Ha mindennapjainkban nem is kerülünk szembe túl gyakran a emancipáció, a hippi-korszak, a flower-power szabadságeszményének pozitív-negatív lecsapódásával, vagy nem mindig tudatosítjuk azokat, a kortárs irodalom és film nem feledkezett meg az egykori naturalista, korlátokat nem ismerő életformáról. Természetesen nem öncélúan.
Michel Houellebecq, a némaságába merülő francia író Elemi részecskék című regényének megfilmesítésére vállalkozott Oskar Roehler. Az adaptáció önmagában is nagy kihívást jelent, hiszen Houellebecq regénye a 90-es évek végén igencsak nagy port kavart irodalmi berkekben, miközben sikerkönyvvé nőtte ki magát, a pornográfia és a cinizmus, a társadalomkritika és a ponyvaregény határmezsgyéjén fogalmazza meg társas létünk mindig eleven problémáit, a szerelem, a szexualitás, az összetartozás, az egymás iránti felelősség törékeny egymásra vetülését. Roehler adaptációs kísérlete, a regény címét megőrző film nagyvonalakban követi a houllebecqi narráció vonalát, azzal a különbséggel, hogy a történetet áthelyezi Németországba, illetve befejezésül egy pozitív, moralizáló, fabulisztikus megoldást talál, elvetve a regénybeli kilátástalanság, a teljes pesszimizmus gondolatát.
A történet a maga egyszerűségében banális. Bruno és Michael féltestvérek, akik nemcsak egymástól, de anyuktól és apjuktól is távol, család nélkül nevelkednek fel. Az anyjuk, Jane a szenvedélyes szabad szerelem oltárán áldozza fel fiatalságát, megfeledkezve minden anyai kötelezettségéről. A fiúk megnőnek, felnőttként azonban képtelenek nemcsak a szerelemre, de a szexualitás is hiányzik – vagy beteges formáiban jelenik meg életükben. Bruno irodalomtanár és író, élete folyton elakad, a házassága nem működik, egyedül marad, szexuális vágyai kielégítésével próbálja pótolni sikertelenségeit: kikezd egy diáklánnyal, aki visszautasítja. És ezzel nemcsak a kielégületlen férfi kudarcait halmozza, hanem szakmai életútját is felfüggeszti. Michael mikrobiológus, igazi tudós, aki minden idejét a kutatásnak szenteli. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként oldható meg az emberi faj mesterséges szaporodása. Egyáltalán nem meglepő, hogy a harmincas éveiben járó fiatalembernek még soha nem volt szexuális kapcsolata, de úgy általában sem voltak érzelmi kapcsolatai, mint ahogy féltestvérének, Brunonak sem.
Az Elemi részecskék a 21. század fogyasztói társadalmában elmagányosodott, szeretet és szerelem nélkül élő, görcsökkel és frusztrációkkal teli ember helyzetét kíséreli meg bemutatni több-kevesebb sikerrel. A film eseményvilága négy párhuzamos szálon fut, a féltestvér-pár mindennapjai és múltja, valamint a Bruno és Christiane, illetve Michael és Annabelle kapcsolata, feltételezhető szerelme. Roehler filmje, a regényhez hasonlóan, nem nélkülözi a hiteles magyarázat eszközének szánt pszichoanalitikus módszerek képi bemutatását. A Bruno és pszichológusa közti beszélgetések, ezen belül Bruno monológjai alkalmat adnak a képi alterációra gyermekkor és felnőttkor, egykor és ma között és gyakran úgy tűnik, a vizuális argumentáció arra utal, hogy a fiúk nem hibásak, nem felelősek, mintha felmentést kapnának: a szülők rontották el, a gyermekkori traumákkal, a tabuk tiszteletbe nem tartásával mély, be nem hegedő sebeket hagyva.
A film pszichoanalitikus vonala megoldás nélküli, de Roehler felépíti a kiút lehetőségét is, Michael és Annabelle kapcsolata úgy, tűnik célba ér és reménykedve néznek jövőjük elébe, amint azt a film utolsó képei sugallják, Brunóval együtt, aki viszont egyedül maradt, társ, szerelem, jövő nélkül. A féltestvérek kapcsolata azonos minta szerint alakul, mintha Roehler ezzel is hangsúlyozná a végkifejlet fabulajellegét, Annabelle és Christiane megbetegedik, gyógyíthatatlan beteg mindkettő: Annabelle rákos, Christiane megbénult, mindkettőnek segítségre van szüksége. Michael sikeres kutatói pályáját függeszti fel Írországban és hazatér gyermekkori szerelméhez, míg Bruno a new-age szellemiségét magán viselő, hippi-táborban megismert barátnője betegségére nem reagál. Hosszas gondolkodás után felhívja telefonon, hogy betegen is szeretne vele lenni, vállalja őt – de Christiane éppen a telefoncsöngés közben veti le magát a sokadik emeletről.
A filmben sűrűn találkozunk bölcs gondolatokkal, az elején Einstein szavait olvashatjuk: a világot nem kell megérteni, csupán tudni kell eligazodni benne, majd nem sokkal ezt követően Michael maga írja felmondólevelében, hogy az igazság olyan mint az elemi részecske, nem osztható tovább. De mi az igazság? A filmbeli egyszerű tanmese-üzenete, miszerint ha időben lépünk, akkor a szerelem megmenthető? Hol az oszthatatlan igazság? A film csak részben ad választ a járható út kérdésére: csak egy lehetséges jövő kapuit nyitja ki.
Roehler új filmje eltér korábbi alkotásaitól. Ágnes öcsénk (Agnes und seine Brüder, 2004), A kitaszított (Die Unberührbare, 2000) filmjei rendkívüli filmalkotói bátorságról tettek tanúbizonyságot, amely valahogy ebből a filmből hiányzik, inkább konzervatív, langyos hangvétel jellemzi. Képi felépítésében ugyan a jól megszerkesztett kompozíció uralkodik, azonban hangulatában, üzenetében kompromisszumok sorozata fedezhető fel, rózsaszín lencsén láttatja azt a világot, amelyet korábban erős kritikával és iróniával, cinizmussal, fekete humorral közelített meg. Az Elemi részecskékben is gyakran használ komikus elemeket, de itt már nem érezhető a kifigurázás ereje, inkább a nézők kedvéért van, ahogyan Roehler ezt egy német lapnak adott interjúban megfogalmazta, ezzel a filmmel túl szeretne lépni a népszerűtlenségen. Úgy tűnik, sikerült is: a film nézettsége átlagos (ami Roehler eddigieihez képest jó), s ehhez – ne feledjük – nagy segítség a cím, ezáltal Houllebecq bestsellernek számító regénye is.
Vajon megéri-e a közönségízlés oltárán feláldozni a tisztánlátás, az elemzés, az értékelés, a kritika egyéni kifejezésformáját? A film ugyanis megfelel az átlagos mozinéző elvárásainak. Persze katarzist nem ígér, de a jó zenei vágás, az olykor túlszínezett képek kavalkádja, a gyakran előforduló szexualitás verbális és tényleges megjelenítése vonzóvá teszi az technikailag jól megszerkesztett alkotást.
