Tudor Giurgiu új, Nagyszeben 1989-as eseményeit feldolgozó filmjének forgatására látogattunk el.
A jelenlegi háborús hangulatban akár rosszul időzített egybeesésnek is tűnhetett, hogy a nagyszebeni Spartacus utca lakói egy hideg, álmos márciusi reggelen fegyverropogásra és jajveszékelésre ébredtek. Pedig a Kalasnyikovokba rejtett vaktöltények mindössze egy 32 évvel ezelőtti telet próbáltak felidézni. Szerencsére a környék lakói nem vették rossz néven a zajongást, sőt – amennyire az utcát lezárni hivatott rendfenntartó erők engedték – még bámészkodni is meg-megálltak. Amint leparkoltam a kocsit a római gladiátor-felkelőről elnevezett utca lezáratlan felében, egy töltőállomáshoz közel, egy munkahelyét túl sok időre elhagyni képtelen benzinkutas megkérdezte, hogy mi történik ott. Filmforgatás van, válaszoltam, én is oda megyek. Ahaaa, reagált „most már mindent értek” arckifejezéssel. Mivelhogy itt látta korábban azt a színészt a Las Fierbinți-ből, magyarázza.
Fogalmam se volt, hogy kiről beszél, mert a kortárs román televíziózás eme műremeke mindeddig szerencsésen elkerült. Ahogy közelebb kerültem az útkereszteződésben dolgozó stábhoz, egyből összeállt a puzzle: Toma Cuzint pillantottam meg, aki nélkül nemcsak a Las Fierbinți című népszerű sitcomot nem lehet elképzelni, de lassan kortárs román filmet sem. Az összes újhullámos rendezővel dolgozott már Radu Judétől Porumboiuig, így hát Tudor Giurgiuval is – a rendező Szeben ’89 munkacímű filmjének is ő az egyik főszereplője. A hosszúra nyúlt, robbanást, lőszereket és egyéb súlyos dolgokat is felsorakoztató forgatást nemrég fejezték be: ugyan a film Nagyszebenben játszódik az 1989-es forradalom idején, zömét mégis Brăilán és Bukarestben forgatták, pár fontos kinti jelenetet viszont tényleg a dél-erdélyi városban valósítottak meg. „Sajnos vagy hálistennek a mai Nagyszebennek nagyon kevés köze van az akkori városhoz” – árulta el Tudor Giurgiu, „az élet megy tovább, nagyon nehéz korhű filmet készíteni manapság Romániában, mivel minden hatalmas léptékben változik, »termopánosodik«, oszlopok, épületek, autók – minden. 1989-es állapotokat tükröző kórház is alig volt már Bukarestben, úszómedencéből is csak egyet találtunk. Brăilát sajnos kissé elkerülte a modernizálás, de ott még találtunk macskaköves utcákat is, amire szükségünk volt ahhoz, hogy megvalósítsuk a korabeli Szebent. Ezzel együtt mindenképpen szükségünk volt olyan külső szebeni felvételekre, amelyek ikonikus igazi helyszíneken játszódnak.”
Tény, hogy a díszletes csapat kihozta az utcácskából azt, amit lehetett: egy modern, sebességkorlátozást jelző közlekedési tábla például korabeli, rozsdás párjára volt kicserélve mindössze egy színes, kerek nyomtatvány és némi kétoldalú ragasztó segítségével. A korabeli autókról, fegyverekről és ruhákról nem is beszélve – kissé rossz érzés is volt a zöld posztóba öltözött, vakra töltött gépfegyverrel mászkáló „katonák” között ténferegni. Ezzel együtt nagyon sok munkája lesz az utómunkán dolgozóknak, hiszen „temérdek látványelemet csak utólag lehet eltüntetni (vagy épp hozzáadni)” – magyarázza Giurgiu. A csapat tagjai között botlandozva egy autó betörött hátsó ablakára leszek figyelmes, ismerős a formája. Egy Oltcit az, ilyen kocsit nagyon rég nem látni a romániai utakon – ha a jelenetben szereplő többi járgány még fel-feltünedezek is itt-ott, mint például az elmaradhatatlan Dacia 1300. Mint kiderült, a történet szerint az autóablakot golyó szakította be – a jelenetet pedig újraveszik. Szerencsémre épp elkaptam, ahogy a robbanószerkezetekért felelős mester egy új kocsiablakra szigszalagozza a kis robbanófejeket. A „nem élesben” történő próbafelvételen még nem tudom megjósolni, mennyire lesz hangos, csak az igazi „acțiune!” elhangzása után rezzenek össze a fegyverropogástól. Tényleg irtó hangos. A katonák a lelőtt Oltcit felé rohannak, egy vérző, jajveszékelő asszonyt elhurcolnak az autóból a forradalmárok, Toma Cuzin karaktere pedig fájdalmas kiabálással siratja a fiát.
