Lendületes független filmes kezdés (Drugstore Cowboy, Otthonom, Idaho) után kicsit megtorpant (Néha a csajok is úgy vannak vele) majd mainstream produkciókat forgatott (Majd megdöglik érte, Psycho). Gus Van Sant állandó sasszéival sorozatosan zavarba hozza az őt besorolni igyekvő kritikusokat, utolsó néhány filmje (Gerry, Elefánt) azonban nem váltotta he a hozzá fűzött reményeket.
Gus Van Sant 1952 júliusában született a Kentucky-beli Louisville-ben. Már diákként forgatott önéletrajzi ihletésű rövidfilmeket Super 8-as kamerájával, érdeklődése azonban a Rhode Island-i School of Design hallgatójaként a festészet és a zene felé fordult. Stan Brakhage, Jonas Mekas és Andy Warhol hatása kellett ahhoz, hogy ismét rátaláljon a filmre. Habár 1981-ben volt már egy próbálkozása Alice Hollywoodban címmel, a szakma akkor figyelt fel rá, amikor 1985-ben Walt Curtis portiandi költő regényéből megrendezte a Mala Nochét.
Van Sant pályakezdése egybeesik az amerikai független film nyolcvanas évekbeli másodvirágzásával, amelynek a Florida, paradicsom (Jim Jarmush, 1984) adott lökést (legalább akkorát, mint a New York árnyai az indie-k korábbi generációjának). Ahogy a Mala Noche is tipikus independent történet: rendezőnk abból a 25 ezer dollárból forgatta le, amit egy reklámügynökség munkatársaként spórolt össze. A film tetszett a kritikusoknak (a Los Angeles Times az év legjobb független filmjének kiáltotta ki), így Gus Van Sant karrierje lassan, de biztosan beindulhatott.
Lúzerromantika
Van Sant első „igazi" (értsd: hivatalosan bemutatott és forgalmazott) filmjével, az 1989-es Drugstore Cowboy-jal a Mala Noché-val kijelölt csapáson haladt tovább. Ugyanúgy a társadalom peremére szorult figurák a főszereplői, csak most melegek és illegális bevándorlók helyett drogos betörők. Bob, Dianne, Rick és Nadine bandája (egy diszfunkcionális család modellje) gyógyszertárakba tör be, hogy drogéhségüket amytallal, váliummal, morfiummal, dilaudiddal csillapítsák – és hogy megéljenek valamiből. A film műfaját nehéz besorolni: egyesek a drog noir műfajteremtő darabjának tartják, Roger Ebert szerint pedig a legjobb törvényen kívüli road movie-k (Bonnie és Clyde, Szelíd motorosok) hagyományát folytatja.
A Drugstore-ban – mint ahogy populárisabb opusain kívül a rendező szinte minden további munkájában – nagy szerep jut az álmoknak, a (drogos) vízióknak. Eleve az egész történetet egy sebesült haldokló visszaemlékezéseként látjuk, de találkozhatunk lebegő tehénnel, kalappal és házzal, hogy a rémálomszerű, lidércnyomásos hullaásásról az erdő mélyén ne is beszéljünk. Paradoxon, de a filmen emellett érezhető a francia új hullám, Godard és Truffaut hatása is. A független filmesek korábbi generációjára, Van Sant pályatársai közül pedig például Hal Hartley-ra is nagy hatással volt a nouvelle vague és a camera stylo (kamera töltőtoll). „A valóságot kell fényképezni a maga nyers mivoltában" felfogás a Drugstore Cowboy esetében a kis életképekben és a kamera könnyed, játékos kezelésében érhető tetten.
Következő filmjében, az Otthonom, Idahóban a rendező ötletesen ötvözi Shakespeare IV. Henrikjének jeleneteit (Bob=Falstaff közös rablásai és tivornyái Scottal, aki később hátat fordít addigi életének, hogy átvegye apja örökségét) a narkolepsziás, sebzett fiúkurva történetével (Mike kutatása az anyja, identitása és a szeretet után). „Az a normális, ha van egy anya és apa, és egy kutya." – mondja Mike, aki annyira vágyik szeretetre, hogy mindegy is, kitől, honnan kapja (vagy nem kapja) meg. A kiszolgáltatott (ezt a vonást a rendező a narkolepszia beemelésével tovább erősíti) utcafiút Gus Van Sant rendkívüli gyengédséggel, empátiával és szeretettel ábrázolja. Az ő jeleneteinek ellenpontjai a Shakespeare eredeti dialógusait felhasználó, a falstaffi Bobot és tolvajtársait felvonultató, erősen színpadias szcénák, amelyek éppen annyira elemeltek, stilizáltak és távolságtartók, mint amennyire bensőségesek a drogos férfiprosti környezetben kallódó Mike megjelenései. Az emlékképeknek és a (láz)álmoknak (l. narkolepszia) ismét fontos szerep jut. Ezenkívül a dramaturgia is teljesen esetleges, álomszerű és irracionális. Mike és a „trónörökös", Scott közös kalandjaik során például egyre valószerűtlenebb helyzetekbe keverednek. Véletlenszerűen egyszer egy bolond német karjaiban találják magukat, máskor pedig Olaszország teljesen – és hangsúlyozottan – idegen tájain.
