Arra gondoltunk, ha már megszülethet ez a jubileumi lapszám, gyűljünk össze legalább itt, a lap hasábjain, szerkesztőbizottsági tagok és szerkesztők, akik egyébként egymástól 500-1000 kilométerre élünk és dolgozunk. Mindenkitől azt kértük, hogy írjon néhány sort a fenti cím alá: A tévé és én. A felhívásra a legváltozatosabb eredmények születtek. Íme, hogy látja a tévé és önmaga viszonyát egy filmrendező, egy operatőr, egy filmesztéta, egy filmelméletíró, valamint egy író-dramaturg. A sor végén pedig mi, a lap szerkesztői.
Hány dimenziója lehet egy filmnek? A mozivászonnak önmagában hat: a képkivágás oldalai felé nyitó négy irány, az, ami a látható kép előtt van, és az, ami mögötte. Ez utóbbi kettő a filmen mutatott történetnek idővonatkozásban is szerves része, hisz amit előbb láttunk, az értelmezheti a későbbieket, amit pedig később látni fogunk, az elé várakozással nézünk.
A festészettel szerződött filmekben a pikturalizmus rálátást nyit nemcsak a filmfestészet, hanem a képszínház, a képköltészet, a képírás, a képes beszédés a képzene kaleidoszkópszerűen változékony alakzataira is.
„A szürrealisztikus keretbe ágyazott televíziós hírműsor az antikommunikáció modellje, olyan diskurzust képvisel, amely semmibe veszi a logikát, az értelmet, a kauzalitás és a következtetés szabályait. Ez az esztétikában a dadaizmusnak felel meg, a filozófiában a nihilizmusnak, a pszichiátriában a skizofréniának. A színházi szóhasználatban pedig varieté a neve.” (Neil Postman)
