Sundance Filmfesztivál. Egy mesebeli világ. Legalábbis nekünk, filmeseknek. Még a neve is megigéző, mesébe illő, idilli: naptánc. Csodák történnek itt, istenek és félistenek jelennek meg előttünk, földi halandók előtt, és néha egyet-egyet közülünk felemelnek soraikba. Robert Redford és Harvey Weinstein (a Miramax főnöke) csillogó aranykoszorúval fejükön (és dollármilliókkal farzsebükben) végigvonulnak Park City hegyekkel körülölelt kisvárosán, és akit megérintenek, annak karrierje színarannyá válik.
Filmesek tíz napja
Sundance legendái futótűzként terjednek a filmvilágban, és évente százával – sőt ezrével – csalja magához a város a kiéhezett, alulöltözött, mindent feláldozó független filmeseket. Tíz napig januárban a Fő Utca álmodozók és bolondok, hívők és hollywoodi hivatalnokok játéktere lesz. Filmről filmre, műhelyről műhelyre, buliról bulira járva, megszállottan hisznek benne, hogy ők lesznek a következő nagy Ő. Sokan azt sem tudják, hogyan fogják kifizetni szobájukat vagy a repülőjegyet, mellyel idejöttek. Az otthon maradt mamára meg papára sem igen gondolnak (akik mellesleg meg vannak győződve, hogy fiacskájuk vagy lányacskájuk megmagyarázhatatlan nyavalyája, melyet filmkészítésnek neveznek, mihamarabbi orvosi beavatkozásra szorul). Szemük előtt csak egy dolog lebeg: talán az idén ők lesznek a kiválasztottak, a felkent papok, akik megmérettetnek és megfelelőnek találtatnak arra, hogy nem kölcsönből és hitelből, hanem valós pénzből készítsenek filmet. Most, Ezentúl és Mindörökké. Ámen...
Ezen elmélkedek, miközben egy pasas az ágyékom körül matarászik. Megnyugtat, hogy nem csak engem matatnak, hanem mindenkit. Ugyanis még csak Torontóban vagyunk, s legalább hét óra repülés választ el Park Citytől, ami könnyen kétszeresére vagy hosszabbra is nyúlhat, ha az amerikai határőrség úgy dönt, hogy valamilyen okból kifolyólag nem ülhetünk gépre. Amerika légterébe beszállni, úgy tűnik, gyakran körülményesebb, mint egy kisjátékfilmet összehozni. De végül is minden OK, s egy eseménytelen (hálajóistennek) út végén Park Cityben találom magam, még idejében arra, hogy elérjem a fesztivál megnyitóját, a Riding Giants (Óriások hátán) című filmet.
A bemutatón nemcsak a film rendezője, Stacy Peralta van ott, hanem maga a „nagyfőnök” is, Robert Redford. Rövid beszéddel nyitja meg a fesztivált, megerősítve, hogy a következő tíz nap, bárki bármit is mond a filmeseké, és csakis az övéké. Mindig az volt és mindig az is marad. Még akkor is, ha ő már lassan mind jobban és jobban háttérbe szorítja majd magát. „Nem akarok többé a független film államférfija lenni... Nem akarok többé a független film nagyapja lenni. A Sundance-hez mindig közel maradok, de ezentúli résztvételem inkább a háttéri határozatokra fog szorítkozni... Még mindennek az elején, mikor a fesztivált elkezdtük, úgy éreztem, szükség van a jelenlétemre. De az eltelt évek eredményei önmagukért beszélnek. A filmek és a filmesek, akik a Sundance-en keresztülmentek azok, akik mindennél jobban meghatároznak minket, és ez az, amire büszkék vagyunk.” (És mondja mindezt alig egy köpésnyire tőlem. Mondhatom, akaratom ellenére is, valami mocorgott ott legbelül. Hát ilyen is lehet, hogy egy kolozsvári srác? Itt?)
Aztán jön a show. Sundance húsz éves történetében először egy dokumentumfilm nyitja meg a fesztivált. Hullám-lovasokról és sportjuk történetéről szól, arról, hogy a „hosszú deszkákat” már szinte teljesen kiszorították az üvegszálas csodalécek, s a part-közeli kis hullámok helyett a mai szörfösök akár az óceán közepére is kimennek motorcsónakjaikon, hogy igazi „óriások hátán” mérjék fel tudásukat. A film érdekes, főleg olyanoknak, akik szabadidejüket nem a négy fal között szeretik tölteni (s ezek közé magamat is beleértem), de egy kívülálló szemével mérve lehet egy kicsit hosszú, kicsit epizodikus. Talán húsz perccel rövidebbre vágva azokat is jobban megragadná, akik már igen-igen fészkelődnek az egy és háromnegyed órás vetítés vége felé. A „Kérdezz / Felelek” közben, ami tipikusan a Sundance majdnem minden vetítését követi, ez utóbbiak közül egyesek ki is szállingóznak.
