Mi is a neve a foglalkozásodnak? – kérdeztük az interjú után, és sokáig haboztunk a komikusnak ható filmelmész, a sokat sejtető filmelméletíró, és az idegenül hangzó filmológus között. Bár a terminológia még nem bejáratott, a kérdés nagyon is konkrét, mivel hamarosan Erdélyben sem lesz rendhagyó, ha valaki filmelmélettel, filmtudománnyal foglalkozik. Pethő Ágnest – aki diákkora óta olvas, ír filmekről, és azóta maga is több diákot irányított hasonló kalandokra – doktori dolgozatának kötet formában való megjelenése után, és az általa is kezdeményezett egyetemi filmszak indulása előtt kerestük meg.
A film és a mozi iránti, mind elméleti, mind gyakorlati érdeklődés az utóbbi években egyre több fiatalt megfertőzött. Már régóta szeretnénk megtudni, hogy Neked mikor és hogyan fordult érdeklődésed a film(elmélet) felé?
A történet hosszú és viszontagságokkal teli. Egy derűs, fiatalos nagymamával kezdődött, akinek többek között Jean Gabin volt a kedvence, és akivel feledhetetlen esemény volt moziba menni, valamint egy halom ősréginek ható Film Színház Muzsikával, amit a nagyszüleim padlásán fedeztem föl, szépen, pedánsan beköttetve. Folytatódott a középiskolában, kisebb filmkritikákkal, amelyeket a csíkszeredai helyi lapba írtam, meg a régi Új Életbe (ahová Varró Ili – Székely János, a költő, felesége – biztatott, hogy írjak, s ahol kíméletlen stíluskritikai megjegyzései egy életre fölállítottak bennem egy azóta is megközelíteni vágyott mércét). Egyetemista koromban próbáltam először „komolyabb” tanulmányokat írni, ezek főleg a Korunkban jelentek meg, amíg csak a filmtéma egészében indexre nem került a Ceausescu-kor vége felé. Mindenesetre, amikor az egyetemen Szabó Zoltán tanár úr meghirdette, hogy államvizsga dolgozatot lehet írni az irodalomnak a társművészetetekkel (például: a filmmel) való kapcsolatáról, én boldogan éltem a lehetőséggel. Segített ebben az, hogy egészen a nyolcvanas évek elejéig viszonylag alapos filmműveltséget lehetett szerezni Romániában: a televízióban tartalmas filmmúzeum-program volt, színvonalas ismeretterjesztő műsorok futottak, meg lehetett rendelni a magyarországi filmes szaklapokat (a régi Filmkultúrából például szinte teljes kollekciót sikerült beszerezni), a könyvtárakba átjöttek fontos szakkönyvek. Aztán egyszer csak napi kétórásra zsugorodott a tévéműsor, a mozikba alig került nézhető film. (Én magam meg az egyetem elvégzése után két évig állás nélkül voltam.) Amikor kilencven után újraindult nemcsak a moziélet, hanem gyakorlatilag az egyetemi élet is, és biztattak, hogy jöjjek Kolozsvárra tanítani, akkor már természetesen adódott, hogy filmelmélethez kapcsolódó doktori témát választottam. A bölcsészkaron a stilisztika órák mellett, amelyek alapfeladatomnak számítottak, elindítottam egy választható filmpoétika kurzust, és az újságíró szakosoknak filmológiát meg filmszemiotikát tanítottam. Innen kezdve tehát „hivatalos” feladatommá vált a filmtudomány terén való művelődés.
Az idén jelent meg Múzsák tükre című könyved, melyben a mozgókép intermediális és önreflexív természetét hangsúlyozod, és ebből a szempontból tekinted át a film különböző poétikai és szemantikai jellegzetességeit. Miért tartod fontosnak a filmet alapvetően médiumként és nem művészetként értelmezni?