A Tom Robbins kultuszregényéből készített Néha a csajok is úgy vannak vele című munkájával megtörni látszott Van Sant jól induló karrierje. A filmet a Torontói Filmfesztiválon mutatták be először, de olyan csúfos volt a fogadtatás, hogy újra kellett vágni. Az Even Cowgirls Get the Blues még így sem aratott osztatlan sikert, több Citrom-díjra is jelölték (később a Psychóval Van Sant el is nyerte a legrosszabb rendezőnek járó „elismerést"). Pedig ebben a teljesen valószerűtlen, bolondos történetben aztán rendezőnk mindent bevetett (talán túl sok mindent): vannak itt leszbikus tehenészlányok, bedrogozott darvak, egy hímnemű orosz hercegnő és két darab abnormális méretű hüvelykujj. A szürreális, álomszerű világképet megtartva Van Sant ezúttal inkább mágikus és mesés elemeket használt, de a filmet sem a kritika, sem a közönség nem fogadta kedvezően.
Habár gyengébbre sikerült, mint korábbi munkái, a filmnek fontos szerepe van a Gus Van Sant-i szimbolika (tovább)építésében. Az Uma Thurman alakította Sissy Hankshaw hatalmas méretű hüvelykujjal született, ezért szinte a sorsa és végzete lett, hogy az autópályák mentén stoppoljon. Az utak személyes kötődést is kifejeznek, hiszen a kis Gus apja utazó ügynök volt, így a család szinte állandóan úton volt. Ez magyarázza a rendező vonzódását a road movie zsáneréhez, legtöbb filmjében azonban az utak mindig kapnak egy további jelentésréteget. Az országút állandóan visszatérő motívum a Van Sant-filmekben: néhol a szabadságot (Good Will Hunting, Néha a csajok is...), néhol pedig az elveszettséget vagy a bizonytalanságot jelképezik (Otthonom, Idaho, Psycho, Gerry).
Szex, hazugság, videó
Első fősodorbeli filmjében, a Majd megdöglik érte címűben Gus Van Sant szakít az addigi tematikával. „[...] valahogy azt éreztem, hogy sohasem győzhetünk." – mondta Bob, a junkie a Drugstore-ban (és milyen igaza volt). Ennek most vége: Suzanne Stone, az új hős igazi karrierista... khm ribanc (Nicole Kidman emlékezetes és sokat dicsért alakítása). Szó szerint mindent megtesz, csak hogy a tévében szerepelhessen.
A tematikai váltással párhuzamosan a rendező a hozzáállását is megváltoztatta. Az eddigi romantikus, együttérző és szeretetteljes attitűd helyett a kívülálló cinizmusát vette fel (valószínűleg ezzel az is összefüggésbe hozható, hogy most először nem ő írta vagy adaptálta a forgatókönyvet), és egy igazi fekete komédiát forgatott, kicsavart film noirt egy rendhagyó fémmé fatale-lal. Ami viszont megmaradt, az a játékosság: Van Sant itt is frappáns formai játékkal él, miközben elmeséli egy (két) gyilkosság történetét. Nemcsak tematikailag, hanem formailag is beemeli a televízió világát: a filmet – áldokumentarista módon – interjúk és nyilatkozatok sorozatából állította össze, a történtekre a bűnügy szereplői kamerák előtt, talk show-kban vagy riportokban emlékeznek vissza, így legalább kétszeresére nő a távolság, a távolságtartás, és a To Die For többszörösen is elemelt lesz.
A filmben nagyon jól kidolgozott a mellékszereplők világa is: a férj olasz családjának tagjai mind egy-egy jól eltalált karikatúra. További érdekesség, hogy a rendező River (Mike az Otthonom, Idahóból) és Rain (Bonanza Babzselé – Néha a csajok is úgy vannak vele) után a harmadik Phoenix-testvérrel, Joaquinnal forgatott (a Suzanne által megszédített és kihasznált gimnazista hősszerelmest, Jimmy-t alakította).