Valódi cápák
Az elkövetkező napok könnyen meghazudtolják, amit fentebb írtam természetszeretetemről. Park Cityben az ég felhőtlen kék, a környező hegyeken sziporkázik a hó, s a könnyedén sikló sízőket szinte meg tudnám érinteni a ropogós hegyi levegőn keresztül. Én meg moziról mozira, műhelyről műhelyre, buliról bulira rohanok. Hát nem ironikus?
Bérletet venni az összes filmre lélegzetelállító összegbe kerül (2500 dollár), így marad a sorban állás. Azaz a sorban bejelentkezés: a filmek kezdete előtt egy órával feljegyzem a nevem egy névsorba, aztán elmegyek enni, inni, szétnézni. A sorszám ugyanaz, mintha ott állnák a sorban magam. S legtöbbször be is jutok a filmre, kevés, akinek bérlete van, mindenkit elriaszt az árcímke.
Az első film, amit a helyi szóbeszéd szerint nem szabad kihagyni Chris Kentis rendező Open Water (Nyílt víz) című filmje. Még jó, hogy tél van, január, és öt hónapba vagy hosszabba is beletelik, míg az óceánba márthatom a lábam. Mert ez a film után nemcsak arra az öt hónapra, hanem hosszabb időre is szükségem lehet, míg újra nyílt vizekbe merészkedem. A mű lélegzetelállító realizmusa Sundance filmismerő közönségét is magával ragadja, s mindannyian ijedten remegünk, lapulunk s kapkodunk levegő után székeinkben. A Nyílt víz alapja egy igaz történet, mely szerint egy búvározó házaspárt túrahajójuk a vízben felejtett, száz és száz kilométerre a legközelebbi parttól. A film Steven Spielberg Jawsjának és a Blair Witch Projectnek a sikeres keresztezése, és ami a legijesztőbb benne, hogy minden cápa és gyilkos medúza, ami a képernyőn megjelenik, valódi. Igen, ez nem elírás, valódi! Kentis, aki tapasztalt búvár, soha nem is akart mechanikus cápákkal dolgozni, hanem inkább cápaszakértőkhöz fordult, hogy a veszélyt, amennyire lehet, csökkentsék. „Azt reméltem, hogy a valódi cápák növelni fogják az izgalmat...” Hát igen, valószínű, hogy a színészeknek nem is kellett színlelniük a félelmet.
A péntek esti bemutatót követően szombat reggel a kanadai Lions Gate Films konkrét ajánlattal állt a filmesek elé, s kevesebb, mint huszonnégy órával később már ők voltak a film forgalmazói világszerte. Az összegről nem sokat mondtak, de a pletykák milliókat emlegettek. Ami tulajdonképpen nem is hihetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy mi kelt el és mennyiért a fesztivál leforgása alatt. Az Óriások hátánért több, mint 2 milliót fizetett a Sony Classics, a Napoleon Dynamite-ért 3 milliónál többet a Fox Searchlight, a The Motorcycle Diaries-ért (Motorbiciklis naplók) 4 milliót a Focus Pictures, míg a Garden State (Kert állam) jogaiért kb. 5 milliót tett asztalra a Fox és a Miramax együtt. Ez utóbbi volt a fesztivál egyik legérdekesebb üzlete, mivel most fordult elő először, hogy két nagy stúdió együttesen vett meg egy filmet, hogy a profiton (vagy égésen) majd osztozzanak. A fentieken kívül sok más film is vevőre talált, úgy nagyjátékfilmek – Touch of Pink (Egy kis rózsaszín), November, Maria Full of Grace (Mária áldással teljes) –, mint dokumentumfilmek – The Corporation (A vállalat), Dig! (Áss!), Super Size Me (Szuper méretet kérek) – és kisjátékfilmek – In Shadow (Árnyékban). Ez utóbbinak, büszkén mondhatom, én magam voltam a producere.
Sok fesztivál-veterán szerint a jómódú kilencvenes évek óta nem volt ilyen vásárlási láz Sundance-ben. Most már csak az marad hátra, hogy lássuk, hogyan fogadja majd a nagyközönség a felkapkodott filmeket. Ha a befektetés kifizetődik, talán újra fellendül a filmipar; de ha a stúdiók ráfáznak, nehéz idők várhatnak a független filmesekre.
