Három éve folyamatosan tudósítunk arról a pordenonéi „népünnepélyről”, amelyre a világ minden tájáról érkeznek azok a megszállott filmrajongók, akik reggeltől estig, élőzenei kíséret mellett bámulják a széles vásznon imádott, rég vagy sohasem látott, netán elveszettnek hitt némafilmjeiket. Idén a fesztivál egyik kulcsfiguráját, a frappáns felkonferálások és mamutprojektek több nyelven beszélő, „utolérhetetlen sztárját”, Paolo Cherchi Usait szólaltattuk meg.
Archívumigazgató (National Film and Sound Archive of Australia), tanár (University of Rochester), kurátor (Motion Picture Department at George Eastman House, Rochester, New York), a világ egy legszínvonalasabb filmrestaurálási intézetének vezetője (Haghelfim Foundation, Amsterdam), alapító (L. Jeffrey Selznick School of Film Preservation at George Eastman House és Pordenonéi Némafilmfesztivál), a kultúra „lovagja” (Chevalier des Arts et des Lettres) és nem mellesleg az egyik legelmélyültebb Griffith-szakértő (l. David Wark Griffith, Editrice Il Castoro, 2008, ill. a 12 kötetes Griffith-projekt főszerkesztője), aki az utóbbi években több kutatást is lebonyolított ill. publikált filmtörténeti és filmarchiválási témákban (Burning Passions: An Introduction to the Study of Silent Cinema 1994, Silent Cinema: An Introduction 2000, The Death of Cinema: History, Cultural Memory, and the Digital Dark Age 2001). Európa, Ausztrália és Amerika között osztva meg magát, október elején mindig megtalálható Pordenonéban: 28 éve vesz részt a fesztivál munkálataiban.
Hogyan kezdődött a fesztivál története, és Ön hogyan került kapcsolatba vele?
A pordenonéi némafilmfesztivál alapítótagjai közé tartozom. Az elsőt 1982-ben rendeztük, a genovai Cineteca Griffith és a helyi, friuli-i filmbarátok közötti néhány évnyi együttműködés eredményeképpen. Létezik egy filmklub itt Pordenonéban, a Cinemazero, illetve volt akkoriban egy nagyon fiatal filmarchívum Genomában, a Cinepopulare, amelyből aztán kialakult a Cineteca del Friuli. Összeültünk, és eldöntöttük, hogy rendezünk egy kis retrospektív vetítéssorozatot Max Linder filmjeiből. Így kezdődött az egész 28 éve.
Ebben a pillanatban hogyan vesz részt a fesztivál munkálataiban?
Tagja vagyok a fesztivál igazgatói tanácsának, amely egy 8 tagú testület. Kollektív módon, közösen dolgozunk a fesztivál programjának megtervezésén. A fesztivál igazgatója David Robinson, mi pedig mindannyian abban segítünk neki, hogy ez az egyhetes program összeálljon. Mindenkinek megvan a maga dolga, de alapvetően a csoportmunka jellemző ránk, és ezt 28 év alatt jól bejárattuk már. Az idén indítottunk útjára egy új programot a fesztiválon belül, A kánon felülvizsgálása (Canon Revisited) címmel, melynek összeállítása az én dolgom volt, illetve most értem a végére egy többéves programsorozatnak, mely a Griffith-projekt címet viselte.
A fesztiválon mindig más és más téma szerint csoportosulnak a vetített filmek. Idén olyan blokkok szerepeltek, mint például a Sherlock-filmek, Albatros-filmek, a Dívák (Asta Nielsen, Francesca Bertinetti, Pola Negri) vagy a 60 éves jugoszláv filmarchívum kincsei. Hogyan dől el az, hogy melyik évben éppen mi legyen a terítéken?
Mindig megpróbálunk „előre” dolgozni. Hogy is mondjam: ez olyan mint a konyhában. Elkezdünk főzni valamit, de nem tudjuk pontosan, mikor lesz készen az étel. Évek óta gondolkodunk már például egy amerikai western-sorozaton, de jónéhány külső ok miatt nem tudhatjuk pontosan, hogy mikor fog rá sor kerülni. Most úgy néz ki, hogy talán 2011-ben megvalósulhat, de ez még mindig nem 100 százalék. Tehát lennie kell egy jó elképzelésnek, ezt követnie kell egy kutató- és feltáró munkának, és végül lennie kell kellő számú és megfelelő vetíthető filmnek. Hiába vannak jó ötleteink, nagy részük sohasem valósul meg, mert esetleg nem állnak össze elég erős koncepcióvá. Másfelől a jó ötletek néha a semmiből pattanak elő, és egyetlen év alatt meg is tudjuk valósítani őket. Igyekszünk jó előre tervezni, de néha improvizálnunk kell. Olyan is van, hogy bizonyos lehetőségek az utolsó pillanatban csillannak fel. Ilyen volt például az idei fesztivál záróeseménye: alig pár hónapja hallottunk az angol Ukulele Orchestra fellépéseiről, éppen akkor, amikor a záróeseményt terveztünk, és egy alkalomhoz illő produkciót kerestünk. Mikor David Robinson javasolta őket, nagyon hamar el is döntöttük, és minden gyorsan haladt. Más esetekben a döntést nagyon korán meghozzuk, mint például a nyitóest műsorával kapcsolatban: azt, hogy Stroheim A víg özvegyét (Merry Widow) vetítjük a megnyitón, már több mint egy éve eldöntöttük.
A fesztivált először látogatók számára feltűnhet az a korosztályi sajátosság, hogy itt mintha elsősorban az idősebb generáció képviseltetné magát. Nyilván ezt hivatott ellensúlyozni a Collegium, ahova minden évben 12 érdeklődő fiatal nyer felvételt, hogy a fesztivál ideje alatt a vetítések mellett különféle előadások révén mélyíthesse némafilmes tudását.
