A 39. Filmszemle
kisfilmes zsűrijének elnöke, Kardos Ferenc díjátadó beszédében méltatta az idei rövidek magas színvonalát:
egyre gyakoribb az igényes megmunkáltság és
professzionális kivitelezés. És egyre többször térnek vissza sötét, alvilági
témák a fiatal rendezők munkáiban.
Réthelyi András Defekt című filmje egy „defektesként” kezelt tini csaj „defektesre” sikeredő kalandjait meséli el vérprofin, a Realistic Crew masszív zenéjével. A Defekt egy elkényeztetett, céltalan lány kitörési kísérletét szembesíti a kisemmizettek és prostituáltak farkastörvényeivel. Oxanával a milliomos apuka kocsijában ismerkedünk meg , és ott is búcsúzunk el tőle. Elege lesz a furikázásból, a megbundázott felvételiből, a kacsalábon forgó boldogtalanságból – élni akar és bosszút állni a világon – mint minden tizenéves. De amit a közönyösség és agyonsminkelt arcának maszkja mögött művel, inkább ellenszenvessé, mint szerethetővé teszi: befurakszik egy perifériára sodródott srácokból álló társaság hangárszerű lakhelyére, és amikor fogytán a lóvé, lazaságból szajhásdit játszik, de amint ráébred, milyen láncreakciót indított el, apucihoz menekül a súlyos következmények elől.
Kis Rudolf Péter Sütije szó szerint ütős darab Feriről, a pályakezdő bunyósról, aki első és egyetlen illegális ketrecharcára készül(ne) testben és lélekben, de egyik családtag, hívott vagy hívatlan vendég állít be az öltözőbe a másik után, a fiú szánalmas és kiszolgáltatott életének megelevenedett tablóját felvonultatva. A hideg fényű, lepukkant (al)világ jól illik a felvillantott vigasztalan emberi sorsokhoz. A filmkezdő zuhanyzás fémes képein mintha bronzba öntenék a főhőst, aki barátnője kegyetlenül időzített szakítását is rezzenéstelen, szoborszerű arccal fogadja. A néhol poénosnak szánt rágalmak inkább hiteltelenek, de a közös imádkozás a nagyfőnökkel, a hajvágás jelenete, vagy a befejezés titokzatossága feledtetik a dialógusok fogyatékosságait.
Géczi Dávid virtuóz könnyedséggel előadott gengszterfilmje, a Hangár egyesíti magában az eddig említett erősségeket és gyengéket. Makulátlan, helyenként szuggesztív képi megfogalmazás, pörgő, fordulatos dramaturgia, elnagyoltan megrajzolt, mégis működő karakterek az egyik oldalon, vicceskedő, olykor „nyögvenyelős” párbeszédek, a kelleténél súlyosabbnak szánt, de súlytalanabbra sikeredett jelenetek a másikon. A két főszereplő, Szabó Simon és Fogarasi Gergely mindent megtesznek a nézők sokkolása érdekében, ám a hol ironikus, hol brutális epizódok nem vágnak igazán földhöz. Talán éppen azért, mert túlságosan fel van vágva a nyelvük. A miskolci Celluloid Workshop segítségével létrejött produkció legnagyobb erénye, hogy hű marad a vállaltan zsánerfilmes stílushoz, és mindent – a képi világtól a nyelvhasználaton át a kifröccsenő művér mennyiségéig – a gengszterkedésnek rendel alá.
Szabó Simon Megyünk című saját rendezésében az ujjvastagságú aranynyakláncos, kigyúrt kopasz verőemberek világának emberibb, őszinte régióiba kalauzol finom humorú road-moviejával. A kezdőkép származhatna a Defekt valamelyik bulijáról is, a kopasz srácról pedig nem tudjuk meg ugyan, hogy mit melózik, csak annyi biztos, hogy haverja kedvéért kölcsönvette a főnöke kocsiját. De ebben a filmben nem az számít, ki honnan jött, hanem az, hogy ki merre tart: a haver idős nagyiját begyógyszerezve elszállítják Olaszországba, hogy még utoljára láthassa a tengert. Útközben a két cimbora megszivat egy benzinkutast, elszív egy jointot, pár percre felvesz egy eltévedt kínai turistát, a kopasz elmereng az utazás szépségeiről, a másik magában egy picit felhánytorgatja a múltat, de nem történik semmi drámai, életbevágóan fontos. És éppen ez a súlytalanság adja meg a Megyünk varázsát, hiszen nem akar többnek látszani, mint ami. Az egyszerű, életszagú párbeszédek, a majdnem végig a kocsi oldalára rögzített kamera puritán képei után éppen ezért olyan mellbevágó az utolsó snitt: a reszketeg nagyi sziluettje a lemenő nap fényében tündöklő tenger előtt. Nem véletlen, hogy Szabó Simon vitte el a kisjátékfilm egyik Kategória díját.