Ünnepelt filmek
A harmadik estén volt a Motorbiciklis naplók világpremierje, melyet a rendező, Walter Salles saját bevallása szerint csupán két nappal azelőtt fejezett be. A vetítést követően a közönség hosszú percekig tartó ovációval köszöntötte Sallest (aki mellesleg a Central Stationt és a Behind the Sunt is rendezte). De egy olyan mestermű, amilyet Salles állított elénk nem is érdemelt kevesebbet. A film Ernesto Che Guevara ifjúkori kalandjait vitte vászonra, azt, amikor a 23 éves Guevara és barátja, Alberto Granado útra keltek egy régi lerobbant motorbiciklin, hogy megismerjék világukat. Buenos Airesből észak fele tartott az útjuk, a szegénység és nyomor, amit útközben találtak lett az, ami a fiatal biológus diákot Dél-Amerika legismertebb forradalmárává faragta. De Salles sokkal okosabb és tapasztaltabb rendező, mint hogy ezt így, feketén-fehéren állítsa elénk. A film a srácok ifjúkori naivitásáról szól, barátságukról, s arról, hogyan vállnak férfivá az út folyamán. A politika, a nyomor csupán a háttér, ami előtt igazi emberi kapcsolatok bontakoznak és fejlődnek ki. Merem állítani, hogy sokat hallunk majd a Motorbiciklis naplókról az elkövetkező évben.
De Salles filmje nem volt az egyetlen kimagaslóan jó film Dél-Amerikából. A Mária áldással teljes, Joshua Marston rendezésében egy colombiai lányról, Máriáról szól, aki, megelégelve sehova sem vezető életét, felvállalja, hogy heroint fog Bogotából New Yorkba szállítani. Annak ellenére, hogy állapotos, lenyel számtalan heroinnal telt gumizacskót, és útnak indul. A repülőút emberfeletti izgalma (ha egy is a sok zacskó közül kilyukad, a szervezetébe kerülő heroin biztos halált jelent), az amerikai határőrség vallatása (miközben tudja, hogy a hasában a bélsavak csendesen bontják a gumit), majd a megérkezését követő események mind közelebb és közelebb hozzák hozzánk a szegény lány történetét. Olyan ez, mint Steven Soderbergh Trafficja, csak épp a látcső másik oldaláról nézve az egészet. Látni akarod-e vagy sem, képtelen vagy a szemedet levenni a vászonról.
Valami ehhez hasonlót éreztem egy másik film, a Saw (fordítható mint Fűrész vagy mint Láttam) közben is. A film két férfival nyit, mindketten egy régi fürdőszobában vannak, a csövezethez bilincselve, köztük egy halott ember. Amint magukhoz térnek, bűnjeleket találnak, amelyek esetleg megmagyarázzák, hogy tulajdonképpen hogy is kerültek ők oda, a halottal együtt. A megoldás fonala például egy fűrészhez vezet, ami a szabadulást jelentheti. Igen ám, de a fűrész éle a láncnál is, meg a csöveknél is gyengébb. Csak egyetlen mód van a szabadulásra: átvágni a húst és a csontot. Egyikük meg is teszi, csak hogy szembekerüljön azzal, aki minden jel szerint ide juttatta őket... De nem kéne elmondjam az egész sztorit. Még csak annyit, hogy a legvégén, mikor már minden megoldódni látszik, a film egy olyan váratlan fordulatot vesz, amire csak egy reakciót válthatott ki a sötét teremben: a közönség egyöntetűen felhördült, majd tapsban tört ki.
A filmet két 26 éves ausztrál barát, James Wan és Leigh Whannell rendezte. Hozzáállásuk tipikus független filmesekre vall: „Tudtuk, hogy első filmünkre senki sem fog költőpénzt nyomni a kezünkbe. Csak a saját magunk takarékaira tudtunk számítani. Azt is tudtuk, hogy egy tipikus zsáner-filmhez nincs szükség sztárokra, csak egy nagyon jó sztorira. Ha ezt sikerül megírnunk, a többi majd összejön.” És össze is jött: a duó következő filmjét a Universal finanszírozza.