Hősök és antihősök
Az 1997-es Good Will Hunting újabb tematikus váltás a rendezői életműben. Habár szigorúan véve független stúdiónál forgatott (bár az is kérdéses, hogy a Miramax ma már mennyire számít annak), a rendező most már egyértelműen a mainstream mellett kötelezte el magát. Eddig a nyíltan homoszexuális Gus Van Sant junkie-król, hímringyókról, pszichopata gyilkosokról, tolvajokról mesélt – ezzel szemben Will Hunting valódi hős: a legkisebb királyfi, aki nagy tudás és hatalom birtokosa. Csak ő nem az állatok nyelvén ért vagy a gonosz boszorkánnyal száll szembe, hanem különleges matematikai és észbeli képességei vannak. (Itt a lúzereknek már csak mellékszerep jut: némileg Will haverjai, Chuckie és Morgan figurájában élnek tovább.)
2000-es filmjével, a Fedezd fel Forrestert! cíművel Van Sant finoman fogalmazva is még egy bőrt lenyúzott a Good Will Hunting-ról – ezúttal a két tehetséges fiatal, Matt Damon és Ben Affleck erős (Oscar-díjas) forgatókönyve nélkül. Az újabb zsenifilm (Jamal tizenhat éves, fekete diák rendkívüli műveltséggel és olyan írói vénával, hogy még plágiummalis megvádolják) csúnyán meglovagolja előző sikerét, sőt a zárójelenetben (Jamal és William Forrester az iskolai versenybizottság előtt) Van Sant nem átallott még az Egy asszony illatából (Martin Brest, 1992) is meríteni egy kis ihletet. A kicsit bő lére eresztett történetet a két főszereplő, Sean Connery és az elsőfilmes Rob Brown játéka még így is megmentette, és a kritika fanyalgása ellenére a mozikban elég jól teljesített.
A két zsenifilm között azonban Van Sant még megrendezi – sokak fájdalmára – a Psychót, Alfréd Hitchcock 1960-ban készült remekművének remake-jét. Néhány erőltetett, dilettáns montázsnál (l. Arbogast víziói halála előtt) többet nem tudott hozzátenni, elvenni azonban igen. A film kockáról kockára leköveti az eredetit, annak szellemét, intellektualitását és voyeurista metaforáit mégsem adja vissza. Megfosztja a Psychót a többletjelentésektől, mindent egyértelműsít és szájba rág (ez elsősorban a leskelődős jelenetnél érhető tetten, amikor – Van Sant verziójában – Norman Bates szemmel láthatóan maszturbál, miközben Mariont nézi). Nem is érdemes rá sok szót pazarolni: egyszerűen megmagyarázhatatlan, hogy egy tehetséges rendező (mert Gus Van Sant az, vagy legalábbis az volt – ezt korábbi munkái bizonyítják) miért követ el ekkora baklövést.
Hé haver, hol a kocsim?
A populáris opus-sorozat után egy hirtelen huszárvágással 2002-ben Van Sant megrendezi a Tarr Béla (!) csodálatában fogant Gerryt. A film cselekménye minden eddiginél szikárabb: arról szól, hogy két fiatalember Death Valley-ben autózik, majd kocsijukat hátrahagyva besétálnak a sivatagba, ahol eltévednek. A hosszú-hosszú – minden bizonnyal nem valós, hanem belső – utazásról végül csak egyikük térhet vissza... A filmet a rendező a saját pénzéből finanszírozta, és huszonnégy napig forgatták nagyrészt Argentínában. Előtte öt napig készült a forgatókönyv: sztoriját egy újságcikk ihlette, de – főként a dialógusokban – nagy szerepet kaptak a két főszereplő, Matt Damon (Good Will Hunting) és Casey Affleck (Majd megdöglik érte, Good Will Hunting) improvizációi.
Ügyes tanítványként Van Sant filmjében pontosan leköveti a tarr-i eszközhasználatot: a hosszú beállításokat, a totálokat (kis, elveszett figurák a hatalmas tájban), a (kör)svenkeket, a steadicam alkalmazását. Két jelenetet pedig úgy, ahogy van átemelt a Werckmeister harmóniákból, Tarr 2000-es művéből (bár saját bevallása szerint főként az 1994-ben elkészült, több mint hét óra hosszú Sátántangó inspirálta). Sajnos azonban neki nincs annyi mondanivalója, mint választott mesterének – a Gerry így formalista és üres marad.
