A tévé és én

2005. március 15.

Arra gondoltunk, ha már megszülethet ez a jubileumi lapszám, gyűljünk össze legalább itt, a lap hasábjain, szerkesztőbizottsági tagok és szerkesztők, akik egyébként egymástól 500-1000 kilométerre élünk és dolgozunk. Mindenkitől azt kértük, hogy írjon néhány sort a fenti cím alá: A tévé és én. A felhívásra a legváltozatosabb eredmények születtek. Íme, hogy látja a tévé és önmaga viszonyát egy filmrendező, egy operatőr, egy filmesztéta, egy filmelméletíró, valamint egy író-dramaturg. A sor végén pedig mi, a lap szerkesztői.

Határon – Almási Tamás: Sejtjeink

2003. június 15.

Három gyermektelen házaspár zarándoklata a meddőségtől a gyermekáldásig: ez volna Almási Tamás Sejtjeink című dokumentumfilmjének summája. A cím szóalakja nemcsak megszólítja, de óhatatlanul rá is veszi a nézőt az elé táruló történetek szolidáris, a pártatlan nézői pozíciót mihamarabb feladó követésére, ugyanúgy, ahogy a kamera, valamint a kamera mögött álló rendező-operatőr, egy helyütt pedig a hangtechnikus is önmagát odaadva megcselekszi ezt.

A Kép, a Mozdulat és a Szó – „Beszéd és mozgás, e kettő teszi a színművészetet.” (Goethe)

2001. május 15.

Krzysztof Zanussi Kishitűség című filmjében a fehérvérűségben szenvedő kisfia életéért, a csoda bekövetkeztéért küzdő Olga a nagymise idején, mintha valamiféle sugallat sürgető kényszerítésének engedve, sietős mozdulatokkal kiverekszi magát a helyéről és a két padsor között kereszt alakban arcra fekszik.

Egy angyal meghajol

2000. december 15.

Életem első filmjét valamikor a hatvanas évek legelején, egy dobrudzsai lágerben láttam, magam is lágerlakó, jóllehet még gyerek, öt éves sem, de fogolynak azért fogoly, névre szóló kilakoltatási paranccsal, pecsét, iktatószám, saját kezű aláírás, ahogy illik.