Kedves idős úr, sűrű fehér szakállal és kevésbé sűrű, rikító fehér hajjal. Orrán legtöbbször vékonykeretes szemüveg ékeskedik, szája pedig gyakran füléig ér – ki az? Elsőre senki nem mondaná meg, hogy a rettegés nagymesteréről, Michael Hanekéről van szó. Na de mégis ki az a Haneke?
Haneke privát szférájáról nem sokat tudni – ami természetesen nem is baj –, de néhány alapvető életrajzi adat a nyilvánosságnak is kijutott. Az osztrák rendező 1942. március 23-án született Münchenben, gyerekkorát pedig az alsó-ausztriai Wiener Neustadtban (Bécsújhely) töltötte. Művészcsaládba született: apja Fritz Haneke, színész és rendező, anyja Beatrix von Degenschild, a bécsi Burgtheater színésznője. Eredetileg színész és zongorista szeretett volna lenni, de terveit nem sikerült valóra váltania, így a 60-as évek első felében filozófiát, pszichológiát és teatrológiát tanult a Bécsi Egyetemen. Tanulmányai alatt film- és irodalomkritika írással is foglalkozott – ekkor kezdett el igazán érdeklődni a filmek iránt –, 1967–1970 között pedig szerkesztőként és dramaturgként tevékenykedett az NSZK-beli Südwestfunk televíziónál. 1970-ben kezdett el filmeket írni és rendezni, és ahogyan akkoriban a legtöbb osztrák rendezőnek, karrierje televíziós produkciók készítésével kezdődött. Drámaíróként több német színpadi produkciót is rendezett, Strindberg, Goethe, Mozart és Bruckner műveiből, Berlinben, Bécsben és Münchenben is. A 70-es években és a 80-as évek elején számos tévéfilmet rendezett a Südwestfunk szárnyai alatt, így készült el többek között legelső alkotása, az After Liverpool (1974), a Drei Wege zum See (1976), a kétrészes Lemminge (1979) és a Wer war Edgar Allan? (1985) is. Nagyjátékfilmes sikerei közé a későbbiekben is becsúszott egy-egy tévéfilm, de egyikük sem volt kivételesen sikeres vagy maradandó. Haneke neorajongói igen nehéz feladattal találják szembe magukat, ha bármelyik régi tévés alkotást újból a felszínre szeretnék ásni.
Nagyjátékfilmes rendezőként 1989-ben debütált A hetedik kontinens (Der Siebente Kontinent) című alkotásával, melyet a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon is díjaztak, mégpedig egy Ernest Artaria-díjjal. Ez a film is tévéfilmnek indult, ám nem meglepő módon, egyik televíziós társaság sem fogadta el Haneke nem mindennapi forgatókönyvét. A gleccser-trilógia (a „Vergletscherung” német kifejezés után szabadon) első része egy példás életet élő családról szól, akinek tagjai egyik pillanatról a másikra felszámolják magukat. Ezt az egzisztencialista, enyhén posztmodern alkotást egy osztrák újságcikk inspirálta, mely egy család (apa, anya, kislány) kollektív öngyilkosságát adta hírül. A film három részre tagolódik, ebben a három részben pedig a család utolsó három éve elevenedik meg. Az első rész egy átlagos családi reggel bemutatásával veszi kezdetét – de talán mégsem teljesen átlagos abból a szempontból, hogy itt minden mozdulat ijesztően gépies. Reggel hat óra, szól az ébresztő, a szülők felkelnek, elhúzzák a sötétítőket, fogat mosnak, az anya felkölti a kislányt, cipőt húznak, megetetik a halakat, kávét főznek, megreggeliznek, majd kihajtanak a garázsból, elviszik a kislányt az iskoláig, majd munkába mennek. Mindez idillinek is tűnhetne, de a Haneke által eszközölt hiányosságoknak köszönhetően ijesztően monoton procedúrának tűnik. Nem látunk arcokat, csak feldarabolt közelképeket, melyek kezeket, karokat, lábakat, hátakat, és legtöbbször csupán tárgyakat (cipő, kilincs, fogkefe) ábrázolnak. A kamera sokáig elidőz a tárgyakon, és ez megy végbe mindhárom részben, vagyis három éven keresztül, egészen a tragédia bekövetkeztéig. A filmben tehát gyakorlatilag nem sok történik. A minimalista stílusú Robert Bresson hatása erőteljesen érződik, emellett pedig arra is felfigyelhetünk, hogy több jelenetet is Antonioni-módra épít fel, mondhatni továbbviszi azt, amit Antonioni elkezdett. Hosszú jelenetek telnek el a szereplők hallgatásával, majdnem teljes mozdulatlanságával. A szereplők rengeteg időt töltenek el semmiségeknek tűnő cselekvésekkel (ücsörgés autómosás közben, bevásárlás, séta a gyárban), ami rendkívül lelassítja a filmet. Az üres mindennapok lefolyása, a rutinszerű cselekedetek bemutatása és többszöri ismétlése nagymértékben emlékeztet Chantal Akerman korai alkotásaira is, például a Jeanne Dielman, 23 Quai du Commerce, 1080 Bruxelles (1975) című filmre.
