Az új Minyonok film pontosan azt hozza, amit a minyonos franchise minden egyes darabjától (el)várunk: a kedves gonosztevő Gru életének egy újabb, szórakoztató fejezetét, amely „nem jöhetett volna létre” apró sárga barátai/önkéntes szolgái nélkül.
A 2010-ben elkezdett sikersorozatot kár lenne nem folytatni: a Gru (Despicable Me) nagyjából megnyolcszorozta a belefektetett összeget, úgyhogy üzleti szempontból okos ötlet volt újabb és újabb „bőröket” lehúzni róla: 2013-ban és 2017-ben készült két folytatás (nem túl fantáziadús módon Gru 2, avagy Despicable Me 2 és Gru 3, vagyis Despicable Me 3 címmel), és hamar megszületett a franchise spinoff-franchise-a a sárga gombóc szereplőkről, akik az antihősmesék igazán izgalmas szereplői, úgyhogy jött a Minyonok (Minions) 2015-ben, és most a Minyonok: Gru színre lép, amely tökéletesen illeszkedik a kölyöksaga korábban már megteremtett világába, ezúttal már nem Pierre Coffin rendezésében. (És akkor a számtalan, az egészestés filmeket promózó pár perces minyonos szösszenetet rövidfilmet nem is leltároztuk fel...)
Ezúttal egy előzményfilmet, egy „így jöttem”-történetet láthatunk. A 11 éves Gru minden zsiványságot elkövet, amit csak zseniális gyerekként ki bír találni, közben arról álmodozik, hogy bekerülhessen kedvenc gonosztevői bandájába. Hogy „rátermettségét” bizonyítsa, ellop tőlük egy amulettet, s ezzel kihívva a róluk kialakított idealizált képnek nem éppen megfelelő gengszterek haragját, és végveszélybe sodorva saját magát. Menekülés és egyéb mulatságos kalandok közben Gru mentort szerez, megtanulja, hogy egységben az erő, és segítők nélkül mit sem ér egy igazi bandita, sőt, maga mellé állít egy őrült tudóst is, egy igazi Q-t, akivel korábbi részekben már találkoztunk.
A film akciódús és szórakoztató, legjobb pillanatait természetesen a minyonok szolgáltatják, pl. végtelenül vicces, amint az apró, dundi, rövid végtagokkal felszerelt, és gyűlöletre vagy elszánt küzdelemre teljesen alkalmatlan manók kungfuzni tanulnak. Régi ismerőseink, Kevin, Bob és Stuart mellett egy negyedik figura is kulcsszerepet kap: ő Ottó, aki ha lehet, még ducibb és butusabb a többieknél, de a szíve és az áldozatkészsége ugyanolyan nagy. Sőt.
Persze a gonosztevők sem egyformák, ezt már a franchise minden lelkes rajongója tudja, itt azonban még egyértelműbbé válik ez a dolog. Mind igazi rocksztárok, még a gengszterfészek álcája is hangstúdió, Gru pedig posztereket az ágya fölött tartó, ábrándos rajongó. A „rossz” banditák fiatalok, energikusak, szuperképességeiket, nemüket, korukat és bőrszínüket tekintve meglehetősen sokszínű társaság. A „jó” banditának azonban van egy erőteljes tulajdonsága, ami őt a többiek fölé emeli: a kivénhedt rocksztárnak kinéző öreg tolvaj fő jellemzője a hűség és a betyárbecsület.
A fim humora szokás szerint jól működik, elsődleges (gyerek-) célközönsége buborékolva nevet rajta. Igazán új poén kevés van benne, cserébe erősíti a rajongói hűséget azzal, hogy sorra veszi az összes, már klasszikusnak számító minyongegt az imádott banántól kezdve a sárga popsik kivillantásig, a bohókás keveréknyelvtől a laborbeli csihipuhi-bénázásokig, a célközönséget kegyesen elkísérő felnőttek kedvéért pedig a minyonok Rolling Stonest énekelnek, s az alkotók betolnak néhány filmes utalást is James Bondtól Buster Keatonig. Nem is annyira tisztelgés ezzel a cél, inkább csak szórakoztató, súlytalan poénként bukkannak fel, mégis a történet szerves részeként, vagy éppen keresztreklámként: kiderül, hogy a Csizmás, a kandúr mémesedett, bociszemű „kérleléstechnikája” tanulható, és a minyonszemüvegek mögött is iszonyú viccesen működik, ugyanakkor ez a geg sokadszor használva már inkább csak azt sulykolja, hogy kedves szülő, ne feledd, ősszel jön a Csizmás folytatása!
A recept tehát a régi, a képek a sorozat megszokott forma- és színvilágát hozzák, az animáció szokás szerint elsodró ritmusú, a szupergonoszok világának legújabb története működik, a változatos műfajú dalokat ötvöző zenei világ extra hangsúlyokat ad, és hetekkel július 1-jei a bemutatója után a Gru színre lép tartja élvonalbeli helyét a mozikban. Érdekességként megjegyzendő, hogy ez minden idők leghosszabban promózott filmje (szinte két és fél év telt el az első trailer felröppentése és a bemutató között), és ez az az animációs film, amely miatt az angol mozik dresscode-ot vezettek be. A #gentleminions mozgalom ugyan hozzánk nem gyűrűzött be masszívan, mégis láttunk a moziban egy picusnyakkendős-öltönyös fiút, aki talán nem véletlenül került a kolozsvári plázába ebben a szerkóban. Mindenesetre a következő Minyonokra – ami kétségtelenül megérkezik, csak ki kell várni – mi is Gru-kéztartással fogunk megérkezni.
