Az Európai Filmakadémia 2014 legjobb filmjének járó díját, a rendezői, forgatókönyvírói és operatőri elismerésekkel, sőt a közönségdíjjal egyetemben a Pawel Pawlikowski rendezte, egy fiatal apácáról szóló, fekete-fehér alkotás hozta el, amelyben a lány kommunista bírónő nagynénjének köszönhetően döbben rá zsidó származására. Az Ida azóta megnyerte az Európai Parlament Lux-díját is, illetve még versenyben van a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarért. A rendezővel Rigában, az Európai Filmdíjak alkalmával interjúztunk.
Képileg nagyon erős az Ida, mennyire volt mindez már a forgatókönyvben is benne?
Gyakran összekeverjük az irodalommal a filmet, legyen tehát minden jól megírva: egy rendező is, ha pénzt akar a filmjéhez, a különböző bizottságok és tanácsok a forgatókönyvek alapján döntenek. Nekem azonban a mozi jóval több, mint előre megírt képek sorozata: inkább azt mondanám, a jelenetek láncolata az, ami számít. Ahol az akusztika például ugyanolyan fontos, mint a vizualitás, és ahol nem kell a nézőnek állandóan a párbeszédeken csüngenie ahhoz, hogy értse, miről van szó. Az már rég rossz, ha egy film tele van olyan dialógusokkal, amelyek – szinte kizárólagosan – információhordozók. Én igyekszem úgy csinálni a filmjeimet, hogy az olyanok számára is érthetőek legyenek, akik nem értik az eredeti nyelvet és felirat nélkül nézik azokat.
De azért gondolom volt forgatókönyv: bár meg sem merem kérdezni, hány oldalból állt?
Volt persze, a forgatás elején még 63 és fél oldallal, egészen pontosan. De már szinte előre tudtam, hogy időközben, a fentiek miatt is, majd több mint a felétől megszabadulok. Minden egyes éjjel, amikor nem jött álom a szememre, csak húztam belőle. A végső változat, ha jól emlékszem, csupán 25 oldalból áll…
Ön korábban sokáig Angliában rendezett, aztán Franciaországban is készített egy nemzetközi koprodukciót. Mindezek után miért pont ezzel a történettel gondolt visszatérni szülőhazájába, Lengyelországba?
Nem is a sztori, hanem Lengyelország e periódusa volt különösen érdekes a számomra. Ehhez az időszakhoz nagyon kötődöm, titokban mindig is arról álmodoztam, bárcsak visszatérhetnék azokba az évekbe. De nemcsak azért, mert akkor voltam gyermek, hanem szerintem a késő 50-es, korai 60-as évek könyvei, színháza, zenéje (mind a kortárs klasszikus, mind a jazz) a legizgalmasabb a modern Lengyelország történetében. Valamiért, akkor a diktatúra kellős közepén, a kommunista rendszerben a művészek sokkal eredetibbet tudtak alkotni, mint ma, a nagy szabadság és demokrácia idején: ma én már szinte semmi eredetiséget nem találok a lengyel kultúrában.
Miben különbözik a filmezés Angliában és Lengyelországban?
A művészfilmek iránti szeretet, na, az hiányzik az angol filmesekből, vagy legalábbis azok többségéből, akikkel én korábban találkoztam. Ne értse félre, mindig is nagyon kompetens stábtagokkal találkoztam, ezzel nem volt gond, de valahogy úgy éreztem, hogy akik akkor ott, velem dolgoztak, az én filmem helyett legszívesebben egy másik produkcióban, szóval inkább valami amerikaiban szerettek volna részt venni. Nem lelkesedtek különösebben sem a téma, sem a forgatás iránt, a filmkészítés varázslata maximum ha morzsákban jelent meg. Franciaországban azért már jobb volt a helyzet, a stáb tagjai, hogy is mondjam, jóval szofisztikáltabbak voltak, és még a best boy-ról is kiderült, hogy végzett fényképész, valamint A-tól Z-ig ismeri a francia filmtörténetet. Azonban a lengyel stáb volt a legjobb: tele lelkes, tehetséges emberekkel, akik még a nehéz körülményeket sem bánták. Pedig az Ida során azért abból volt bőven. Sokszor 14–16 órán át álltunk kint a hóban, mínusz 20 fokos téli hidegben, és akkor sem nyavalygott senki. Ezen kívül nem várták el, hogy minden előre kőbe legyen vésve, és az improvizáció sem állt tőlük nagyon távol.
A következő filmje is Lengyelországban fog játszódni?
Valószínűleg igen, bár még nem tudom pontosan, hogy mi lesz az. Vagyis jelenleg három filmen dolgozom, és az kerül majd megvalósításra, amelyik a leghamarabb összeáll a fejemben.
Mennyire önéletrajzi film az Ida?
Ezt nehéz lenne megmondani. Semmiképpen sem akartam saját magamról – sem egy 57 éves férfiról, sem a gyermekkori énemről filmet csinálni. Sokkal izgalmasabb, ha egy fiatal lány van az idő nagy részében a vásznon… Persze, mind a kettő női főszereplőben van valamennyi belőlem, de ha jobban belegondolok, én inkább elbújok a tájban és a zenében, ezek mind hozzám, mind egymáshoz nagyon jól illenek. A lengyel tájban, amelynek minden egyes szegletében valahol ott van a vallás is, akár bevalljuk, akár nem.
