A 35. Magyar Filmszemlén is megejtette évenkénti szokásos bemutatkozását a magyar filmes szakképzést biztosító Színház és Filmművészeti Egyetem, amikor öt blokkban vetítette az idei vizsgafilmek termését. Adásrendezők, televízió-rendezők és kameramanok egyaránt számot adhattak tudásokról – volt itt minden: Örkény-adaptációk garmadától televíziós riportokon ívelt az út a kisjátékfilmekig. Vegyes színvonal: biztos technikai tudás, hiányos történetek, érdekes csírák jellemezték ezt a mintegy harminc filmet – lássuk most az említésre méltóakat.
Talán nem ok nélküli a feltételezés hasonló jellegű vizsgafilmek láttán, ha szinte körvonalazódni látjuk a megvalósítani kívánt feladatot. A televízió-rendező szaknak idén szemlátomást egy Örkény-adaptáció elkészítése lehetett a feladat, legalábbis az elkészült mintegy fél tucat kisfilm erről tanúskodik. Örkény egypercesek forogtak televíziós körülmények között, stúdióban, videóra. A legtöbben tisztességesen végrehajtották a feladatot – a szöveg minden egyes szavát követték a képek. Némi újdonságot kevert ebbe az állóvízbe Kozma Krisztina, aki A Végzet című, pogácsamérgezős történet feldolgozásában a népi mesemondás hagyományaival ötvözte az elbeszélésmódot. Szintén különleges megoldásokat keresett olimpiai bajnok vízilabdázónk, Hesz Máté, aki az Extázist helyezte a némafilm és a burleszk hagyományaira. Kár, hogy nem vitte végig következetesen a felvállalt stílust, és egy silány bolti dialógus kedvéért megszakította a koncepciót. Nem érdektelen Stefan Kornélia A hír című kisfilmje sem, amely az egyperces szöveg abszurditását domborítja tovább, amikor a mindennapi esetet a kereskedelmi televíziózás híradóinak stílusában tálalja. Faix Csaba a Casanova-mítoszra épülő Párbeszédben ügyesen ugrál ide-oda múlt és jelen között, kissé hosszúra nyújtva az expozíciót, de így tud igazán csattani a befejezés.
A televíziós kollégák némelyike azonban a televíziós riporttal jelentkezett, amelyek a mozikörülmények hatására tűnhettek volna dokumentumfilm-szerűségeknek is. Ezek a közel negyedórás szösszenetek rendelkeztek ugyan a hasznos és érdekes témaválasztás erényeivel, de ennek a jól kiválasztott témának az alapos és tiszteletteljes fel- és kidolgozása már cseppet sem volt jellemző. Schuszter Richárd és Stefan Kornélia A kínai falon innen című ismeretterjesztésükben a magyarországi ázsiaiak sorsát próbálják meg összefoglalni a Négy Tigris történetén átszűrve – kevés sikerrel. Bár a kisfilm egyes pontjain nyújt valódi ismeretterjesztést is, de a sokszínű kavalkád a sokat markol, keveset fog közmondást jutathatja inkább a néző eszébe. Kovács Nóra és Manhalter Dániel Egy nap a zöldségesnél …és a hentespult mögött című riportjukban a fehérgalléros értelmiségi kétkezi munkára való rácsodálkozását vették videóra, de a tanmese az álruhás riporterekről a hússtand és a zöldségespult mögött leginkább kínos és sablonos marad, a rettentő hangminőségről már nem is beszélve. A legarcátlanabbul Kazimir Annamária bánik riportalanyaival a hangzatos című Mérlegen a valóság riportjában, amikor az egykori MÉH-telepek rendszerváltás utáni sorsát firtatva nevetségessé teszi a kisfilmjében megszólaló hajléktalanokat.
A legfigyelemreméltóbb és legkiemelkedőbb kisfilmek kétségkívül az adásrendező szak harmadéves diákjaitól származtak. Hasonló kaptafára készült két kamaradarab is (ld. feladat-elmélet): Nagy Anikó Sablonok című fekete-fehér kisfilmje kvázi-mozdulatlan szereplőre épül minimáltérben: egy nő ül a kocsijában a dugó kellős közepén. Ebben a zárt térben a modern technika segítségével jelenik meg a főhős kapcsolatrendszere – a csinos nő mobiltelefonálgat. Egy történet pedig szépen és lassan bontakozna ki róla, de az apránként építkező sztorit egy suta befejezés vágja haza. Ugyanez a minimáltér: autó és mobiltelefon a témája Engelbrecht Ritának A baleset című kisfilmjében. A szereplők száma kettőre emelkedett: ifjú házaspár autózik vidéki szülőkhöz. A látszólagos idillt a címben is előre jelzett hirtelen fékezés rombolja le, amikor a semmiből hirtelen egy öngyújtó kerül elő. Szó szót követ és eddig titkolt viszonyok, problémák kerülnek egy szempillantás alatt a felszínre, kemény szóváltások után azonban mind a dialógus, mind a formanyelv leül egy kissé, és ismét ügyetlen befejezésben derül fény egy közös gyerek létezésére.