Minden megnevezés szemléletbeli kereteket is jelez. Ha azt mondom, hogy a film egy „nyelv”, akkor annak kommunikációs rendszerjellegéről beszélek (és megnyílik egy széles vitamező, annak az eldöntésére, hogy mennyiben lehet annak tekinteni – amint ez meg is történt a hatvanas évek filmelméletében). Ha azt mondom, hogy „művészet”, akkor megkerülhetetlen a többi művészettel való összevetés, és az esztétikai érték kérdésének fölvetése (a filmnek ki kellett „vívnia” a hetedik művészet státuszát, és meg kellett alapozni egy rá vonatkozó normatív esztétikát, aminek szellemében meg lehetett állapítani, hogy mi a művészileg értékes film, és mi nem). A „médium” megnevezés mindkettőhöz képest más nézőpontot kínál: amikor a mozgóképről mint médiumról van szó, nem gondolkozunk a nyelvi rendszerszerűség kategóriáiban, és nem szűkítjük le a kört a film művészi lehetőségeire. Ilyenkor a mozgókép közvetítőként mutatkozik meg a néző és aközött, amit a filmképen lát, s ez a közvetítő közeg nem tekinthető teljes egészében sem „átlátszónak”, sem pedig „tisztának”, hiszen a médium behatárolja azt, hogy mi hogyan válhat jelentésessé általa; sőt olyan jelzéseket tartalmaz(hat), amelyek valamiképpen erre a közvetítő jellegre irányítják a figyelmet (tehát önreflexív). Másrészt a mozgókép tele van olyan elemekkel, amelyeket más közlési rendszerekből (mint a nyelv, zene stb.) épít magába, s amelyekkel sajátos viszonyba kerül. Természetesen a film (inter)mediális szemlélete is csupán egy lehetőség a többi megközelítés mellett. Számomra alapvetően azért szimpatikus, mert nem az ízléskritika irányába tolja el az elemzést, hanem a mozgókép lehetőségeinek sokszínűségére irányítja a figyelmet, és általa jól megközelíthetők az ezredforduló azon filmpoétikai dilemmái, melyek abból adódnak, hogy egyszerre már többféle technika is használatos, és gyakoriak a filmek „hibridizációi”.
Mind az intermedialitás, mind az önreflexivitás igen tágra nyitja a film körüli kontextuális- és játékteret: újabb médiumok és ezek variációi kerülnek képbe, illetve a reflexivitás – mint ahogy fel is veted könyvedben – műfajként, és/vagy stílusirányzatként is elemezhető. Milyen folytatási lehetőségeit látod ennek az elméleti munkának?
A könyvem elsősorban elméleti kérdéseket vet föl, és a vázolt elméleti alapokon nyugvó konkrét filmelemzéseket tartalmaz. Noha több helyen is jelzem a poétikatörténeti megközelítés fontosságát, lévén hogy a film mediális kapcsolatai nem rögzítettek, hanem koronként változóak, a könyv ebben a tekintetben a legkidolgozatlanabb. Nagyon fontos lenne, hogy a filmes médiumköziséget történeti vetületben is alaposabban szemügyre vegyük, és ebből a szempontból nemcsak az újabb jelenségek érdekesek, hanem a régebbi filmtörténeti korszakok, műfajok, egyes rendezői életművek alakulásai is. A magam részéről rövidtávon a Godard-ra vonatkozó poétikai vizsgálódást szeretném elmélyíteni, a kötetben megjelentekhez hamarosan máris hozzá lehet tenni azt, ami abban az idén ősszel megjelenő tanulmánygyűjteményben jelenik meg, amely elsősorban a kolozsvári kutatók írásait közli.
A nemzetközi filmelméleti „vérkeringéstől” némileg elzárva, milyen perspektíváit látod a „kolozsvári intermedialitás-iskolának”, vagyis az itteni filmelméleti kutatásnak, műhelymunkának?
