A 37. filmszemlén mutatták be az első Márai-filmet, amelyet a világhírnévre szert tett, könnyfakasztó A gyertyák csonkig égnek című műből készítettek. Igazából nem is filmadaptációról kellene beszélni, hiszen a két barát közötti késői leszámolás drámájának inkább a tévéváltozata született meg Iglódi István rendezésében.
Az anyag nem jelentett újdonságot a rendező számára, aki már korábban színre vitte a Pesti Magyar Színházban a regény alapján Pozsgai Zsolt által írt darabot. Így ugyanazon rendezői felfogás, szerkezet és szövegkönyv szerint készült a film, amit a színházlátogatók már ismerhettek.
A gyertyák csonkig égnek celluloidra vitele valódi kihívás, hiszen rendkívül kell vigyázni, hogy ne egyszerűen színházi közvetítés vagy irodalmi felolvasóest legyen a dologból. Nem véletlen, hogy az ugyanezen mű megrendezésére készülő Milos Forman elhalasztotta a forgatást: úgy érezte, még nem tudta eléggé kidolgozni a film vizuális világát. Míg a könyv a két barát hajnalba nyúló beszélgetésének szuggesztív feszültségét végig meg tudja tartani, addig ezt filmen szinte lehetetlen ugyanúgy megcsinálni, mert a túlzó közelik, a statikus beállítások, a színpadias mozgások elsarkosítják az egészet. Mi több, a film annyira konkrét, hogy rögtön leleplez, s így egy csapásra elillan az a titokzatos lüktetés, amire a képzeletünkre támaszkodó irodalmi alap épül.
Iglódi tehát nagy fába vágta a fejszéjét. És sajnos ott is hagyta a nádasdladányi kastélyban. Ez a tévéfilm ott csúszott el, hogy nem a könyvet próbálta megfilmesíteni, hanem a színdarabot, s így pont a lényeget vesztette el. Ha jószívűek vagyunk, akkor tényleg látjuk a színházszerűség kijátszására tett (erőltetett) próbálkozásokat: állandóan próbálnak variálni a beállításokkal, a kompozíciókkal, a helyszínek is váltakoznak, sőt, mikor már túl sok ideje van egyedül a két szereplő, akkor mindig megbontják a statikusságot egy új mozdulattal vagy egy külső szereplő bevonásával. Aztán ott vannak az emlékképek Krisztináról, a mindkét barát által dicsőített nőről, akit természetesen teljes pompájában adnak vissza a flashbackek, minden egyes alkalommal ugyanazzal a zenei aláfestéssel. Bizonyára a színhőmérséklet-változás miatt dönthetett a rendező a képsorok mellett, mert Tompos Kátya esetlen ugrálása a századfordulós fodros ruhájában nem sokat tesz hozzá a produkcióhoz.
Ha az embernek van két jó színésze, akkor talán még működhetett is volna, s elég is lett volna. De mi van, ha csak egy jó színésze van? A film akkor válik nézhetővé, amikor megjelenik Agárdy Gábor. Ez a film valószínűleg miatta fog bevésődni a történelembe, hisz ez volt a színészóriás utolsó játéka, búcsúzása a közönségtől. Agárdy az egyetlen, aki nem okoz csalódást: minden pillanatban rá kell figyelni, mert egyszerűen perzsel az egyénisége a vászonról. Még a néha görcsös színészvezetés ellenére is lejátszik mindenkit: lenyűgöző.
