A Ready Player One olyan, mint egy Kung Furyba oltott Black Mirror-rész, amit Steven Spielberg blockbusteresítve dúsított monumentális geekeposszá. Azaz közel tökéletes filmélmény.

Ernest Cline 2011-ben írta meg geekbibliáját, ami azon túl, hogy első regénye volt, szinte azonnal kultszintekre repítette őt. Az amerikai író sosem titkolta, hogy Spielberg filmjeinek bűvöletében nőtt fel, így ki más lett volna a megfelelő ember ahhoz, hogy az általa ihletett történetet vászonra vigye, mint maga Spielberg? A történet magját Cline disztópikus víziója alkotja, amelyben csak enni, aludni és vécézni ugrunk ki a virtuális valóságból. 2044-ben az emberek lepusztult lyukakban élnek, ahonnan VR-szemüvegükön keresztül menekülnek át a „való” életbe, az OASIS-ba, ahol avatárjaikkal élik sokkal izgalmasabb és színesebb mindennapjaikat. A játék egyik megalkotója, James Halliday (a mindig remek Mark Rylance kaphatott volna egy kicsit több játékidőt) évek óta halott, ám továbbra is izgalomban tartja a játékosokat: elrejtett ugyanis egy easter egget, aminek megtalálásával a szerencsés játékos dollárcsilliárdokat és a játék tulajdonjogát is megkaphatja. A szebb napokat is megélt Wade Watts (Tye Sheridan) virtuális barátaival nekiáll megkeresni a tojáshoz vezető három kulcsot, de közben a rivális IOI cég marcona igazgatóját (Ben Mendelsohn) is meg kell előzniük. A történet maga nem túl bonyolult, ha valami, maximum ez adhat okot azoknak a fanyalgóknak, akik inkább társadalomkritikusabb, sci-fisebb élményre vártak. A mesejelleg miatt – és Spielberget ismerve – naivitás lenne a filmben felvillantott erősen negatív jövőkép aggasztó kérdéseinek megválaszolását várni. Nyilvánvaló, hogy közhelyekkel tarkítva a jó fog győzni, ám szerencsére a történet szerényen a háttérbe húzódva adja át a terepet az igazi szereplőknek: kiapadhatatlan popkultúracunaminak. Kicsit olyan, mintha az elmúlt 40 év összes ismert és a popkultúrába bebetonozódott filmes- és gamermítoszt fel akarná villantani. Ami pedig a film legeslegnagyobb erőssége: nem szájbarágósan, hanem olyan sebészi pontossággal beleillesztve, hogy a mozirajongók szívének geekebbik oldala kétpercenként összerándul a gyönyörűségtől. Elsőre felfogni is nehéz azt a mennyiségű utalást, tárgyat, szereplőt, akiket sikerült Spielbergnek (és a produkció jogi osztályának) idetrombitálnia. A Ready Player One tipikusan az a film, amiben sokadik nézésre is ki fogjuk kockázni a képernyőt, annyira részletgazdag, annyi rejtett utalás van benne. Kár is lenne ezeket ellőni, hiszen óriási élmény kiszúrni és felismerni a sokszor mindössze pár pillanatra felbukkanó utalásokat, de már a trailerben is látszik, hogy Spielberg a saját T-Rexét is lenyúlta magától. Ha lehet hinni a pletykáknak, Spielbergék a Trónok harca egyik sárkányát is megpróbálták megszerezni, sikertelenül – sokat mondó, hogy valószínűleg el is törpült volna a kikacsintás-hadseregben. A legnagyobb utalást (mit utalást, konkrét beemelést!) pedig tényleg nem lövöm le, legyen elég annyi, hogy ott igazán el lehet morzsolni Spielberg irányába néhány elismerő hálakönnyet. A nosztalgiavonatot segít tolni a remek zeneválasztás is – ez is retró. Szinte látom, ahogy Spielberg szalagok között kutakodik a zenék után, egy kazettás magnóba nyomja azt, és elégedetten hátradől. Ráadásul mindezt úgy, hogy állandó zeneszerzőjére sem tudott támaszkodni, John Williams ugyanis nem olyan teherbírású megszállott sztahanovista, mint Spielberg: utóbbi egyszerre készítette a Pentagon titkait és a Ready Player One-t, a zeneszerző pedig csak az előbbit vállalta be ezekből. Sebaj, beugrott az az Alan Silvestri, aki többek közt a Vissza a jövőbe-filmek zenéjéért is felelt, amit nem is szégyell megidézni. Az előzetest elnézve nem alaptalan az a félelem, hogy egy újabb megalomán parasztvakítást látunk. 2018-ban a nézők vizuális ingerküszöbe olyan magas, hogy már senkit nem lehet agyatlan CGI-orgiával kilóra megvenni, másrészt sokan hajlamosak öncélúan felhasználni a technika adta lehetőségeket. Ehhez képest a Ready Player One TÉNYLEG az a film, amit moziban, sőt IMAX-ben kell megnézni, mert az ember az egyik ámulatból a másikba esik, a látvány pedig maximálisan és épp elegendő mértékben szolgálja ki a cselekményt. Ráadásul a blockbusterek utóbbi időben egyre gyakrabban előforduló nagy betegségét is kikerüli: hiába majdnem két és fél órás a film, egy hangyakörömnyi üresjárat sincsen benne, úgy repül el a 120 perc, ahogy Wade hasít a DeLoreannel a T-Rex elől menekülve. Lehet, hogy volt Steven Spielbergnek néhány mellényúlása, de most bebizonyította, hogy továbbra is az egyik legrutinosabb rendező, aki nagyon is tudja, hogyan készítsen monumentális blockbustereket. A Ready Player One-nal elérte azt a bravúrt, hogy mindenkit megszólít: a filmőrülteket, a gamereket, a moziba véletlenül betévedőket, azokat, akik nem olvasták a könyvet, sőt, még azok sem fogják máglyára küldeni, akik a geekség Szent Grálját tisztelik a regényben.