Igen, a Collegiumot kb. 10 éve indítottuk útjára. És igen, az is igaz, hogy inkább a középkorú, ill. idősebb korosztály képviselteti magát a fesztiválon, de a helyzet szemmel láthatóan változik. Kb. 10 éve az „idősebb”-nek nevezett generáció még inkább uralta a fesztivál közönségét, mint most. Azóta a fiatal generáció évről évre egyre számottevőbben van jelen, és ez már határozott tendenciaként jelentkezik, feltehetően a Collegium eredményeképpen. A kezdeményezés célja erdetileg is ez volt, hogy egy olyan új közönséget vonzzunk ide, amely friss energiákat, új ötleteket hoz, és teljesen más szemmel néz a némafilmekre. A demográfiai arányok így tényleg változni kezdtek, és számomra ez azért nagy öröm, mert egy új generációt sikerült megnyerni ennek az ügynek.
Minden filmtörténetet tanító tanár szembesül egy adott pillanatban azzal az időbeli távolsággal, amely ezen filmek és fiatal nézőik között feszül, illetve azzal a nézőponttal, amely szerint divatjamúlt, nosztalgikus, és menthetetlenül a múlt része mindaz, amit némafilmként ismerünk és számon tartunk. Ön szerint hol van a némafilm helye a kortárs kultúrában?
Amikor én azoknak a diákjaimnak kezdek el a némafilmről beszélni, akik nem tudnak túl sokat erről, gyakran az iPod példájával élek. Az iPod ma egy közismert technikai innováció, relatíve új találmány, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy 50 év múlva mindenki azon fog szörnyülködni, hogy egyesek egykor képesek voltak ezen a primitív kütyün filmeket nézni és zenét hallgatni. A mai innováció holnapra már csak történelem. A diákjaimmal azt igyekszem érzékeltetni, hogy az 1890-es évek végén a film egy az iPod-hoz hasonló, de persze annál mindenképpen fajsúlyosabb, korszakosabb technikai innováció volt, és a feltalálás izgalma, az újdonság varázsa lengte körül; arra próbálom rávenni őket, hogy képzeljék bele magukat, milyen lehetett egy 1897-es közönség tagjának lenni, olyan szemmel nézni a filmeket, mint ők, és hasonlóan ámulni a mozgásra képes képek szépségén. Fontos tehát az egész korabeli helyzetet elképzelni, és abba beleélni magunkat. Egyaltálan nem látom értelmét annak, hogy rávegyem őket arra, hogy azért tartsák érdekesnek, mert a történelem része. A némafilmeknek magukért kell beszélniük. A mi szerepünk az − és éppen ezért szervezzük ezt a fesztivált −, hogy mindenki számára megteremtsük a lehetőséget, hogy felfedezze magának a némafilmeket, előítéletek és prekoncepciók nélkül.
Minden évben helyet kap a programban a Modern Silents nevű blokk is, 2–3 némafilmes technikával készült, ma forgatott rövidfilmmel. Mi a véleménye erről a filmkészítési módról?
Nézze: ezek között van nagyon jó, van érdekes, van rosszul sikerült, és van kifejezetten csúnya is. Nagyon fontosnak tartom viszont ezekkel kapcsolatban azt, hogy fiatal filmkészítőknek azt tanítják meg, hogy néhány perc alatt, minimális technikai eszközzel meséljenek el valamit. Mert végül is ez a keret: úgy kell elmesélned egy történetet, hogy van 5 perced, fekete fehér képed, nem használhatsz hangokat és speciális effekteket. Szerintem ez egy kiváló módja a filmkészítés tanításának és a találékonyság stimulálásának. Ha van egy szuper kamerád, és mindenféle speciális effektus áll a rendelkezésedre, akkor sokkal könnyebb filmet csinálni, de csalni is. De ha csak a kép van, és nincs hozzá beszélt nyelv, akkor fel van adva a lecke, és meg lehet tapasztalni, milyen nehéz néhány perc alatt elmondani egy érdekes történetet.
A kánon felülvizsgálása elnevezésű blokk olyan kérdéseket vet fel, mint hogy miért éppen ezek a filmeket tekintjük a némfilmkorszak mesterműveinek, illetve hogy ez a státusz mennyiben múlandó vagy maradandó? Azt problematizálja, hogy hogyan és milyen feltételekkel kerülhetnek be újabb filmek a kánonba, illetve hogy az újonnan előkerült némafilmek átírhatják-e azt. Ön szerint a Pordenonéi Némafilmfesztivál hogyan tud ehhez hozzájárulni?
A fesztivál idei arca: Mae Murray, „a filmvászon gardéniája” (1889-1965)A fesztivál csak egy fesztivál, mi nem birtokoljuk ezeket a filmeket, hanem archívumokból, múzemokból kölcsönözzük őket, és e filmek többsége jogdíjas, mi pedig nem rendelkezünk a jogokkal, így nem is adhatjuk ki őket DVD-n. De azzal a céllal vetítjük újra őket, hogy a fiatalabb nemzedék, aki hallott, olvasott róluk, most széles vásznon is megnézhesse, és teljes pompájukban megcsodálhassa őket. Ezek egy része persze DVD-n elérhető, de nélkülözi azt az élő komponenst, amit a 35 mm-es, restaurált kópia, a nagy vászon, az élőzenei kíséret és a közösségi filmnézés adhat hozzá a filmélményhez. Mert egyedül, izoláltan, számítógépről nézni egy filmet, vagy szélesvásznon, másik nevető, vagy éppen mélyen hallgató 700 emberrel körülötted − óriási különbség.
