „több ezer játék- és dokumentumfilm, tévéműsor és tévés vita, újságcikk, rádióadás, plakát és színdarab”.

A szintén kritikus, elméletíró és egyetemi tanár Andrei Gorzo szokása szerint a Facebookon fejtette ki pozitív véleményét egy terjedelmes bejegyzésben, a végén pedig szuperlatívuszokban összegzett: „Röviden, ez egy rendezéstechnikai szuper-gyakorlat és film valakitől, aki szuper-napirenden van a holokauszt filmes ábrázolásáról szóló vitákkal (a mívesség tiltása, a »megmutatni vs. nem megmutatni« dilemmája, a zsidók kizárólag passzív áldozatokként való bemutatása). De nem áll teljesen az üresség gyanúja fölött.” Az Observatorul Cultural kritikusa Gorzóval vitatkozik. Szerinte a Saul fia egyáltalán nem új, „esetleg a csak Oscaron edződött szemeknek” az, és bőven van, amit felróni Nemes Jelesnek: „A film sokkal konvencionálisabb, mint amilyenként reklámozzák, a színészek hiteltelenebbek, mint amilyennek mondják őket stb. – de az biztos, hogy legalább a tömegek által is megízlelt alternatívát jelent a holokauszt bemutatásában megszokott tiszta hollywoodi (értsd: kommerszfilmes) stílusra.” A șapteseri.ro azt rója fel a rendezőnek, hogy „bár a történelemábrázolásra szolgáló amerikai receptkönyvet blamálja, nagyjából ugyanazt használja ő is, amikor megsétáltat minket a láger teljes rettenetében, miközben figyelmeztet is a pokol mesteri sound design-jával. […] Kétségtelenül Elem Klimov Idi i smotrija [Jöjj és lásd!] és Claude Lanzmann Soája a referenciapont ehhez az intim, szigorú, artikulált és esztétizált látomáshoz, amely egy valójában eléggé szegényes tartalomhoz kapcsolódik és azzal harmonizál”.

Mém, mert volt, aki „arra a koreai filmre” akart beülni (a kép forrása)

Egyetlen olyan kritikát olvastunk, amely alpári módon a földbe döngöli a filmet. A reportervirtual.ro darabokra szedi Röhriget, az amerikai filmakadémia „képmutatását”, a Schindler listáját pedig minden vonatkozásában magasan a Saul fölé helyezi. Szerinte ez egy „nagyon-nagyon rossz film”, „marhaság”, követhetetlen a szűk képszerkesztés miatt. „10 perc után groggy leszel, 30 után pedig azt kezded számolni, hogy elérsz-e a vécécsészéig.” Új szemszögből világít rá az általa is idézőjelbe tett „román” színésszel kapcsolatos diskurzus „stupid” voltára: „A Molnár játszotta Abraham Warszawski szerepe elmosódott. Gyakran nem is érted, mi történik, azzal vagy elfoglalva, hogy fokalizáld a szereplőket.” Beszámol arról, hogy „egyenként távoztak a moziból az emberek” (nem derül ki, melyik vetítésről van szó), ugyanis „speciális edzésre van szükség ahhoz, hogy el ne szédülj”. A film lenyűgöző, 7,9/10-es IMDb-ratingje azt bizonyítja számára, hogy – akárcsak több másik, szintén díjnyertes, „hülye” produkció esetén – „a képmutatás nem az amerikai filmakadémia exkluzív tulajdonsága”: „a zsűri tagjai ki akarják fejezni felsőbbrendűségüket azokkal szemben, akik olyan profi ízű intellektuális szellentéseket fogyasztanak, mint a Saul fia, a Birdman, A némafilmes vagy a Brokeback Montain [sic – B.K.], és a lista a végtelenségig folytatható. Nyugodtan hozzátehetitek 2016-ból a The Danish Girlt is.” A pozitív kritikák szintén „mega-képmutatások”: a film „szomorú, szürke, rosszul megcsinált”, mégis „dicsérik, mint a karácsonyfát” stb. – a teljes gondolatmenetben és stílusban itt lehet tovább tobzódni.

Ehhez már nem is tudunk mit hozzátenni, úgyhogy zárjuk ezt az összefoglalót egyszerűen a legismertebb, Saul fiás mémmel – és szurkoljunk, hogy a következő években még sok, hasonlóan „rossz” magyar film kapjon szobrocskát abban a bizonyos, Los Angeles-i színházban.