„Ez a történetszál egy olyan családé, akik ki akartak menekülni falura a szebeni lövöldözések elől” – osztja meg velem a forgatókönyv titkait a rendező. „A férfi bepánikolt, és egy civilekből álló honvédelmis ellenőrzőpontnál fék helyett a gázpedált nyomta meg. Rálőttek az autóra, a kisgyerek helyben meghalt, a nő kórházba került, a családfőt – Cuzin Toma karakterét – terroristának nézték.” Mint kiderült, a film puzzle-szerűen épül majd fel, és annak ellenére, hogy van két főbb szereplő, több személy története is megelevenedik benne. A filmben egyébként erdélyi magyar színészek is játszanak: Dimény Áron és Bíró József fontosabb szerepeket kaptak, de Deák Zoltán, a sepsiszentgyörgyi M Stúdió színésze is felbukkan majd. Dimény Áron jelenetei már rég leforogtak, mire a stáb Szebenbe költözött, ő utólag mesélt a tapasztalatairól: „Egy Otto Cizek nevű szekustisztet játszom a filmben. A karakter többször is módosult munka közben, az eredeti forgatókönyv 2 vagy 3 karaktere is beleolvadt. Ez a figura többször is találkozik a főhőssel: először a menekülő, összezavarodott rendőrök és securitatésok között jelenik meg, ő az, aki minden előzmény nélkül tüzet nyit az udvarra már addigra bejutott, részben felfegyverzett civilekre. Ez egyébként valóban megtörtént. Miközben az államhatalom képviselői már menekülőre fogták, fehér zászlókkal és feliratokkal próbáltak egérutat nyerni, egyikük valóban belelőtt a tömegbe, ha jól tudom, a sorozat nyomán halálos áldozat is volt.”
A stáb átáll, hogy közeliben is felvegyék az előbbi jelenetet. A rendező hol a kis kontrollmonitoron, hol élőben nézi a jelenetet. Cuzin Toma nem method actinget művel: vérpofin üvölt, siratja a fiát és vergődik, de a kamera leállásával együtt ő is azonnal leáll és higgadtan, kérdő szemekkel nézi a rendezőt. Apróbb igazítások után felveszik mégegyszer, aztán mégegyszer – amíg jó nem lesz. Közben egy korhadófélben lévő, halványzöld Daciára méregdrága kamerát szerelnek. Hüledezem is a látványon: az autó újkorában sem ért annyit, mint a vákuummal „rácuppantott” kamera. De jó tanulság lehet: ha rejtőzik még a garázsunkban effajta csotrogány, segíteni tudjuk vele az autentikus miliő megteremtését egy történelmi filmben. Másra nem jó.
A leállások közti szünetben újra szóba állhatok a rendezővel, aki elmeséli, hogy nemcsak azért hálás a Szeben ’89 román-magyar koprodukciós mivolta miatt, mert Budapesten zajlik az utómunka – így ismét Lemhényi Réka vágja majd a filmet (együtt dolgoztak már a Miért én? / De ce eu? című 2015-ös politikai thrilleren is), és ismét Székely Tamás felel a hangutómunkáért (akivel a Varga Katalinban dolgoztak együtt) –, hanem mert a forgatás egyik részére a catering is Budapestről érkezett, így a stábot a magyar konyha remekeivel traktálhatták.
