Ha jó film lenne a Nemek harca, akár ezt is mutogathatnánk majd száz év múlva, hogy tessék, ilyen volt a világ, vagy legalábbis Amerika, 2016-ban. Meg 2017-ben is.
Pedig A család kicsi kincsét (Little Miss Sunshine) is rendező házaspár új filmje egy 45 évvel ezelőtti sporteseményről szól, amikor a visszavonult wimbledoni bajnok Bobby Riggs és az első számú női teniszező, Billie Jean King összecsapott minden idők legnézettebb teniszmeccsén. De a Nemek harca a mérkőzés ürügyén csupa olyan témát szervál elénk (a női egyenjogúságtól a nemek közti fizetéskülönbségen át a meleg párok elfogadásáig), amik az elmúlt években is dominálták a közbeszédet, és még azt sem lehet igazán hibáztatni, aki ha részrehajlóan is, de a 2016-os amerikai elnökválasztás szűrőjén keresztül nézi a filmet.
A ’73-as teniszmeccs az amerikai sporttörténet egyik legbizarrabb mérkőzése volt, sokkal inkább megtervezett médiaesemény, mint vérre menő összecsapás, aminek a végkimeneténél már csak azért is érdekesebb a kulturális vonzata, mert egy ilyen gördülékeny győzelemben Hitchcock se találná meg a suspense-t. A Nemek harca annak látja és láttatja a játszmát, ami volt: egy abszurd cirkusznak, amivel a helyét és kedvét vesztett, szerencsejáték-függő Bobby Riggs meglovagolta a korszellemet, a feminizmus előretörését és a válaszként elharapódzó szexizmust, és kihívta a legjobb női teniszezőt, Billie Jean Kinget, aki rengeteget tett azért, hogy a női sportolók egyenlő bánásmódban és fizetésben részesüljenek, és hatalmas felhajtás közepette megmérkőzött vele.
Jonathan Dayton és Valerie Faris filmje meglepően hűen követi a sporttörténelmet, és ha a feminizmusról esik szó, szinte minden részletet hitelesen kap el: a jópofának szánt, valójában lekezelő becézgetéseket, a szexista érveket, amivel a férfibajnok díjának nyolcadát kínálják csak a nőknek, és a szinte észrevehetetlen, de mindennapos megaláztatásokat, ahogy például a férfikommentátor atyáskodva átkarolja és ezzel a gesztussal infantilizálja a bemondónőt. És a buktatókat is ügyesen kikerüli, amikor nem hajlandó démonizálni a felszarvazott férjet, és pláne nem Bobby Riggset, akit nem véresszájú nőgyűlölőként, hanem egy szomorú bohócként táncoltat elénk, amint a múltbeli dicsőségét, az eltűnt fiatalságát, és vele együtt az önbecsülését is szeretné visszaszerezni, mert a visszavonulása óta az apósa kegyelemmunkájával keresi a kenyerét.
De ha stimmelnek a részletek, az attitűd és a stílus, miért hat mégis furán súlytalannak a film? Mert minden fordulatot ki lehet dekázni előre? Mert hiába játssza zsigerből Steve Carell a túlkoros pojácát, igazán csípős viccet egyet se süt el? Vagy mert politikailag kínosan korrekt az egész mozi, se kockáztatni, se merészet mondani nem mer? Vagy esetleg azért, mert Dayton és Faris semmit, de tényleg semmit nem gondolt erről az elképesztő történetről? Szépen végigvették, hogyan alapítják meg a saját bajnokságokat az alulfizetett nők, de arra már nem vették a fáradságot, hogy a nehézségeket és a kihívásokat is érzékeltessék – vagy esetleg előbányásszák annak az iróniáját, hogy egy cigarettaóriás finanszíroz egy sportrendezvényt. Feldobják, milyen magányos az élsportolók élete, és azt is, hogyan hathatnak ki a magánéleti válságok a teljesítményükre, de aztán az egészet félretolják a cirkusz taglalásáért, mert mint a megcsalt férj mondja: a tenisz az első, minden más várhat. És várhatunk mi is, hogy pár erotikus hajvágáson és szállodai szeretkezésen túl, vagyis az azonnal felszikrázó testi vonzalmon kívül mást is megtudjunk Billie Jean King meleg románcáról – mondjuk arról, hogy mit érez, hogyan dolgozza fel a félrelépést, a leszbikus szerelmet, és hogyan tisztázza magában a szexuális orientációját.
A Nemek harca két órán keresztül taglalja a két fél életét, mégis csak lózungok maradnak utána. Mindenről szót ejt, de semmit se mond. Legfőképp arról nem, miért lenne jobb a magát sovinisztának tettető és a berögzült előítéletekre rájátszó Riggs, mint a nőket valóban lekezelő sportkommentátor, akit az igazi antagonistaként szerepeltet. Mit számít, milyen apa volt, és mennyire szolgált rá a szánalmunkra Riggs, ha közben megadta minden megrögzött szexistának az érveket, a vicceket, amikre vágytak? Miért lenne jobb az opportunista, aki tudja, mit csinál, mégis megteszi a pénzért? Elismerés jár a rendezőknek, amiért nem hajlandók Trump-maszkot húzni Riggsre, és ördögnek ábrázolni őt, de ettől még nem kellett volna kisikálni az ambivalenciát a viselkedéséből, és a nyerészkedő reklámfogásából, ami a film saját logikája szerint is évekkel, évtizedekkel visszavethette volna a női egyenjogúságot – és nem csak a teniszpályák területén.
Ha szeretnénk, sorolhatjuk persze a mentőkörülményeket, és dicsérhetjük Emma Stone-t, mennyire beleolvad félszeg járásával a hírverést kerülő, de a pályán acélkeménységgel játszó Billie Jean King szerepébe, és elmondhatjuk megint, mennyire jólesik olyan filmet nézni a hetvenes évekről, ami a hetvenes évek stílusjegyeivel, lomha zoomokkal és metaforikus belső keretekkel kelti életre az amerikai mozi legszebb évtizedét – és benne a szereplők lefojtott érzelmi életét. De hiába tetszetős a stílus, ha közben Farisék nem kezdenek semmit azzal az égető problémacsokorral, amit belefűznek a történetbe, és az összkép nem ad ki többet a kétségkívül érdekes történet zanzájánál. Kedves, korrekt, jószándékú film a Nemek harca – csak épp totálisan érdektelen.
