Mostoha sors jut az információs blokkba sorolt alkotásoknak a Magyar Filmszemlén, mivel az nem képez egy jól definiált jellegzetességekkel rendelkező kategóriát, nagy költségvetésű játékfilmektől home video-szerű bohóckodásokon keresztül dokumentumfilmig minden belefér, ezért sosem lehet igazán tudni, mire várjon az ember. Talán éppen ezért időnként értékes felfedezéseket is lehet itt tenni.
Alternatív történelmek
Évek óta ennek a blokknak a tagjai például Jancsó Miklós új filmjei. Kapa és Pepe közös mozgóképes története már a tavalyi darabban fordulóponthoz érkezett azzal, hogy hőseink a mai Magyarország pillanatnyisága után a történelem viharába keveredtek. A Kelj fel komám, ne aludjál a kelet-közép-európai (vagy csak specifikusan magyar?) történelembe vetettséget dolgozta fel, finom humorral, félig rejtett utalásokkal arról beszélt, mennyire képtelenek vagyunk a múlthoz természetesen, görcsösség nélkül viszonyulni. Jancsó az idén folytatta ezt a – most már láthatóan jól kitaposott – utat. Amint azt a sorozat előbbi darabjaihoz képest sokkal egyértelműbb, kevésbé enigmatikus cím is jelzi, ebben a filmben nyíltan, kendőzetlenül a történelemről van szó. A mohácsi vész pragramatikus példázat, vagy nevezhetjük ellenfilmnek: a magyar közéletben megerősödő nacionalista hangnemre és a „nagy” történelmi múlt túldicsőítésére reagálva az idős mester megmutatja, hogyan lehet kifigurázni mindezt. Amíg azonban az előző filmben a karakterek, az abszurd helyzetek voltak átitatva ezzel a gondolattal, és a közvetlen kimondás hiánya miatt az egész mintha valami általánosabb érvényre tett volna szert, ez utóbbiban mindent a szánkba rágnak. A „legnagyobb magyar tragédia” ironikus felülírásával, kicsúfolásával Jancsó enyhén polgárpukkasztó attitűddel mondja el, hogy semmit sem szabad mereven szentnek, érinthetetlennek tekintenünk. Amely üzenettel akár egyet is lehet érteni, de ez az előző filmből már legalább ennyire világos volt.
Sokkal felkavaróbban szól a történelem általi érintettségről Gimes Miklós Anya című, már a Titanicon is bemutatott egész estés dokumentumfilmje. A Magyarországról származó, ám Svájcban nevelkedett fiatalember – maga a filmes – anyja mesélésével és a film készítésével egy időben fedezi fel eredeti hazáját, az ottani ismeretlen viszonyokat, és vele együtt önmaga és anyja múltját. Az Anya különlegessége pontosan ebből a személyes bevonódottságból származik, a szerző/narrátor idegen akcentusa is jelzi, mennyire saját életének lenyomata ez a film. Az ’56 után elmenekült fiatal anya férjét Nagy Imrével együtt kivégezték, de a hidegháború után hazatérve sem tud maradéktalanul a mártír özvegye lenni, mert férje volt szeretője is ebben a szerepben tetszeleg. A film nemcsak fia, de Gimes Lucy számára is lehetőséget teremtett a múlttal való szembesülésre, a második világháború utáni kommunistapártiság, a gyakran félrelépő férjjel való ambivalens viszony újragondolására: az önmegismerésre. Azt hiszem, erre utalt az a hang a sötét moziteremben, amely a ’vége’ főcím alatt teljesen ismeretlenül azt súgta a fülembe: „már tizedszer látom, és még mindig fedezek fel újat benne”. Csak a villany felgyúlása után vettem észre, hogy végig Gimes Lucy ült mellettem.
Dokumentumfilm és fikció között
Hasonlóan személyes jellege van annak a filmnek, amely egy amatőr vándorszínész család mindennapjait mutatja be. A sztereotípiákból építkező, rutinszerűen készült televíziós dokumentumfilmekkel ellentétben innen teljesen hiányzott a megrendezettség, nem voltak beállított jelenetek és bölcselkedő interjúk sem. Szentgyörgyi Rozi és családja élte az életét, és mint a vetítés után elmondta, hagyták, hogy az operatőr ott koslasson körülöttük. Életük apró semmiségei – a reggeli uzsonnakészítés, a kifizethetetlen számlák fölötti aggódás, az erdélyi osztálykirándulás előkészítése – és ünnepei – a próbák, a közös zenélések a barátokkal vagy a nyári előadások – közvetlenül megtörténnek a vásznon, és ebből lesz a film. Készítői szabadkoztak, hogy ez nem dokumentumfilm, mert nem felel meg a formai szabályoknak. Pedig ez mégsem más, frissessége, közvetlensége miatt talán éppen ilyen az igazi dokumentumfilm: lehetővé teszi számunkra, hogy néhány percig szereplői életét éljük.
