A magyarországi középiskolákban immár kötelezővé vált mozgókép- és médiaoktatás egy hosszú, kísérletekkel teli folyamat végpontja. A jéghegy láthatatlan buckáiról olvashatunk az alábbiakban.
Hogyan lett a médiaismeret tantárgy, tankönyv?
Ez egy 10 éves történet, ami teli van spontán, alulról szerveződő elemekkel, s aminek én csak egy szereplője vagyok a sok közül. Számomra egy Budapest környéki alternatív iskolában kezdődött a film és médiaoktatás, ahová a kilencvenes évek elején Hartai László meghívott egy tantárgyfejlesztő programba. Négy évig tanítottunk ott egy csoportot, akik a végén érettségit is tettek mozgóképből. Minden hónapban két hétvégére megkaptuk a gyerekeket, péntek reggel nyolctól szombat estig. Ebbe az időbe sok minden belefért: filmek és televízióműsorok elemzése, mozizás és rengeteg kreatív feladat – az interjúkészítéstől a vágószobai manipulálásoktól a színészi helyzetgyakorlatokig millió útirány. Jóllehet a csoportból egy lány színész lett, egy fiú pedig operatőr, nem szakmai előképzésnek szántuk ezt a speciális kurzust, hanem mindenekelőtt egy jövőbeli rendes iskolai tárgy alapozó tréningjének. Gyakorlatilag ott kísérleteztük ki a kilencvenes évek közepétől megjelenő tankönyv-sorozat legfontosabb elemeit.
Mit jelent a kreatív médiapedagógia, mint szlogen?
Semmiképp sem azt, hogy a csoport egyfolytában forgat és vág, valamint vicces anyagokat készít – az országos médiát majmolva – az iskolarádióba. A legtöbb helyen pedig ez történik, s azt láttuk, hogy külföldön is többnyire így értelmezik az iskola, a gyerek és a technikai médiumok ideális összekapcsolódását. A kreatív médiapedagógia ennél sokkal szélesebb fogalom, ugyanakkor nem kell hozzá különleges technikai felszereltség. Például Gyenes Zsolt tanár úr Székesfehérváron stencilezett fotósorozatokkal, ollóval és ragasztóval, klip, reklám és filmrészletekkel egy nagyszerű montázsórát mutat be a tankönyvosorozathoz készített módszertani kazettasorozatunkban. Egy debreceni tanárnő két tucat filmplakátot, néhány horrorjelmezt és egy kérdőívet használ fel a műfajórához. Az irodalmi és a filmes narráció különbségeinek megtárgyalásához én rendszeresen csak annyit kérek, mesélje el az egyik csoport a látott film szüzséjét 10 képben, a másik pedig 10 mondatban. Az így keletkező anyagok, feladatmegoldások olykor sokkal plasztikusabban rámutatnak a mozgókép közlés jellemzőire, mint egy hagyományos frontális óra, ahol a tanár valami fontosat ad elő.
A tankönyvek sorában látható bizonyos változás.
Igen, méghozzá jelentős.Az 1998-ban megjelent első tankönyv (Mozgóképkultúra és médiaismeret), amelyet Gelencsér Gábor közreműködésével írtunk, módszertanilag sokkal gazdagabb, a tudnivaló mellett vannak benne fogalommagyarázatok, feladatok, olvasmányok. Szemléletében ugyanakkor egyirányúbb, mint az idén megjelent két kötet (Mozgókép és médiaismeret 1-2.). Öt évvel ezelőtt ugyanis még azt gondoltuk, hogy ennek a rendkívül szerteágazó ismeretanyagnak a mozgókép esztétikája lesz a súlypontja, melynek természetét értelemszerűen a legkifinomultabb, legkomplexebb nyelvjárás, a filmkultúra kitüntetett darabjain érdemes illusztrálni. Az első kötet megjelenése után azonban váratlanul felgyorsultak az események. Kiderült, a magyar iskolareform nyomán lehet ebből egy rendes, valódi, kötelező tantárgy, de csak ha pontosan leképezi azokat a folyamatokat, amelyek az ezredfordulón végbementek. Nevezetesen, hogy a média működése, hatásmechanizmusa, társadalmi beágyazottsága, egész komplex jelenléte annyira fontos, provokáló, ugyanakkor szinte átláthatatlan, hogy elsősorban erről kell valamit állítani a gyerekeknek az iskolában. S az esztétikai stúdium, ezen belül a film esztétikája csak részterület. Filmkritikusként fáj a szívem, hogy így kellett lennie, de végülis megértettem, hogy az új helyzet egy médiatankönyvet rendelt meg tőlünk, amiben például a magyar filmtörténet fejezet csak függelék, a filmtörténeti stílusok csak ráadás, kitüntetetten sok szó esik viszont például a sztárjelenségről, a média és az erőszak, a média és az erkölcs viszonyáról, s egyáltalán arról az ötezer éves folyamatról, amelyben az emberi kommunikáció a papirusztekercsektől eljutott az elektronikus levélig.
S mi maradt a filmből és a mozgókép esztétikájából?