Három évvel ezután következett a Benny videója (Benny’s Video), mellyel rendezőnk neve Európa-szerte ismertté vált, 1993-ban elnyerte vele az Európai Filmdíjat. A film középpontjában a kamaszodó Benny áll, akivel egyáltalán nem törődnek a szülei, így jobb híján minden idejét videózgatással és erőszakos felvételek nézegetésével tölti. Nagy kedvence egy disznóöléskor készített felvétel, melyet számtalanszor megnéz, lelassítva, visszapörgetve, minden pillanatát aprólékosan kiélvezve. A videokölcsönzőben megismerkedik egy lánnyal, akit „bevezet elektronikus házikápolnájába, hogy aztán a kamera szeme láttára feláldozza a kíváncsiság és az unalom istenének”1. Első két nagyjátékfilmje, harmadik filmjével, az 1994-ben megjelent 71 töredék a véletlen kronológiájából (71 Fragmente einer Chronologie des Zufalls) című alkotással trilógiát alkot, a „lelki elhidegülés”, az elidegenedés trilógiáját. Ez a három film nem egy folytatásos történetet mesél el, a részek még csak nem is függnek össze, mégis annyira tipikusan hanekés folyamatok uralják, hogy lehetetlen nem észrevenni bennük a közös ponto(ka)t. Habár az elidegenedés témáját tekintve Haneke összes filmje tagadhatatlanul egy tömör egészet alkot. A 71 töredékben látszólag összefüggéstelen emberi sorsokat látunk. 71 felszabdalt részecskében elevenedik meg a napjainkbeli Bécs mögötti feltartóztathatatlan apátia és életundor, melynek végül egységesen áldozatává válnak a (látszólag összefüggéstelenül) felsorakoztatott karakterek. A hetedik kontinenshez hasonlóan a 71 töredéket is egy újságcikk inspirálta: 1993. december 23-án egy 19 éves diák, Maximilian B., megölt három embert egy bécsi bankban, majd öngyilkos lett – főbe lőtte magát. Hanekénél megszokhattuk, hogy a film első órája (vagy kis túlzással másfél órája) csak a bevezető mindahhoz, amit az utolsó percekben fogunk látni – ez a 71 töredékben sincs másképp, viszont ez a rendező első olyan filmje, amelyben nem csupán egyetlen egy családra összpontosít. A film 96 percében tehát végigkövethetjük egy román gyerek sorsát, aki Bukarestből szökött Bécsbe egy jobb élet reményében, egy átlagos fiú mindennapjait a bentlakásban, egy magányos öregember egyhangú életét, egy problémákkal küszködő házaspár kudarcait, valamint egy pár örökbefogadási próbálkozásait egy kislánnyal (majd később a román gyerekkel) – az ő sorsuk találkozik össze egyetlen jelenetben, amikor az „átlagos” fiú ámokfutást rendez a bankban, majd magával is végez. A látszólag összefüggéstelen, széteső történet tehát róluk szól, kockáról kockára ők elevenednek meg, noha gyakorlatilag semmi számottevő nem történik velük a film során. Haneke az egyének lelki nyomorát szemlélteti (a karakterek képzelt bilincsben vannak) a már megszokott rutincselekvések sorozatos bemutatásával, ám ebben a filmben már feltűnően szélsőségesen bánik a snittek hosszúságával és a cselekvések monotonitásával, önkényesen teszteli a néző türelmét.
1995-ben Haneke is részt vett a Lumière and Company című projektben, melynek lényege az volt, hogy 40 nemzetközi rendező egyenként el kellett készítsen egy 52 másodpercet meg nem haladó filmecskét, legtöbb három jelenettel, ráadásul a Lumière fivérek eredeti felszerelésével – olyan megkötésekkel, mintha csak 1895-ben lennének.
1997-ben következett a Furcsa játék (Funny Games), mely Haneke számára határozott löket volt a világhírnév fele. A történet mesébe illően kezdődik (a főcímbeli thrash metal dallamokat leszámítva): egy jómódú család ellátogat hétvégi házukba, ahol a város zajától messze szeretnének eltölteni néhány kellemes napot. Két unatkozó pszichopatának köszönhetően viszont ez nem sikerül nekik. A két fiatal fiú túszul ejti őket, és számukra nagyon elmés és vicces „játékokra” kényszerítik a család tagjait. Ahogy Hanekénél megszokhattuk, itt is a belső tortúráztatáson van a lényeg, explicit erőszakot egyáltalán nem látunk, noha a végeredmény elkerülhetetlenül a halál. A felháborodást keltő alkotás meghozta a rendező első Arany Pálma-jelölését Cannes-ban – a győzelem viszont még váratott magára. 2007-ben, a vérbeli Haneke-rajongók nem kis meglepetésére, elkészült a Furcsa játék egy snittről snittre azonos amerikai remake-je. Az európaiak fanyalgására és az amerikaiak nagy örömére a Haneke filmjeiből megismert és megkedvelt osztrák színészeket (Ulrich Mühe, Susanne Lothar) Hollywood szokványos arcai (Naomi Watts, Tim Roth) váltották fel. A miliő és a színészek megváltoztatásán kívül szemernyi különbség sincs a két alkotás között, a remake mégis nyomatékosan megosztotta a nézők véleményeit.
Ugyancsak 1997-ben készült el A kastély (Das Schloss) című Kafka-adaptáció. Ez kissé elüt az eddigi Haneke filmektől, kevésbé tipikus, és nem véletlenül van tévéfilm íze, hiszen eredetileg az osztrák televíziónak készült. A már megszokott módon Ulrich Mühét szerepeltető film talán túl szárazra sikeredett, noha precízen követte a Kafka által megszabott irodalmi vonalat. Adaptációnak tökéletes, filmnek viszont gyengécske – ez volt a közönség hivatalos ítélete. Ez a bicsaklás mégsem számított rossz előjelnek, sőt! Ezzel az adaptációval Haneke valójában egy grandiózus fejezetet zárt le, összes erejét a következő korszakra gyűjtve, a francia koprodukciók, kiérdemelten nívós díjak és híres francia színészek érájára koncentrálva. Az ezredforduló utáni sikerekről a Haneke-portré második részében lesz szó.
1 Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál (A Haneke-gyilkosságok). Filmvilág 1999/2: 12–15.