A pordenonéi némafilmfesztivál közönsége nagyrészt szakértőkből, filmrestaurátorokból, archívumi munkatársakból, valamint különféle hátterű érdeklődőkből és rajongókból áll, Dan Fuller azonban a némafilmkészítők egyszer már kihalt, de mostanában újjáéledő csapatába tartozik: a diákjaival évente 3–4 némafilmet gyártó cég képviselőjeként egyszerre jelen és múlt szemszögéből tekint a korai filmre.
A világ legtöbb filmes egyetemén az elméleti képzéshez – gyakorlati munkaként – általában társul egy-egy kötelező filmkészítési feladat is. A ti helyzetetek ilyen szempontból teljesen egyedi. Hogyan került a Wisconsin-Madison egyetem szárnyai alá a Wisconsin Bioscope Company?
Nos, én eredetileg fotós vagyok, ez a tanult szakmám, semmi közöm nem volt a filmezéshez vagy filmtörténethez. Fotózást tanítottam a diákoknak a wisconsini egyetemen, amikor elveszítettük a sötétkamránkat és a felszereléseket, így nem volt többé hol és hogyan előhívni, nagyítani a felvételeket. Ekkoriban hallottam, hogy valaki adományozott a tanszéknek egy régi, 1907-es filmkamerát, amely egy örökség részeként került az egyetemhez. Mivel engem mindig is nagyon érdekeltek az ilyen régi gépek, és ez az egész közel áll a fotózáshoz is, egyből arra gondoltam, hogy miért ne csinálhatnánk akkor inkább mozgóképeket? Persze belekerült némi időbe, amíg rájöttem, hogy hogyan is működik; közben elkezdtem utánanézni annak is, hogy milyen filmeket készítettek 1907-ben. Miután többet is megnéztem, kialakult a saját elképzelésem erről.
És ezek után minden simán ment?
Távolról sem, több nehézség is adódott. De legalább a nyersanyaggal nem volt gond, mivel normál 35 mm-es filmet tudunk használni. Az 1907-es kamera angol gyártmány, és egészen döbbenetes módon egyaránt használható volt hozzá az Edison-, illetve a Lumière-féle perforációs filmszalag, mert valahol a két szabvány határán helyezkedett el. Társaságunk neve (Wisconsin Bioscope Company) egyébként erre utal, mivel ezt a kamerát eredetileg a Charles Urban Bioscope Company gyártotta. Ez volt az első olyan kamera, amellyel az angol gyarmatbirodalom különböző országaiban, Dél-Afrikában, Indiában stb. rövidebb-hosszabb filmeket forgattak.
Mivel túl sok technikai probléma adódott vele, és már a puszta működtetése is művészet volt, ma már nem ezt az eredeti kamerát használjuk a forgatásokhoz, hanem ennek egy 1923-as, fejlesztett változatát. A diákokat először is meg kellett győznöm erről a fajta filmkészítésről, aztán meg kellett tanítanom őket arra, amit én is megtanultam erről a szerkezetről. Nem olyan könnyű megérteni elsőre azt sem, hogy a gép milyen erősen meghatározza a lehetséges elmesélhető történetek körét: csupán 5 percig forgathatsz vele folyamatosan, mert egyszerűen nem lehet több filmet beletenni. Mivel mindvégig tekerni kell, százszor meggondolod, hogy mozgasd-e. Ebből adódik az is, hogy már jó előre kénytelen vagy megkeresni a legjobb pozíciót avagy nézőpontot, mivel belekerül vagy 30–40 percbe a kamera puszta elmozdítása is. Próbáltunk persze kocsizással, meg egyéb gépesített kameramozgásokkal kísérletezni, de a mai eszközök nem elég erősek, mivel nem ilyen súlyú, méretű és működésű gépekhez tervezték őket.
Ahhoz is tartani próbáljuk magunkat, hogy napfénynél dolgozzunk. Néha forgattunk belsőkben is, de igyekszem kihasználni a természetes fényt, akkor is, ha történetesen belső térben játszódó jelenetekről van szó, és ez a diákoknak is bejött.
Kik járnak az óráidra?
Az óra alapvetően a kommunikáció szakos diákok számára meghirdetett, kis számú választható gyakorlati óra közé tartozik, mert ezen kívül elméleti és történeti tárgyakat tanulnak. Azt látom, hogy az, ahogyan mi dolgozunk, nagyon koncentrálttá és tudatossá teszi őket. Itt nem lehet csak forgatni, forgatni, forgatni: először ki kell találniuk, hogy mit akarnak, lennie kell egy tervnek, forgatókönyvnek. A közös munka annyira intenzív és szokatlan számukra, hogy itt fokozottabban igaz az, hogy a forgatás végére valóságos kis család kovácsolódik a csapatból.