Az eddigiekből kiderülhetett, én elég mostoha viszonyokat is megéltem a filmes érdeklődés lehetőségeire vonatkozóan. Nos, ehhez képest most nagyon jó a helyzet. A világ – ebben az esetben szerencsésen – globalizálódik: a tudományban egyre inkább föl fog számolódni az elzártság. Számunkra a leginkább biztató perspektívát azonban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen most induló filmes szakban látom. Kolozsváron az utóbbi években számos tehetséges fiatal érdeklődése fordult a filmtudomány felé, ennek óriási lendületet adhat egy jól működő egyetemi tanszék. Bízom abban, hogy sokukban meglesz a kellő kitartás, jó szakemberek válnak belőlük, és ilyen értelemben majd beszélhetünk egyfajta kolozsvári filmes szellemi műhelyről, amit viszont nem föltétlenül az intermedialitás szemlélete ural, hiszen az esetleg fölvállalható közös kutatások mellett az is erőpróba, mennyire tud valaki saját szakterületet kialakítani. A szakon folytatandó tudományos tevékenységre nézve konkrét, már első évtől megvalósítandó terveink is vannak (mint például: a saját kutatások hozzáférhetővé tétele az interneten, jegyzetírás, szakirodalom fordítása, az elmúlt hat évben, a Bölcsészkaron szűkkörben megrendezett filmtudományi kollokviumok színvonalasabb folytatása, az eddig összeállított kötetekhez hasonló újabb kiadványok, stb).
Az újonnan induló filmes szak ötletétől a megvalósításig több akadállyal is szembesülnötök kellett. A bukaresti akkreditációs bizottság egy évvel ezelőtt nem engedélyezte a szak beindítását. Úgy tudom, a szak megnevezésén is változtatni kellett.
Azt hiszem, hogy a mozgóképi kommunikáció formáinak általános elterjedtsége alapján, valamint Erdélyben a televíziózás terén tapasztalható föllendülés nyomán szinte elkerülhetetlen volt annak a felismerése, hogy szükség van a mozgóképkultúrára vonatkozó korszerű ismeretekkel és képzettséggel rendelkező elméleti és gyakorlati szakemberekre. A szak általános koncepcióját leíró ún. akkreditációs dossziét, több szakértő tanácsait figyelembe véve, végül én állítottam össze, Xantus Gábor rendező-operatőr pedig a gyakorlati képzésre vonatkozó előkészítést végezte. A megnevezés megváltozásának tisztán formai okai voltak. Időközben megjelent egy új hivatalos jegyzék a romániai felsőoktatásban indítható szakok elnevezéseire vonatkozóan, és ennek megfelelően ilyen irányú szakképzést jelenleg csak ezen a címen (Fotóművészet, filmművészet, média) lehet indítani. Az általános megnevezés mellett meg kellett választani a szakosodás orientációját, az ún. szakirányt is, a mi esetünkben a legcélszerűbbnek egy átfogó terület tűnt: az audiovizuális kommunikáció. Tavaly – néhány, a koncepciót illető, módosítási javaslat mellett – lényegében azért utasították vissza a szakindítási kérelmet, mert Kolozsváron nem voltak meg a szak működésének konkrét anyagi, felszerelésbeli feltételei. Nem volt elég a papíron vázolt elképzelés, az oktatás megkezdéséhez könyvtárat kell berendezni, a megfelelő szakirodalmat meg kell vásárolni, stb. Az egyetem székházául szolgáló Bocskai-házat idén márciusra végül is sikerült felújítani, és a médiastúdióhoz szükséges eszközöket is be tudtuk szerezni a bizottság idei látogatásáig.
Melyek az elképzelések, pontosan milyen szakembereket fognak képezni a Fotóművészet, filmművészet, média szakon?
A szak több területen is hiánypótló jellege miatt a cél mindenekelőtt az, hogy minél behatóbban megismertessük a hallgatókat a mozgókép kultúrájával és sajátos kommunikációs lehetőségeivel. Ezáltal reméljük, hogy végzettjeink az audiovizuális média és a képi kommunikáció területén minél változatosabb feladatok elvégzésére lesznek képesek. Lehetnek belőlük televíziós műsorszerkesztők, forgatókönyvírók, dokumentumfilmesek, híradósok, különböző multimédiás területek, reklámcégek szakemberei stb. A szak végzettei, noha nem kapnak rendezői vagy operatőri diplomát, képzettségük alapján bekapcsolódhatnak a filmművészeti alkotómunka bármely formájába, hiszen a gyakorlati jellegű oktatás hangsúlyosan a filmkészítésre vonatkozó ismeretszerzést, kreatív feladatok elvégzését tartalmazza. Az elméleti jellegű oktatás pedig mindezek mellett azt is célozza, hogy a mozgóképkultúrára vonatkozó ismeretterjesztésnek, kritikaírásnak és tudományos kutatásnak is megfelelő szakembereket képezzünk.
