Perelman filmje nem újítja meg a filmnyelvet, de a Perzsa nyelvleckék a kiváló alakításoknak és a fordulatokban gazdag történetnek köszönhetően mégis számot tarthat érdeklődésünkre.
A film a már szinte kötelező „valós események alapján” felirattal indul, bár talán szerencsésebb lett volna, ha a készítők ezennel ezt elhagyják. A tömör elbeszéléseiről ismert német rendező-forgatókönyvíró veterán, Wolfgang Kohlhaase Erfindung einer Sprache című 1952-es novellája alapján készült a forgatókönyv; a képtelennek tűnő történet valóban megeshetett volna a második világháború borzalmai közepette, de ez inkább csak valószínűsíthető.
1944–45-ben a szövetségesek előretörése és a koncentrációs táborok fokozatos felszámolása során a nácik igyekeztek módszeresen megsemmisíteni minden népirtásra utaló bizonyítékot. A holokauszttal kapcsolatos hiányos források miatt a túlélők beszámolói elsődlegesek voltak a genocídium tényeinek feldolgozásában. Egy hasonló, oral history-t idéző helyzetre épít Vadim Perelman negyedik játékfilmje is, bár az elbeszélésbe egy kis csavart visz a fiktív nyelv használata.
Gilles-t (az argentin színész, Nahuel Pérez Biscayart, alakítja), az antwerpeni rabbi fiát, 1942-ben Franciaországban, Svájcba menekülés közben tartóztatják le a nácik. Szendvicsét egyik rabtársa perzsa mitológiagyűjteményére cseréli, ezzel magát perzsának hazudja – ennek köszönheti a sortűztől való megmenekülését. A tranzittáborba érve a beszélő nevű Kochhoz, az élelmezésért felelős századoshoz (a színpadról és filmekből egyaránt ismert Lars Eidinger alakítja) viszik, aki fárszit szeretne tanulni, hogy a háború után éttermet nyisson Teheránban. Furcsa, ellentmondásoktól nem mentes, de egyre sokrétűbbé és bensőségesebbé váló kapcsolat kezd kettejük között kialakulni, amihez természetesen a közös nyelv is hozzájárul.
A Reza Joon nevet felvevő Gilles ugyanis a túlélés érdekében egy fiktív nyelvet talál ki. A cél, hogy a háború végéig a náci századosnak használható fárszi nyelvtudása legyen. Cserében Gilles-nek nem a kőfejtőben kell a többi rabbal robotolnia, hanem konyhaszolgálatot teljesít, ami után délutánonként a századost perzsa nyelvre tanítja. A romániai premier előtti TIFF-vetítésen számos jelenetnél töltötte be nevetés a főteret, bár sajnos a nyelvtanulásból és a hamis identitásból fakadó helyzetkomikumok sora messze nem volt kamatoztatva.
Az álperzsa tanítása sokkal több lehetett volna annál, hogy Gilles egy halandzsanyelvet talál ki a táborba kényszerített, soknemzetiségű rabok nyilvántartásából és ezekből összerakva próbálja megjegyezni az alapszavakat. (A keleties hangzású, hatszáz szóból álló fantázianyelvet egyébként a Moszkvai Állami Egyetem egyik nyelvészprofesszora dolgozta ki.)
Perelman klasszikus formátumú történetben gondolkodott. A történet egyébként, a számtalan logikátlanság ellenére, beszippant, mindvégig izgulunk Gilles életéért. Az ő figurája egyébként sok ponton hasonlít a Schindler listája könyvelőjére, az ő listái azonban nem az életet jelentik, „csak”, a kitalált nyelv közvetítésével, emléket állítanak majd a tábor egykori lakóinak. Konkrétan 2480 személy nevét tudja Gilles a halandzsanyelv segítségével felidézni.
Ahogy a kitalált nyelv sem csak egymásra halmozott szavakból áll, nyelvtan és mindenféle logika nélkül, úgy a filmből is hiányzik egyfajta kohézió, és sajnos a nézőt is infantilizálja. Nem világos például, hogy miért kell a kivételezett helyzetben lévő Gilles-nek továbbra is a konyhán robotolnia, mint ahogy a náci tiszt motivációja sem egyértelmű. Teljesen fölösleges és nevetséges például az utolsó jelenet a Teheránba érkező Klausszal, ahogy a vámnál „lelepleződik” és ráeszmél, hogy becsapták, nem tud fárszi nyelven.
Mindenképpen fontos azonban kiemelni a két főszereplő alakítását, amiért érdemes végigülni ezt a nagy lehetőségeket magában hordozó világháborús drámát. Lars Eidinger az érzelmek nagyon széles spektrumát képes megmutatni, a feletteseinek megfelelni akaró, vereségre képtelen náci bürokratától, akinek legfőbb félelme, hogy átverik, a nyelvtanárát a halálmenetből kiráncigáló barátig. A törékeny Nahuel Pérez Biscayart pedig minden rezdülésében tökéletesen hozza az állandó félelemben élő, majd ebbe belefáradt zsidó fiút, aki leleményességének, eszének és nyelvtudásának köszönhetően egérutat nyer a pokolból.
A mellékszereplők viszont nagyon egysíkúak és a narráció következetlenségei miatt a kitalált nyelvről és az emlékezet működéséről szóló történet is kihagyott lehetőség lesz. Az Ukrajnában született, zsidó származású rendező nagyformátumú filmben gondolkodott, de alkotása nem hoz újat a holokausztfilmek sorában. A nyelvfilozófiai lecke, a nyelv által egy alternatív valóság megteremtése, valamint a náci tiszt és „nyelvtanára” közötti bonyolult kapcsolat sokkal többet ígért.
