A tévé és én

2005. március 15.

Arra gondoltunk, ha már megszülethet ez a jubileumi lapszám, gyűljünk össze legalább itt, a lap hasábjain, szerkesztőbizottsági tagok és szerkesztők, akik egyébként egymástól 500-1000 kilométerre élünk és dolgozunk. Mindenkitől azt kértük, hogy írjon néhány sort a fenti cím alá: A tévé és én. A felhívásra a legváltozatosabb eredmények születtek. Íme, hogy látja a tévé és önmaga viszonyát egy filmrendező, egy operatőr, egy filmesztéta, egy filmelméletíró, valamint egy író-dramaturg. A sor végén pedig mi, a lap szerkesztői.

Az önreflexió után: a történet előtt, a képek között, a szavak mögött – Jean-Luc Godard: Éloge de l'amour / A szerelem dicsérete

2002. szeptember 15.

Hány dimenziója lehet egy filmnek? A mozivászonnak önmagában hat: a képkivágás oldalai felé nyitó négy irány, az, ami a látható kép előtt van, és az, ami mögötte. Ez utóbbi kettő a filmen mutatott történetnek idővonatkozásban is szerves része, hisz amit előbb láttunk, az értelmezheti a későbbieket, amit pedig később látni fogunk, az elé várakozással nézünk.

A festészet filmszerződése

2001. szeptember 15.

A festészettel szerződött filmekben a pikturalizmus rálátást nyit nemcsak a filmfestészet, hanem a képszínház, a képköltészet, a képírás, a képes beszédés a képzene kaleidoszkópszerűen változékony alakzataira is.

Videoklip lábjegyzettel – A híradó mint térkép és tapéta

2001. január 15.

„A szürrealisztikus keretbe ágyazott televíziós hírműsor az antikommunikáció modellje, olyan diskurzust képvisel, amely semmibe veszi a logikát, az értelmet, a kauzalitás és a következtetés szabályait. Ez az esztétikában a dadaizmusnak felel meg, a filozófiában a nihilizmusnak, a pszichiátriában a skizofréniának. A színházi szóhasználatban pedig varieté a neve.” (Neil Postman)