Közben befejeződik a Dacia „kamerásítása”, felveszik az így előkészített – immár szó szerinti – kocsizást, aztán a gyártásvezető bejelenti, hogy kész, befejezték ezen a helyszínen, és a Spartacus utcából a Vágóhíd utcába költöznek. Azok a statiszták, akik csak ebben a jelenetben szerepeltek, kapnak az alkalmon, hogy a trikolór-karszalagos vagy épp katonai egyenruhás jelmezeikben még készítsenek egy-egy szelfit, mielőtt 21. századi civilekké vedlenek vissza. A díszletesek visszaállítják az elforgatott közlekedési táblákat, leveszik a kapukról a korabeli „harapós kutya” feliratokat, majd a stáb szép lassan átcuccol a következő helyszínre. Közben Tudor Giurgiu – aki egyébként a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) igazgatója is – még elmeséli, hogy miért volt fontos számára épp a forradalom nagyszebeni eseményeiről filmet készíteni: „Ezek a történetek tűntek a leginkább »radar alattinak« az egész forradalomból – az emberek ismerik a temesvári, bukaresti, kolozsvári eseményeket, ami viszont itt zajlott, az már-már a hihetetlen kategória, ezért kevesen ismerik őket. Oana [Giurgiu, a film producere] hallott először erről a témáról, és jókora kerülővel jutott hozzám – igazából a projektet másvalakitől vettem át. Korántsem akartam egy újabb ’89-es filmet csinálni, de amióta elkezdtem foglalkozni vele, egyre biztosabb lettem benne, hogy ezt a történetet el kell mesélni. Hazugságról, bűnrészességről szól, és ezekkel a dolgokkal úgy élünk együtt több mint harminc éve, mint a szőnyeg alá sepert szeméttel. Úgy érzem, hogy hazugságban éltünk, és hogy sok bűnös még a mai napig sem kapta meg méltó büntetését az akkori bűntetteiért, ez pedig meggátolja az egész társadalmat a továbblépésben, a fejlődésben, a múlt felvállalásában.”
Közben átvonulunk a következő helyszínre, itt az egyik asszisztens már az új statisztákat összegyűjtve várja a főcsapatot. A lehangolóan szürke korabeli öltözetek mellett felbukkan pár lyukas forradalmi zászló is, ami alapos szemöldök-ráncigálásra ingerli a kibicelő járókelőket. Az egyikük – egy 2022-benis 1989-re emlékeztető, már-már ijesztően korhű pufajkában sétáló bácsi – megpróbálja kioktatni a stábot, hogy az nem is úgy volt akkor decemberben, ő ott volt, neki higgyenek, ne a forgatókönyvnek. Nem dokumentumfilm lesz, hanem játékfilm – próbál reménytelenül érvelni valamelyik stábtag, de nincs akivel szót érteni. A megtestesült múltat hátborzongatóan idéző öregember aztán hőzöngésbe kezd arról, hogy ez itt közterület, „hogy gondolják maguk, hogy leállítják a forgalmat?”. Van a stábból, aki kerek szemekkel, értetlenül néz, s van, aki kacag kínjában. Ez a kis közjáték elszomorítóan foglalja össze, amit az előbb mondott a rendező a velünk élő múltról.
A Szeben ’89-nek ez volt az utolsó előtt forgatási napja, az efféle apróbb incidenseket leszámítva már érződött a stábon, hogy felszabadultabb – de talán csak azért, mert a forgatás közepén törölték el a maszkviselési kötelezettséget és az egyéb járványügyi előírásokat. A rendező is optimista volt, habár abban már nem biztos, hogy sikerül majd tartani a novemberre kitűzött bemutatódátumot. „Meglátjuk, hogyan haladunk az utómunkával, hiszen ehhez a filmhez nagyon kell majd” – mondja. De ha nem is idén télen, a 2023-as TIFF-en már biztosan meg lehet majd nézni.