„Azok” a filmek
Még ha nem is akartam volna, akkor is úgy éreztem, ha másért nem is, csupán a címéért meg kell néznem a Napoleon Dynamite-ot. Lehet-e ennél jobb címet adni egy egyedien bolondos komédiának? Persze a film vonzása egyre nőtt, amint több és több szájból hallottam, hogy az idén ez az egyike ,,azoknak” a filmeknek. A film premierjének estéjére a mozi dugig volt tömve kritikusokkal és forgalmazókkal, fiatal filmesekkel és még fiatalabb diákokkal. Mert tulajdonképpen a film ez utóbbiaknak szólt igazán, az MTV generációnak. Napóleon fehér inges, tarka nyakkendős, vöröshajú diák. És nem is akármilyen vörös haja van, hanem régimódi afrója, baloldalt helyes kis választékkal. Testvére, Kip az interneten keresi lelke párját, nagybácsikája meg még hosszú évtizedek után sem képes túltenni magát az elvesztett foci sulibajnokságon. Ott van még a nagymama, aki minden idejét négykerekű motorbiciklijén tölti, meg nagyi kedvenc lámája, Tina, akit ezért Napóleon kénytelen etetni. Ilyen családi háttérrel mit tehet egyebet egy srác, mint hogy számítógépről tanult illegális nindzsa fogások bevetésével és a tehenek magánéletéről összegyűjtött minden tudásával segíti barátját, Pedrót, hogy az osztályelnök legyen. Légből kapott hülyeségnek hangzik mindez? Egyáltalán nem az. Röhejesnek? Nagyon is az. A Napoleon Dynamite-ot Jared Hess, a film rendezője feleségével, Jerusha Hess-szel együtt írta, és a pár Idahóban forgatott, aminél távolabb talán semmi sincs Hollywood filmgyáraitól. De mire meglettek s a befejezett munkát Sundance-be hozták, öt különböző stúdió reprezentánsai várták őket a küszöbön, hogy a filmet megvegyék. Lehet, hogy ez lesz az idei év Blair Witch Projectje? Ki tudja?
Hess és a Napoleon Dynamite esete persze egy kivételes példa a Sundance sikersztorira. Sok száz egyéb film volt a fesztiválon, pár ezer rendezővel, íróval, producerrel, színésszel és egyéb filmtechnikussal egyetemben, akik nemcsak, hogy dollármilliókat nem láttak sok évi fáradozásuk eredményeként, hanem még a befektetett pénzük sem térült meg. Jól van ez így? Én nem vagyok a megmondhatója. De azt tudom, hogy Hess és a többiek sikere az, ami sokunknak reményt ad, megmutatja, hogy amit akarunk, nemcsak elképzelhető, de lehetséges is. Tehát érdemes hazamenni és új filmbe kezdeni, mert ki tudja, jövőre mi is lehetünk azok, akikről a cikkek írnak majd. S ha igen, lehet hogy a határőrök sem fognak annyit matarászni ott, ahol nem kell...
A fesztivál rövid története
Sundance = Robert Redford fesztiválja, ugye? Hamis! Hát akkor hogy is kezdődött? Utah állam 1978-ban úgy döntött, hogy a turizmus fellendítése végett egy évente megrendezendő filmes találkozót fog létrehozni, szemináriumokkal és nevezetes filmekre való visszatekintésekkel egybekötve. Neve: The Utah / United States Film Festival. Helyszíne: Salt Lake City. Elméletileg ez mind szép és érdekes volt, de hogy nem sok turistát hozott a Sós Tó partjára, az is biztos. Nem igazán segített az sem, hogy Salt Lake City (és Utah) a szigorú Mormon vallás központja, s ezért alkoholt vásárolni az állam területén nehezebb, mint esernyővel üzletelni a sivatagban.
Hajtsunk gyorsan előre, 1981-re. Robert Redford a szomszédos Park City közelében telket vesz, és saját kezűleg (gyakran a szó legszorosabb értelmében) építeni kezdi a Sundance Institute-ot. Az intézmény célja, hogy felfedezze, oktassa és irányítsa Amerika legígéretesebb fiatal filmeseit. És hogy ezek az újonnan felkarolt tehetségek bemutathassák műveiket, Redford és intézménye tucatszámra nevezi be őket a közeli fesztiválra. Az évek folyamán a független filmek lassan a fesztivál központjává vállnak, és az egész hóbelevanc Park Citybe költözik. A Sundance Insitute a fesztivál hivatalos rendezője lesz; 1991-ben át is nevezik Sundance Film Festivalra. A Sundance-ben felfedezett filmek pedig egyre híresebbek: Sex, Lies and Videotape, Reservoir Dogs, The Blair Witch Project, El Mariachi, Memento, The Full Monty, Shine, In the Bedroom, American Splendor, Whale Rider, hogy csak a nagyobbakat említsem. S ahogy ezek a filmek egyre többet hoznak a kasszába, úgy szaporodnak a fesztiválon megjelenő hollywoodi sztárok is. A sztárok nyomában pedig jönnek a turisták. De szerintem az sem ártott, hogy Park City az egyetlen város Utahban, ahol most már minden gond nélkül lehet piát vásárolni.
.jpg)