Azért éppen elég. S módszertanilag a második kötet is ugyanazt az elvet követi, mint az első. Hogy nem igazán fontos a filmtörténet, inkább azok a bejárási útvonalak fontosak, amelyekkel meg lehet közelíteni például az Apát, a Godzillát vagy a futó szappanopera sorozatot egyaránt. A mesélés, a narráció hasonló műveletei, a képalkotás jellemzői. Vagy a képdarabkákkal való manipulálásnak a hasonló módszerei, hasonló hatásmechanizmusa Eizensteintől a legfrissebb klipekig. Mi azt javasoljuk, hogy bizonyos kitüntetetten fontos elemzési szempontok mentén kellene ennek a területnek az esztétikáját tanítani, ilyen a narráció, vagy a montázs, illetve az iparszerű gyártásból fakadó műfajiság, szériaszerűség, és nagyon is keresni a közös megoldásokat a populáris és a magas filmművészet darabjai, illetve a film és a televíziós művek között. Egyébként ha az irodalomoktatás megszabadulna az irodalomtörténettől, szerintem ugyanide jutna. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy volt egy terület, ami szinte megnőtt, kidagadt a kezünk közül, és kitüntetetten fontos helyet követelt magának ebben az új tankönyvben. Ez pedig a valóság és a mozgókép viszonyát tárgyaló rész. Egyszerre csak azt éreztük, az egész tárgy sorsa itt dől el, hogy sikerül-e erről a mára mind technikailag, mind filozófiailag teljesen elbonyolódott viszonyról a legfontosabb állításokat megfogalmaznunk. Tankönyvszerűen korrekt mondatokat írnunk arró, ami az ezredvégi kultúra legégetőbb kérdése lett, hogy tudniillik miképpen van, illetve nincs jelen a tapasztalati világ a mozgóképen, hogyan hitetik el velünk, hogy amit a monitoron és vásznon látunk, az a valóság, és miért akarjuk ezt mi magunk is még mindig elhinni.
Elképzelhető, hogy szemléletileg talán a hagyományos iskolai tárgyakat is megtermékenyíti ez az új tantárgy...
Jó lenne hinni ebben, de már az is előrelépés, ha valamiféle átjárás születne az iskolában a világ tantárgyakba zárt, és egyébként persze összetartozó területei között. Ezzel kapcsolatban új fejlemény, és nagy előrelépés lehet, hogy az Oktatási Minisztérium – átlátva a hagyományos tantárgy-határok közé kényszerített világleképezés lassú összeomlását – tekintélyes összeget szánt egy digitális óriástankönyv kifejlesztésére, ami szeptembertől fog megjelenni a Sulineten. A média is jelen lesz ebben az óriástankönyvben, egy 10 tagú team dolgozott egész nyáron azon, hogy a tankönyvünk bizonyos kitüntetett állításait multimédiás játékokkal tegye szemléletessé.
Miért működne ez jobban, mint a hagyományos tankönyvek?
Mert gyökeresen más a szemlélete. Egy hatalmas, az iskolainál jóval szélesebb tudásbázis válik így elérhetővé, ahol reményeim szerint a tudásterületek közötti kapcsolatok önként kínálják magukat. Ha a gyerek beüti a keresőn például az expresszionizmus címszót, talál anyagot hozzá az irodalom, a vizuális kultúra és a mozgókép területén egyaránt. Ugyanakkor, hogy az előbbi példánál maradjunk, a mozgókép manipulatív természetének szerteágazó problémáit nem egy absztrakt és meglehetősen bonyolult fogalmazású tankönyvfejezetből kell megértenie, hanem például egy multimédiás játékból, melyben felhasználóként bekopogtat mondjuk a Daguerre fényképezőgépének belsejében berendezett Fotografikus Hazugságok termébe, s ott megnéz néhány grandiózusan manipulatív fotót a Retusált Sztálin kötetből, néhány arcpirítóan hazug híradórészletet a hatvanas évekből, vagy szellemes optikai csalásokkal létrehozott Mélies filmvarázslatokat, illetve olyan elhíresült filmprovokációk jeleneteit, mint az Olajfaló vagy Az igazi Maó. Ha ezek után elolvassa a tankönyv fejezetét, szinte már a tanárra sincs szüksége. De ezt az utolsó mondatot gyorsan visszavonom. Mert az első perctől tisztában vagyunk azzal mindannyian, akik a mozgókép iskolai megjelenítésén immár 10 éve dolgozunk, hogy a legfontosabb szereplő ebben a történetben a hiteles, rugalmas, tájékozott, korszerű tudással rendelkező tanár, aki fölényesen elemez Bergmant, Spielberget és Mónika-showt egyaránt, politikamentesen interpretálja a tévéhíradó szerkesztési elveit és a legfrissebb médiabotrányt, kritikusan értelmezi a médiatörvényt, értelemszerűen tud az új filmtörvény leglényegesebb pontjairól, tisztában van annak jelentőségével, s mellesleg feladja otthoni átfutásra a tankönyv, az olvasókönyv vagy a Film és médiafogalmak kisszótára vonatkozó oldalait. Rajta múlik minden. Mi a tankönyveinkkel, kazettáinkkal, kézikönyveinkkel csak ezt a képzeletbeli szuperment szolgáljuk. S azért vagyok a mozgóképtantárgy sorsát illetően csak kicsit szkeptikus, mert tudom, hogy működik már néhány ideális médiatanár az országban.