A film Tarr mellett az olyan egzisztencialista drámákat is eszünkbejuttatja, mint például Beckett Godot-ra várva című 1952-es darabja. A két Gerry modern Vladimírként és Estragonként hányódik a sivatagban, szintén várnak valamire, illetve keresnek valamit – sokkal több segítséget azonban ez a megközelítés sem ad a film megfejtéséhez. A Gerry többféle értelmezésre ad tehát lehetőséget, és nyitva hagy minden kaput (így nem sok fogódzót nyújt). Egyszerre sugall nagyon sok mindent – és szinte semmit. Lehet metafora az életről, erről az abszurd utazásról, bele lehet látni a lét törékenységét, a természet legyőzhetetlenségét, a barátság erejét, az ember spirituális elhagyatottságát vagy akár a hemingwayi „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha" üzenetet. Lehet egzisztencialista létdráma, metafora egy belső utazásról, de lehet üres, semmitmondó blöff is.
A rendező legutóbbi alkotásában, az Elefántban a rémálmok visszatérnek: ismét álomszerű képeket látunk – ezúttal egy középiskola életéből. Van Sant azonban mintha csak megijedt volna saját gondolati merészségétől (ami a Gerryt jellemezte), ezúttal egyértelmű és didaktikus filmet készített. De megint nem mert megmaradni teljesen önállónak, és műve címét egy korábbi filmből kölcsönözte: Alan Clarke 1989-ben készített tévéfilmet a BBC-nek az észak-írországi erőszakról, amit az emberek nehezen vesznek észre, pedig „olyan feltűnő, mint egy elefánt a nappaliban". A kicsit zavaros magyarázat szerint azonban Gus Van Sant arra az ősi buddhista történetre célzott, amelyben több vak ember megtapogat egy elefántot, de később mindegyikük máshogy írja le, máshoz hasonlítja – attól függően, hogy mely testrészét fogta meg. Ahogy a vakok az elefántot, úgy mi sem érthetjük meg teljesen, kire milyen hatással van a középiskola, és mi lehet a magyarázata az itt történt erőszakos cselekedeteknek. A film ugyanis egy, a Columbine-ihoz hasonló iskolai lövöldözésről szól – olyan egyértelmű és direkt módon, hogy (habár egyik nyilatkozata szerint a rendező a nézőkre akarta bízni a konklúziók levonását) csukott szemmel sem lehetne eltéveszteni a nagybetűs ÜZENETET. Ékes példája ennek az a jelenet, amelyben a leendő két kis „terrorista" egy Hitlerről szóló ismeretterjesztő filmet néz, miután fegyvert rendeltek az Interneten, és egyikük egy gyilkolászós videojátékkal játszott.
Pedig az Elefánt magában hordozta egy nagyszerű, a hétköznapi amerikai gimnazisták életét autentikusan bemutató, dokumentarista játékfilm lehetőségét. A tragédiát közvetlenül megelőző pillanatképeket látunk: mintha csak rejtett kamerája lenne, a rendező a diákok nyomába szegődik, észrevétlenül követi őket mindennapi életük helyszíneire, az ebédlőbe, az iskolaudvarra, a vécébe, a tanterembe. Részletezve, ráérősen mesél, egyes jeleneteket pedig több nézőpontból is megmutat.
A hitelességet erősíti, hogy a diákokat egytől egyig amatőr szereplők játsszák, a film pedig egy valódi középiskolában forgott, Van Sant korai filmjeinek színhelyén, az oregoni Portlandben. Az Elefánt egyébként a múlt évben Cannes-ban – sokak szerint gyenge mezőnyben és érdemtelenül – elnyerte az Arany Pálmát, Gus Van Santet pedig a legjobb rendezőnek választották. Sok amerikai kritikus úgy látja, Gus Van Sant az új évezredben visszatalált indie gyökereihez. Két utolsó filmjében azonban – hála a Good Will Hunting rekordbevételének – sajnos inkább csak anyagilag, nem pedig gondolatilag vagy esztétikailag lett ismét független. A mainstream produkciók még megmagyarázhatók financiális okokkal, az anyagi siker vágyával, de a Gerry és az Elefánt eredetiséget nélkülöző munkák: nyomát sem találni bennük Van Sant egykori tehetségének. Ha igaz a hollywoodi mondás, miszerint „mindenki annyit ér, amennyit a legutolsó filmje", akkor bizony rendezőnknek el kellene gondolkoznia: most merre tovább?