Mátyássy Áron két filmmel is jelentkezett, méghozzá két nagyon eltérő munkával. A Nyári délutánban egy fiatal pár szokványos, már-már unalmasnak mondható randevújának történetével ismerkedhetünk meg, amelyen ugyan próbál csavarintani egy metafizikus erdőbeli eltévelyedés, de végül egy szandál által feltört láb körül ül le a dialógus és a film egyaránt. Mátyássy ezért, nem ezért, a metafizikai vonalat viszi tovább Immanens című, Győri Márkkal közösen készített etűdjében. A Nyári délutánnal ellentétben cseppet sem szokványos az Immanens, misztikától sem mentes felhangok okoznak borzongást. Két szereplő mondja véget nem érően ugyanazt a szöveget, néhol egymásra rácsúsztatva, de időben és térben egymástól távol, azonban a film vége felé a kép és a hang sem őrzi már immanens egységét – transzcendens kérdések hangzanak el közben: némileg a Verbinski-féle A kör juthat róla eszünkbe.
A stilizálásban legtovább minden bizonnyal Horváth Edina lépett, mintegy Mullholland Drive-i magaslatokra tört Maybe Baby című etűdjével – mindvégig következetesen őrizvén a címben jelölt Maybe-t. Három figura: a férfi és egy szőke meg egy barna. Hogy valójában ki kicsoda ebben a történetben, az nem derül ki egyértelműen, szőkeség és barnaság egymásba átjátszhatóvá válik, és hogy teljes legyen az érthetetlenség és a zűrzavar, ezúttal a Sarkban, és nem a Silencióban csendül fel a dal. Az ötletes, bár zavaros történet teljesen konvenciózusan építkezik, és nem is csattan igazán, csak bizonytalanságot kelt. Hasonlóan zavart épít Déri Balázs a Születésnapodra (a katalógusban Fény I.) címet viselő kisfilmje. A film szemmel láthatólag a külvilág számára észlelhetetlen főhős fénnyel való különös és bizarr kapcsolatára épülne, de mivel semmi konkrét nem derül ki erre vonatkozólag, a befejezés sem tud hatni – talán majd a Fény II. segíthet a megfejtésben.
Némileg kakukktojásnak tekinthető ebben a felhozatalban Rune Ness, aki a főcím tanúsága szerint a London Film School-ban végzi tanulmányait, azonban a SZFE gyártotta Last Whisper című horroretűdjét. A pretextus ezúttal a Psycho és a doppelgänger-elv– rejtélyes gyilkosságok, és egyre inkább úgy tűnik, hogy önmaga után nyomoz a főhős.
A szemle legötletesebb, leghumorosabb filmjével minden bizonnyal a Tóth Barnabás – Simonyi Balázs duó jelentkezett: a (terep)Szemlét nem véletlenül válogatták be a kisjátékfilmek versenyblokkjába is. A „szigorúan fikciós” történetben az operatőr-rendező páros játsszák a főszerepeket is: elszállt magyar filmesek a nagy magyar pusztában keresik a helyszínt a kétségbeesés-jelenethez – „amikor a Székely B. eltéved a mezőn”. A videóra készült, lila köddel és szélzúgással felturbózott kisfilm ready-made hatását akarja kelteni – hogyan szeretné a magyar filmművészet megváltani a világot. A „celluloid frusztráció” pimasz fricska a magyar film örökbecsű hagyományai felé, igazi vidám felüdülést nyújthatott nemcsak a vizsgafilmek, de a verseny mezőnyében is. Mindezt úgy, hogy a film minden idők legrövidebb forgatását és legminimalistább munkálatait tudhatja maga mögött.
Tóth Barnabás jelentkezett komolyan vehető „normális” alkotással is, a Szerelem meg hal című harminc perces filmjében a csajozás és a pecázás párhuzamait járja körül – a forgatókönyvet a méltán népszerű Podmaniczky Szilárd jegyzi. Miután Tóth a szemleközönségnek a (terep)Szemlével mutatkozott be, némileg meglepő, hogy mennyire letisztult képkezelést és színészvezetést tud véghez vinni, ha komolyan gondolja a dolgokat. A két főhős párbeszédei a csalik, a beetetés, a kifárasztás és területválasztás körül forognak – megannyi hasonló területe a párválasztásnak és a horgászatnak.
A rövid filmetűdök ügyes ötletek gazdag tárházát vonultatják fel és kamaradarabok kifinomult használatáról, biztos és látványos képi formanyelvről, valamint hiányos dramaturgiai készségekről tanúskodnak: frappáns megoldások híján sokszor fordulnak inkább a stilizáció és a klisék felé. Hihetetlen precizitással és biztos kézzel bánnak már a kamerával, szemet gyönyörködtetően kocsiznak és daruznak – minden bizonnyal ott van a tudás a kisujjukban. Már csak használni kellene tudni.
