Nagyon erős idén a szemle rövidfilmes kínálata. Feszes
dramaturgia, titokzatos történetek, letaglózó vizualitás, felemelő zenék
jellemzik a legtöbb alkotást. Illatozzon itt egy csokorra való!
Horváth Lili Uszodai tolvaja egy Ottlik-novellát öltöztet mai köntösbe, finoman komponált képekkel és esetlensége ellenére is meggyőző színészi játékkal, megőrizve az ottliki hangulatot. Két kamasz fiú barátságának elárulása áll a középpontban, de a szülőkhöz fűződő viszony felvillantása teszi teljessé a bő húszperces filmet.
Jóvér Csaba Hazatérés című egysnittes rövidfilmjében éppen az apa-fiú kapcsolat tematizálódik több szinten is. Egy nagyvárosi patológia vezetője épp fiával matekozik évődve, mikor a zuhogó esőből belép egy kopaszodó, zavart tekintető férfi és az apja holttestét akarja. A kamera végigpásztázza a vigasztalan kórházi termet, majd többször is körbejárja a szánalmas, bocsánatkérő arcú építészmérnököt, aki minden körrel tanácstalanabbá és megrendültebbé válik. Kikeresik a holttest számát, kifizeti a kiadatás költségét és elébe tolnak egy hófehér csontvázat. A találkozás groteszksége ellenére szívbemarkoló, amelyhez Varga József átlényegült alakítása és a borongós gitárzene is hozzájárul.
Gazsó Zsuzsanna Nyári egyenlete teljesen Detipicasso andalító muzsikájára épül, leginkább „kísérleti klipként” tudnám definiálni. Az alkotó „abszurd hóttkomoly (montázs)játéknak” nevezi filmjét, amely a régifilmes hatás, a stopptrükkel összekötött ökörködések, fényképek és rajzok sajátos elegyét hozza létre. Könnyed, szórakoztató hat perccel ajándékoz meg, ám nehezen összevethető a program többi darabjával.
Szintén kilóg a sorból Salamon András Meséld el… című ötperces filmetűdje, amely a ’45-ös nyilas tömegmészárlásnak állít költőien szép emléket. Egy négyéves kislány a pesti alsó rakpartról a vízbe veti magát, így megússza a tarkólövést. Aztán elindul a pesti utcán, s lépésről lépésre változik az öltözéke, a környezete, a kora. Eszünkbe juthat a Virágok völgye című indiai szuperprodukció hasonló jelenete, ahol a főhős gyalogol át évszázadokat. A kislány végül vénséges anyókává töpörödik, egy fél tucat kopasz fiatal veszetten körbeugrálja és sörrel öntözi meg, de ő dacosan letörli és megy tovább, rendületlenül.
Cserhalmi Sára Szűkenszépen című filmje annál inkább párhuzamba állítható a családi viszonyokat (is) boncolgató Uszodai tolvajjal, a Hazatéréssel, Perrin György Szakadásával, vagy Lakos Nóra Hannájával. A Szűkenszépen egy széteső félben levő család széteső reggelének bemutatása, bizarr részletekkel fűszerezve: az apa hullarészegen hazatámolyog, majd felesége oldalán mély álomba merül, aki nagyon ki van éhezve, és a liftben fantáziálni kezd. Féltékenységgel elegy gerjedelmében visszarohan a hálószobába és „magáévá teszi” téli álomba merült mackóját. Rakoncátlan kisfiuk egy lámpaoszlop tetejéről lesi az eseményeket, a szemközti háztetőn pedig egy gonosz boszorka rosszmájúskodik. Györgyi Anna ijesztő pontossággal és hitelességgel játszik, kádba fojtási kísérlete pedig egy az egyben visszaköszön a Szakadásban. Itt is egymás mellett fekszik egy férfi és egy nő, de olyan idegenség árad belőlük, hogy nem lehetünk benne biztosak, férj és feleség-e. Perrinnél a férfi erőszakoskodik és nála is van kisfiú, de nem rosszcsont, hanem nagyon is bátortalan és félszeg. A rendező-operatőr sok részletet homályban hagy, nem derülnek ki egyértelműen a családi viszonyok, de maximálisan kárpótol esztétikumtól túlcsorduló képeivel. A végletekig kidolgozott vizuális világ és a gregoriánra emlékeztető szomorkás zene egyszerre melankolikus és fojtogató atmoszférát kölcsönöz a filmnek.
A Hanna nemcsak egy Krétakörös színészpáros, Katona László és Tilo Werner összeszokott játékától válik vibrálóan izgalmassá, hanem a helyzetkomikumok és a rejtélyes múltszilánkok adagolásától is. Két régi barát, egy égi nő, régi és új vágyak, filozofikus beszélgetések a szerelemről, borral leöntve.