Hogy néz ki a négyéves képzés szerkezete? Milyen elméleti és gyakorlati órái lesznek a diákoknak?
Igyekeztünk egy olyan tantárgyrendet kitalálni, amely képes legyen minél szélesebb spektrumú képzés megvalósítására egy olyan területen, amelyen nálunk mindeddig egyáltalán nem volt lehetőség magyar nyelven tanulni. A képzés olyan tantárgycsoportokból épül föl, melyek a mozgóképkultúra elméletére és történetére vonatkozó alapismereteket, illetve ezeket kiegészítően, kommunikációelméleti, képelméleti, média- és szerzői jogi ismereteket foglalnak össze. A hallgatók általános műveltségi tárgyakat is hallgatnak majd, kultúrtörténetet, művészettörténetet, esztétikát. Az elméleti alapképzéshez szervesen kapcsolódik egy négyéven át tartó gyakorlati képzés, amely kiscsoportos foglalkozás formájában a fotó- és filmkészítés alapjait, a forgatókönyvírást, a dokumentumfilm-készítés fortélyait és néhány televíziós műfaj műhelytitkait fogja megismertetni a diákokkal. Mivel a tantárgyak nagy részének szakirodalma alig olvasható magyar nyelven, és angol nyelven előadó vendégtanárokra is számítunk, a képzés teljes időtartama alatt az angol nyelv elsajátítása kötelező tárgyként szerepel. A tanulás másodévtől differenciálódik, a diákok az alapozás mellé ekkortól választhatnak szabadon elméleti, filmkészítői vagy multimédiás szakképzést elmélyítő tárgyakat. A tanrend mindezeken felül (ugyancsak választás szerint) különböző intézményekben vállalt feladatok, konkrét filmkészítés, multimédiás projektek elvégzése vagy kritikaírás, folyóiratszerkesztés formájában történő évi két hét szakmai gyakorlatot is előír.
Kialakult-e a tanári gárda? Milyen mértékben és milyen tantárgyak esetében fognak a szakon vendégtanárokat foglalkoztatni? Te milyen tantárgyakat fogsz oktatni?
Általános alapelv a Sapientia egyetemen, hogy az állásokat versenyvizsgával lehet elfoglalni. Ennek megfelelően ennek az új szaknak sincs előre kialakult tanári kara. A szakindításhoz való engedély megszerzésének viszont egyik alapvető követelménye volt az, hogy legyenek olyan megfelelően képzett szakemberek, akik jelentkezni tudjanak a később hivatalosan kiírandó versenyvizsgákra. Örvendetesnek tartom, hogy a szakot kezdeményezők mellett –mint már említettem – ott vannak azok a fiatalok, akik tudományos publikációikkal már bizonyítottak, és különböző filmes témákból doktorálnak is néhány éven belül. Az természetesen még elválik, hogy ténylegesen ki vállalja majd a megmérettetést és az induló szakkal járó bokros teendőket. Ezek mellett mindenképp ragaszkodunk ahhoz, hogy vendégtanárokat hívjunk, hisz ezzel változatosabbá és színvonalasabbá tehetjük az oktatást. Az arányok nincsenek szabályozva, a cél az, hogy az egyes évfolyamok felvételével együtt fokozatosan kialakuljon egy saját tanári gárda, akiknek a munkáját össze lehet majd hangolni a vendégelőadókéval, olymódon, hogy mindebből egy sokszínű, de rendszeres képzés álljon össze. Én magam filmelméletet fogok tanítani, és valószínűleg vállalni fogom a filmtörténeti órák egy részét is.