Valójában dokumentum és fikció között helyezkedik el – bár inkább az utóbbi fele billen el – Alberto Negrin műve is. A Perlasca – egy igaz ember története című film az egyik a kettő közül, amelyekről érteni vélem, miért kerültek az információs kategóriába. Az olasz-magyar koprodukcióban készült, meglehetősen nagy költségvetésű alkotás ugyanis egy magyar környezetben játszódó, ám alapvetően olasz film. A zsidómentő olasz üzletembert alig heroizáló mű nagy erénye, hogy szakít időt arra, hogy a második világháborús Budapestet idegenként látó Perlasca alacsony fokú személyes érintettségére, kívülállására is rávilágítson, és nem próbál nagy világmegváltó eszméket tulajdonítani neki. A film élvezhető, dinamikus, néhány erős jelenettel rendelkező, ám valószínűleg felejthető, korrekt tisztelgés egy különleges ember emléke előtt.
Hasonlóan köztes helyzetben van Ömer Kavur Találkozás című munkája is, amely kifejezetten török film, és csak a gyártó Objektív Filmstúdió miatt vannak magyar vonatkozásai. A rendező az utóbbi időben Magyarországon is forgalmazott török filmekből megismert szikár elbeszélésmóddal enyhén melodramatikus, ám hiteles történetet mesél el.
Kísérletezések
A blöff és a különleges kísérleti film között egyensúlyoz – talán sikerrel – a Nomen est omen. Szalay Kristóf munkája félig happeningnek is beillik, hiszen a film egyik jelenetében maga a rendező szaladt a vászon elé, hogy a vetített kép lelője. Jópofa fintor akart lenni a rengeteg, többé-kevésbé véres gyilkossággal tarkított videó elején az a bejelentés, amely szerint a filmben egyetlen csúnya szó hangzik csak el, és senki sem dohányzik. A Fecó művésznéven futó figurára és az ő mesterkélten esetlen mozdulataira épített történetben a Szabó János nevű metróvezető megelégeli az átlagos neve miatti állandó összetévesztést, és elhatározza, hogy kinyírja összes, több mint ötezer névrokonát. A film ezután fennmaradó nyolcvan percében azt nézhetjük végig, amint ezt megteszi, bár a szerző volt annyira gáláns, hogy nem nézette meg velünk az összes gyilkosságot. A film onnantól kezd a nézőkkel szemben kegyetlenné válni, mikor a főhős pisztolyt szerez: addig ugyanis változatos öldöklési módokban gyönyörködhetünk, ám ezután csupán a golyó általi halál gyors, ám unalmas sokszori ismétlődése maradt. Azonban a nézői türelem eme – remélhetőleg tudatos – megölése valószínűleg szerves része a kísérleti jelleggel óhatatlanul párosuló polgárpukkasztásnak; még tépelődöm azon, hogy a végén található, poénosra sikeredett fordulat megérte-e részemről a fáradtságot. Talán igen. Ezt jelezheti az is, hogy a film időközben megnyerte a Független Filmszemlét.
Biztosan nem a válaszom azonban akkor, ha a Hatvani Balázs neve alatt futó Indiai cseresznye; hülyeség, lovagok, miegymás című semmivel kapcsolatban teszik fel ugyanezt a kérdést. A home videóknál is rosszabb minőségben felvett, a film csúcspontján egy lóbabtól elszenvedett hatalmas szellentés-koncerttel „parádézó”, unalmas, ötlettelen, de görcsösen poénkodni akaró, gyerekes munka számomra végképp érthetetlen módon került a szemle programjába.
Lehetetlen egységesen értékelni egy ilyen kavalkádot, amiről csupán egy dolog mondható el: semmilyen válogatási szempont nem érvényesült az összeállításakor. Ráadásul mivel sajtóvetítés belőlük csak a kiválasztottaknak jutott, és a lehetetlen időpontokban tartott előadásokra jegyet is nehéz volt szerezni, a fenti beszámolóból akár fontos filmek is kimaradhattak. Azt hiszem, a Filmszemle szervezőinek ideje lenne elgondolkodni azon, hogy a versenyprogramból kimaradó, ám valamilyen okból mégis bemutatásra érdemesnek tartott filmekből tematikus, identitással rendelkező blokkokat hozzanak létre, amelyeket így biztosan sokkal többen néznének meg.