Szerinted mennyiben tanulnak itt mást, mint egy bármilyen másik filmkészítési gyakorlaton?
Ez a diákok számára valami elementárisan új élményt jelent, mivel ők leginkább ahhoz vannak szokva, hogy videóra forgassanak. Annyi videófilmet készíthetnek, amennyit csak akarnak, és úgy, ahogy csak akarják − ebben iszonyú nagy a szabadság. Ehhez képest például az, hogy itt a nyersanyag költségessége és az előhívása időigényessége miatt csak átlag két felvételt készíthetünk, nagyon fegyelmezetté tesz. Rengeteget próbálunk például forgatás előtt, főleg azért, mert maguk a diákok játsszák a szerepeket is. Ilyenkor egymást segítik abban, hogy felépítsék a figurákat, mozdulatokat. Ritkán dolgozunk profi színészekkel, igaz, akkor lényegesen olajozottabban működik minden. De ők a rendezők is, én csak producerként veszek részt a folyamatban, soha nem rendeztem egyet sem.
Te személy szerint milyen kapcsolatban állsz a némafilmekkel?
Engem nagyon érdekel a kémia, a mechanika, a múlt, és az időutazás is, és úgy látom, hogy a korai- és némafilmek megértésenek az egyik módja éppen ez: belekerülni a korabeli filmezési helyzetbe, belülről látni azokat a problémákat, amelyekkel szembesültek, és amelyeket néha elképesztő módokon hídaltak át. Több dolog is van a némafilmben, amihez érdemes visszanyúlni. Amit az akkori színészek tudtak, az ma már nem feltétlenül számít „divatosnak”, de ha belegondolsz, amit a kezükkel, arcukkal tudtak csinálni néhány másodperc alatt, az bámulatos.
Nyilván miután én is „kipróbáltam”, más szemmel nézem ezeket a filmeket: néha pontosan tudni lehet, hogy például az adott filmben a kamera miért éppen ott és miért éppen olyan magasságban volt, vagy miért éppen abban a szögben helyezték el. Máskor meg azon kapom magam, hogy figyelem, nem maradtak-e krétajeleket a padlón, vagy hogy hogyan mozognak a színészek a térben a kamera előtt. Ma, amikor a steadycam mellett a színész bárhova elmehet, mert az operatőr képes követni őt, tényleg rácsodálkozhatunk arra, hogyan születhettek mesterművek ilyen visszafogott technikai lehetőségek mellett is.
A pordenonéi némafilm-fesztiválon a gyakorlatilag már kihalt „élő szerző” kategóriát képviselitek: rendszeresen jelen vagytok a 21. Century Silents elnevezésű programban. Hogyan kerültél kapcsolatba a fesztivállal?
David Bordwell, aki visszavonulása előtt szintén ott tanított a wisconsini egyetemen, látott egyszer egy általunk készített filmet. Szólt erről Paolo Cherchi Usainak és David Robinsonnak, akik jó ötletnek tartották azt, hogy ezek a filmek itt is szerepeljenek. Azóta minden évben elfogadnak bemutatásra 2–3 filmet az éppen aktuális „termésünkből”. Egyébként nem is csinálunk sokkal többet, évente 3–4 darabot, és ez is elég sok energiát emészt fel, mivel gyakorlatilag egyszemélyes „cég” vagyok: a rendezésen kívül majdnem mindent én csinálok, a forgatás-előkészítést, a filmek előhívását, a kópiák legyártását.
Milyen utóélete van a filmjeiteknek? Van bármilyen más hely vagy alkalom, ahol mozis körülmények között meg lehet nézni őket?
Nemcsak a felszereléssel nehéz dolgozni: ha kész a film, akkor jön az újabb probléma, hogy nem igazán van hol bemutatniuk. Az egyetemnek van egy nagy Telecine gépe, amely elvégzi a digitalizálást, de ez sokat ront a minőségen, ahhoz képest, hogy 35 mm-re lettek forgatva. Ezek a honlapunkról is elérhetőek. De nincs túl sok hely, ahol ezeket a filmeket igazi mozis körülmények között lehet vetíteni: vagy nincs megfelelő vetítőgép, vagy nincs rá érdeklődés. Így a filmek utóélete nem valami mozgalmas. Madisonban van ugyan egy egyetemi moziféleség, ahol be szokták őket mutatni, zongorakísérettel. Készítettem is egyszer egy filmet a zongorakísérőről, aki az országot járja, és némafilmekhez játszik kísérőzenét − azaz egy olyan zenészről, akiknek, többek között, mi „adunk munkát”.