Ön vallásos?
Ez még nehezebb kérdés. A szó hagyományos értelmében nem vagyok az, noha 14 évesen, már Angliában nagyon szigorú katolikus iskolába küldtek a szüleim, így vallásos neveltetésből nem volt hiány. Ugyanakkor nagyon foglalkoztat a kérdés. Hiszek abban, hogy van valami felsőbb hatalom, nevezzük akár Istennek, de a vallások szerinti szeparálódást elutasítom.
A forgatás előtt, készülésképpen látogatott-e meg olyan kolostort, mint amilyenben a film játszódik?
Nem, és nem azért mert nem akartam, hanem mert nem engedte a lengyel katolikus egyház. Valaki sajnos az egyházfők közül szert tett a forgatókönyvre, elolvasta, és ezt követően az összes lengyel kolostor kapuja zárva maradt a számunkra. Én ugyanakkor nem akartam feladni azt, hogy kolostorban játszódjon a film: számomra ez volt a tökéletes helyszín. Szerencsére egy volt apáca segített minket abban, hogy jobban belelássunk a kolostori életbe, illetve a Youtube-on rengeteg olyan kisfilm van, amit apáca csinált.
Miért volt annyira fontos a kolostor, mint helyszín?
Mert időtlen és absztrakt, a történetem benne lehet parabola, amelyet ugyanakkor képes voltam ott a specifikussal is kombinálni. Ergo az antiszemitizmus kérdése a vallás tükrében inkább azt mutatja meg, hogyan is viselkedünk egy általános ellenségképpel, hallgatunk, elhallgatunk, vagy éppen magunkat ostorozzuk, ha úgy érezzük bűnt követtünk el a másik ellen. Filmem története univerzális akart lenni, olyan, amely bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet, és mind a nemzeti, mind a vallásos identitással kapcsolatos általános kérdéseket vet fel: mindez ugye évtizedek, sőt századok óta egyben az európai értelmiség narratívája is. Filmem meditáció, én nem akarok semmiféle gondolatmenetet, elméletet a nézőre erőltetni, hanem inkább azt szeretném, üljön be a moziba, dőljön hátra, relaxáljon és kezdjen el maga is gondolkodni.
A két főszereplőnőt, a két Agatát hogyan találta meg a történethez?
Én általában nem annyira a színészi kvalitás szerint választom ki a szereplőimet, hanem a személyiségük, fizimiskájuk, sőt aurájuk szerint: de a bírónő-Wanda karaktere annyira komplex volt, hogy tudtam, erre egy tapasztalt, nagyszerű színésznő kell, éppen olyan mint Agata Kulesza. Az Annát/Idát alakító fiatalabb Agatát – Agata Trzebuchowskát – pedig kifejezetten sok időbe telt megtalálni. Épp Párizsban voltam, amikor egy barátnőm felhívott Lengyelországból: egy kávézóban van, és vele szemben egy érdekesnek tűnő lány ül, épp egy könyvet olvas. Átküldött róla egy fotót, pont nem olyan volt, amilyet én kerestem, de ezt a barátnőm nem tudta. A képen én egy hipszter fruskát láttam, fura hajviselettel, olyan diszkós öltözetben. Hál’istennek, valami azt súgta, próbáljam meg mégis. Agata először visszakozott, nem akart filmben szerepelni, de mivel anno látta a Szerelmem nyara című filmemet, ami állítólag sokat jelentett neki, mégis eljött az első találkozónkra. Ott már egy komoly, érett nőt ismerhettem meg Agata személyében, egy egyetemista ifjú hölgyet, aki kulturális tanulmányokat és filozófiát hallgat az egyetemen. Színésznőként is bevált, nagyon jól viselte a forgatást, nyomás alatt is tudott dolgozni, bár elég makacs lány, ha valami nem tetszett neki, simán megtette, hogy csak úgy kisétál a jelenetből, felvétel közben: de éppen ezért lett tökéletes Ida.
Volt valami filmes referencia, alkotás amelyből inspirációt merített?
Leginkább és egyedül Godard-tól az Éli az életét, Anna Karinával a főszerepben. Annak a filmnek a bátorsága, improvizatív és excentrikus jellege, fekete-fehér képeinek a kompozíciója sokban inspirált.
A filmet – az első operatőr, Ryszard Lenczewski kiesése után a film segédoperatőre, Lukasz Zal vette át, aki nagy múltú elődjével szemben életében most operált először nagyjátékfilmet. Ez önt nem töltötte el aggodalommal, izgalommal?
Be kell vallanom, az első pillanatokban, amikor Lukasz színre lépett operatőrként, szinte sokkban voltam, mi lesz most. Aztán elkezdett dolgozni, és rájöttem, aggodalomra semmi ok, sőt… Nála kapásból éreztem, partner, pontosan érti, mit csinálok, mire gondolok: képes kockázatvállalásra és tele van pozitív energiával. Valamint nem volt olyan ego-problémája, mint a filmbeli elődjének, ha érti mire gondolok, tudott társ és munkatárs lenni, és tudta, hogy itt nem csak az ő művészetéről van szó.
