Clint Eastwood a szellemiségében ugyan nagyon is amerikaias, de idegen terepen játszódó Mandela-filmjét és Azután című, életművében meglehetősen társtalan spirituális drámáját követően visszatért ahhoz, amihez mindig is nagyon értett: az amerikai félmúlt és önismeret meghatározó problémáihoz.
Az Egyesült Államokban mintha másként múlna a történelmi idő, mint a ráérős, vén anyakontinensen: régmúltja nincsen, a közel- és nem olyan távoli múlt történései – és ezek körül megképződött mítoszai – a jelenbe érnek, élő valóságként alakítják a nemzeti identitást. Az amerikai önkép egyik legfontosabb laboratóriuma, a hollywoodi filmipar szenvedélyesen érdeklődik – nagyon helyesen – minden iránt, ami meghatározó szerepet játszott abban, hogy azzá váljanak, akik. Világégés, hidegháború, faji kérdés, Vietnam: nem pusztán történelem, hanem a nemzeti önismeret gyakorlóterepe ez; Oliver Stone és mások elnökfilmjeitől a jelen írás tárgyával szoros rokonságot mutató Az ügynökségig. Clint Eastwood jellegzetesen amerikai, identitásképző alapmítoszokat jár körbe olyan remek filmjeiben, mint A törvényenkívüli Josey Wales, az Ivó Dzsima-ikerfilm vagy a Gran Torino – és most, legutóbb a J. Edgar.
Nem volt könnyű dolga. Ha van a 20. századi Amerikának ellentmondásosan megítélt közéleti szereplője, az John Edgar Hoover: Az Ember, Akinek Szinte Mindenkiről Titkos Dossziéi Voltak, Aki Számít. A Szövetségi Nyomozóiroda, vagyis az FBI alapítója, majd rettegett, nagyhatalmú ura közel öt évtizeden keresztül. Nem tudom, van-e az Egyesült Államok (félig-meddig kortárs) történetében még egy olyan figura, aki ennyi ideig töltött volna be ekkora felelősséggel járó pozíciót. Könnyű lenne betudni ezt pusztán az említett dossziéknak, amelyek az ország legfontosabb embereiről tartalmaztak szupertitkos személyes információkat (a hooveri apparátus fáradságot nem ismerő kutatómunkájának köszönhetően). És egyszerű lenne – mint ahogy szokás is – diabolizálni ezt a figurát, aki maga volt a két lábon járó (ön)ellentmondás: mert igaz ugyan, hogy engesztelhetetlen ellenfele volt Martin Luther King tiszteletesnek, de a Ku-Klux-Klan nyakára is ő tette rá a kést végérvényesen. Nem riadt vissza saját elnökei megzsarolásától sem, de elévülhetetlen érdemeket szerzett a szervezett bűnözés elleni harcban.
Eastwood szerencsére nem a könnyebbik utat választja, most sem. J. Edgarja nem (csak) az a Hoover, akit megismerhettünk az elfogulatlanság látszatát is kerülő Oliver Stone Nixonjából. Eastwood az esendő, önmaga démonaival sikertelenül küszködő embert állítja nagyszabású életrajzi opuszának középpontjába, akinek már-már irritáló pedantériája és imponálóan konok határozottsága mögött valami végtelen magányosság és megnyugváshiány húzódik meg, egy rendkívül eredményes, mégis beteljesületlen élet tapasztalata.
Kockázatos vállalkozás életrajzi filmet készíteni egy olyan személyiségről, akinek a pályája gyakorlatilag egy évszázadon ível át: a felhalmozódott anyag mennyisége szükségszerűen megköveteli a szelekciót, a fontosabb csomópontok kiemelését, és nagy kihívást jelent a főhős-karakter belső koherenciájának és a külsődleges ábrázolás hitelességének fenntartása is – főként, ha az illetőt különböző életszakaszaiban ugyanaz a színész alakítja. Számomra is némiképp meglepő – bár Eastwood színészválasztásának helyességében ritkán szoktam kételkedni –, de Leonardo DiCaprio lehengerlő alakítást nyújt bármelyik Hoover-(ál)arcban; és erre csak rátesz egy lapáttal az átlagosnál messze professzionálisabb maszk- és sminkmesteri munka (sajnos, csak a főszereplő esetében). A Hoover-karakter viszonyain keresztül „kel életre”: imádott anyjával (Judi Dench) szemben kialakult, egyoldalú függőségen alapuló kapcsolatát hatékonyan terjeszti ki a hozzá legközelebb állókra. Aszkézise ragadós, már-már magnetikus teret hoz létre maga körül, amelyből nem tud kilépni sem örök helyettese és (a film narratívája szerint inkább csak plátói) homoszexuális „élettársa”, Clyde Tolson (Armie Hammer), sem a szerelmének tárgyából örök személyi titkárnőjévé avanzsált, vénlányként megöregedő Helen Gandy (Naomi Watts).
A rendező kissé önkényesen bánik az alapanyaggal, de ez aligha felróható; így hát bizonyos életepizódok különösen nagy hangsúlyt kapnak a film komor, szürkés-barnás tónusú képein: az anarchisták/kommunisták elleni hadviselés és a legveszélyesebb gengszterbandák (pl. a Dillinger-maffia) felszámolása mellett rendkívül fontos csomópont az elrabolt Lindbergh-gyermek ügye. Emellett mintha háttérbe szorulna kicsit – bár természetesen megjelenik – az elnökökkel (Roosevelt, Kennedy, Nixon) való állandó „húzd meg-ereszd meg” viszonya vagy a polgárjogi mozgalmak megfigyelésében játszott szerepe. Egy nagy formátumú figurát látunk, aki megteremt egy példátlanul hatékony és modern bűnüldözési apparátust (ő hozta létre például az első központosított ujjlenyomat-adatbázist), s akinek tántoríthatatlan hazaszeretete szinte észrevehetetlenül fajul monomániás megszállottsággá. Ez a megszállottság és elfojtott frusztrációi (egy-két briliáns jelenet árulkodik erről) vezetnek oda, hogy – vigyázat, spoiler következik! – fikciós, regényes elemekkel dúsítsa öregkori önéletírását, utólag elbizonytalanítva ezzel a filmelbeszélést – már-már reflexív módon, a mozgóképes világteremtés mintájára.
Így nyílik ki egy másik, lehetséges Hoover-dosszié, amelynek a mottója akár az is lehetne, amit ő maga mondott korábbi főnökéről, Mitchell Palmer legfőbb ügyészről: „akármit is gondolnak róla, nem ítélhetik meg a kontextus ismerete nélkül”.