Vagyis: miközben örömmel csinálom, állandóan megtapasztalom az „elavultságát”. Azt szoktam mondani, hogy egy csomó haszontalan dolgot tudok. Másfelől ez egy érdekes összefonódása a múltnak és a jelennek. Van pl. egy videókamerám, de sohasem forgattam vele semmit, valójában csak arra használom, hogy a forgatásokat segítse, például a próbák felvételével, amelyek így visszanézhetőek és kielemezhetőek. Így végül is használom a modern technikát, de ha úgy tetszik „csalok” vele.
Néha kicsit karcosak a képek – ez is „csalás”?
Nem, ezek igazi karcolások. Valójában eddig még sohasem volt elég idő és pénz a felszerelés fejlesztésére: a kamera is karcol, az előhívás és a kópiák készítése is közben is kerülhetnek rá karcok, szóval ezek becsületes, hiteles karcolások.
Múlt és jelen találkozik abban is, ahogyan a filmjeitek cselekménye időnként korabeli, máskor kortárs környezetben játszódik.
Ebben nincs semmi irányított, ők döntik el. Van, amikor valóban megihleti őket az a századelő. Néha elgondolkodom azon, hogy mekkora dolog lenne egy igazán jó hamisítványt készíteni: megtalálni a megfelelő helyszínt, arcokat és történetet... De persze az olyan szakértőkön, akik például itt vannak Pordenonéban is, nehéz lenne kifogni. [Nevet.] De ez mindig is izgatott, hogy hogyan lehetne ehhez a legközelebb kerülni. Mindenesetre arra törekszem, hogy a filmek régieknek, vagy még pontosabban, a kor szempontjából semlegesnek látsszanak. De mivel az egész technológia annyira feltűnő (fekete-fehér képek, a beszéd hiánya, zongorakíséret stb.), bármit is filmeznénk le vele, kissé furcsa és idegenszerű lenne, olyan mint egy időutazás.
Ilyen szempontból érdekes lenne egyszer egy olyan helyen forgatni, mint Magyarország, vagy Románia, ahol több történelmi helyszín és környezet is megmaradt a maga korabeli állapotában. (Az Államokban kevés ilyen helyszínt találni, azt is inkább talán csak vidéken.) Jó alap lenne a tökéletes hamisítványhoz, mivel nem is kéne nagyon előkészíteni semmit, csak egyszerűen el kellene kezdeni filmezni, ezzel a kamerával.
Mi a véleményed a többi ismert, hasonló módon filmező kortárs némafilmesről?
Guy Maddin különös eset, de nagyon kedvelem a filmjeit. Ő persze egészen máshonnan közelíti meg a kérdést, mint mi. Maddint nagyban meghatározzák a személyes vonzalmai és referenciái, pszichológiai komplexusokkal foglalkozik, és szabadon használja a némafilmes médiumot. Én sokkal inkább a múltba vagyok „betonozva”. A korabeli kamerával forgatott Dr. Plonk is izgalmas vállalkozás, csak csodálattal tudok adózni előtte. Ilyenkor az én fejemben is megfordul, hogy egyszer neki kellene vágnom a saját „kortárs némafilmemnek”. De a néma rövidfilmek sokkal elfogadhatóbbak és fogyaszthatóbbak (ha úgy tetszik: kockázatmentesebbek) egy mai kontextusban. Bármit is rontasz el, a közönség megbocsájtja, mert legfeljebb 3 percig tart. Ugyanezt hosszabb filmen, netán nagyjátékfilm formájában megcsinálni iszonyú nehéz lenne úgy, hogy ne legyen unalmas, túl hosszú stb. Ha ilyen felállásban hibázol, azt a néző már kevésbé bocsájtja meg, mivel másfél órányi pocsék film már egyértelműen felér egy büntetéssel.
Lassan 10 éve működik a projektetek. Milyen nyomát látod a diákokon ennek a „kísérletnek”?
Ez jó kérdés, mivel itt nincs folyamatosság. Minden évben új diákok jönnek, elölről kezdünk mindent. Ez egyfelől izgalmas, mert mindig tartogat meglepetéseket az új csapat és az új, hozott történetek, másfelől pedig nem könnyű ennyiféle új embert egyformán jól motiválni. De néhány diákot mindig megfertőz, többen is filmes területen helyezkednek el, néhányuknak később is köze lesz némafilmekhez, archívumi munka vagy fesztiválszervezés formájában. Azt hiszem, nem mindig kell ahhoz valami vadiújat tanulnod, hogy megnyíljon előtted egy új világ. Egyébként is annyira relatív az, hogy mi új, és mi régi. Hiába tanulod meg például a legújabb vágóprogramot kezelni, pár év múlva az a tudásod is elavult lesz már.
